PPKE-BTK SzóSz blog

Prológus:
- A zenekar neve „Talitha kúmi”, amit Jézus SZÓSZerint így mondott. Benne van a Bibliá-ban. Hogy hol, azt keressétek meg! […] Az est témája a kontraszt. Háromszor három dalt fogunk játszani; az még bölcsészek között is kilenc. A harmadik hármas előtt lesz egy bizony-ságtétel…
„Lesz egy bizonyságtétel… Még két ének… Miről fogok beszélni? Persze, felkészültem gondviselés témából, de az most nagyon nem illik ide… Szentlélek, segíts!... Uram, Jézus! Te azt ígérted, ha beszélnünk kell Rólad, Te adod a szavakat a szánkra… Már csak egy dal… Miről beszéljek?... Vége!... Rendben… ha semmit nem súg a Szentlélek, még mindig beszél-hetek a gondviselésről…”

Az esemény:
- Akkor most meghallgatjuk a bizonyságtevőnket. Talán ő is ejt egy-két szót a kontrasztról.
Mikrofon beállít, közönség elhallgat, Misu remeg.
- Uram!... Te add a szavakat a számra… hogy ne a saját bölcsességemmel villogjak… hanem Téged tudjalak adni a többieknek! – Csönd. Talán túl hosszú… „Mit mondjak, Uram?... Semmi égi szózat… Hát akkor… gondviselés? Vagy inkább kontraszt?... Elkezdem.” - Kont-raszt… - a hang rekedtes, remegő. Krákogás, levegő – Nem mindig voltam én ilyen, ahogyan most ismertek…
…Áldott legyen az Ő neve! – Néma csönd. Cipőm halkan kopog, ahogy a helyemre megyek. A zenekar visszaáll, és felzeng az utolsó három dal. Csak a dallamát hallom, de elég az. Istenről szól…

- Misu, tök jó volt a bizonyságtételed! – Az eleje, meg a második felének az első fele az totál rólam szólt! – Te tényleg olyan nagyon rossz voltál? – Amikor arról beszéltél, hogy meg-tapasztaltad a Mennyország egy szeletét, előtte pont ezt lehetett érezni. Lehet, hogy el sem kellett volna mondanod, annyira a levegőben volt! – Misu, az elejét le tudtam fordítani [a francia lánynak], de a végét neked kell elmondanod!
- Zoli! Nem tudom, mit mondtam! – Ez csak félig volt igaz. Emlékeztem, hogy megtéré-semről beszéltem, meg a legutóbbi hittantáborról. De hogy pontosan mit, és hogyan, arról fogalmam sem volt. Közben sem…

Epilógus:
Esti imámhoz pár hete hozzátartozik egy szentírási fejezet elolvasása. Éppen az Evangéliu-mokat olvasom. Az aznap estére következő rész Márk evangéliumának ötödik fejezete volt. Gyanútlanul olvastam, amíg el nem jutottam a negyvenegyedik versig. Utána csak egyre tud-tam gondolni:
Áldott legyen az Ő neve

by Misu

 ...jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult, és igen kérte: "Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen ... "Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: "Talita kum", ami annyit jelent: "Kislány, parancsolom, kelj föl!" A kislány fölkelt (Mk 5,22-23. 41-42)

Innen kapta az együttes a nevét. Miután úgy fogalmazta meg vki a megtérés lényegét, mint Jairus lányának a "felébresztését"... Ennyit az előtörténetről:)

A koncert tegnap előtt, szerda este volt az egyetemen. Kegyelem volt, h az elejétől kezdve ott tudtam lenni, mert a közlekedés miatt nem tudtam volna beérni a pesti órámra, ami miatt késtem volna, így el sem indultam. Most inkább egy lelki élményt fogok leírni. 2 éve jött hozzánk a TK koncertezni, akkor is már szép élményeim voltak, most csak néhányat említek, noha mondhatni, végig éreztem Isten közelségét. Mintha személyesen közeledne hozzám, és ezt én nem akarnám... fura volt.  2 dal szövege fogott meg: "Jézus, nekem élet lett a Neved" - ez akkor bennem is beállt, mintha a Jézus és az élet egy valami lenne, az egyiket nem lehetne elképzelni a másik nélkül. Akartam, hogy ezt mindenki így lássa, és megnőtt bennem a vágy, hogy megosszam. A másik a Járom a táncot c. dal volt, aminek a vége az eljövendő táncról szól, amit Isten trónja előtt lejtünk majd szabadon, lépéshiba nélkül... Ez örömhír volt számomra, pláne h most olvastam: Abban teljesedett ki bennünk a szeretet, hogy bizalommal várjuk az ítélet napját (1Jn 4,17)

Amit még meg lehet említeni: nagyon erős közösség-élmény volt. És nem is csak az ottani szószosokkal, noha sokan voltunk, hanem az egész közönséggel. Jó volt, hogy tudtunk a zene után beszélgetni és csipegetni:) És ebben talán annak is szerepe volt, hogy nemcsak a zenekar tagjai tettek bizonyságot, hanem közülünk Misu is elmondta, hogyan lett köze Istenhez. Egy ponton, amíg beszélt, azt éltem meg, h szinte vizuálisan kitisztul minden, mintha belelógnánk egy másik térbe, és pont akkor fogalmazta meg: "mintha egy darabkát kaptam volna a Mennyországból"

Szóval örülök ennek az "evangelizációs projektnek":)) (Idevetem, ha már az ajándék lapjukba nem kerülhetett be a kifejezés.) És folyton megújuló honlapjuk címe: www.kumi.hu

Remélem mindenki hasonló élményekkel távozott, ha gondoljátok, írhattok róla hozzászólást! Vagy az utó-frizbizésről, aminek az idejét néhányan egy sötét vonatban töltöttük Óbudán, angolul és németül társalogva:) IÁ+

Eme jeles esemény, melyen emberek kedvenc, fergeteges, emlékezetes és felejthetetlen...

STOP

Felejthetetlen volt az az este. Szívem minden része telve van vele. Ha csak rá gondolok elönt a boldogság. A határtalan fantázia, mely akkor és ott jelen volt, magával ragadó. Az egész egy ártatlan...

STOP

Ártatlan vagyok, értsék meg! Nem tehetek róla, hogy ott voltak. Este hat óra körül, amikorra a bűntény kezdetét teszik nem is jártam arrafelé. Később sem állt a szándékomban lemenni a pinceklubba, de meg kellett néznem, mi az a nagy hangzavar. Hát lementem és...

STOP

És akkor képzeld anyuci, olllyan jót jáccottunk. Ott voltak egy csomójan az oviból. És én mikor megláttam őket nem akajtam hazajönni, úgyhogy ott maradtam velük jáccani. Kérlek ne büntess meg! Azt a stopposat jáccottuk, tudod, amit te is olllyan nagyon szerecc. Úgyhogy mindenki...

STOP

Mindenki megjelent a kísérleti laborban főnök. És mikor az utolsó pár ember fél nyolckor megérkezett lezártuk az ajtókat és beengettük a nevető gázt, ahogy kérte. Majd a beépített emberek elkezdték a játékot. A kísérlet sikeresnek bizonyult, mert egészen tíz óráig eljátszottak lenn a pincében. A különböző szituációkat felvettük a kamerákkal és jegyzeteltük is őket. Mindegyikből jól kimutatható, hogy egy összeszokott, jó hangulatú társaságot sikerült szereznünk. Mindenki jól reagált a kísérletre. Nem voltak kimutatható mellékhatások, bár némi kezdeti őrültéség talán mégis akadt. Mikor...

STOP

Mikor azt mondta vala a felség, hogy menni kell vala, sokan akarták volna tovább folytatni a játékot vala. De muszáj volt vala menni, hát elpakolták tarisznyáikat és a termet vala és kimentek, hogy hazatérnek vala, de útjukba újabb akadály kerüle vala. Azt elhárítani akarták vala így ott maradtak...

STOP

Maradtak. Sötét volt. Nem láttak sokat. Frizbi volt kettő. Két fehér. Aztán döntöttek. Maradnak. Játszanak még. Neveket mondtak. Majd odadobták a korongot. Sokszor tévedtek. Nem láttak. De igyekeztek. Aztán...

STOP

Aztán 8*32-98+113-[80+96-3x+5x-2x*(75/5*2+4-90)+100/6]=1000 ez...

STOP

Ez már néhányunkat bosszantani kezdett, így hát nekiláttunk bogozódósat játszani hála Zoli ötletének (melyről utólag kiderült, csak vicc volt). Ez rövid időn belül stírölős, majd sherifes játékba csapott át. A mesés estét egy közös dicsőítéssel zártuk le, majd egy gyors versenyfutás a táskákért. Végül hálatelt szívvel mondtuk búcsút egymásnak és az estének. Sokak arcán ott bujkált az emlékek okozta hatalmas mosoly. De sajnos muszáj volt hazamenni, és...

STOP

És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ha az este tovább tartott volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Talán már el is felejtettünk a nyári hónapok aprócska, távoli villámháborúját, mikor volt már...
De nincs mindenki ezzel így, pl a grúzok még nem feledték:
Tavaly nyáron találtoztam először egy valódi grúzzal. Igazából érdekes volt a kapcsolatunk: már többször fordítottam nyelvtanilag nem teljesen helyes :) angol leveleit magyarra, mielőtt találkoztunk volna. Talán akkor lepődtem meg a leginkább, mikor kiderült, hogy az Eliso név egy lányt takar. És még milyen életvidámat, nem nagyon volt olyan pillanat, amikor nem mosolyogni láttam volna, ezt a kedves lányt, és mégis egy elég nehéz ország keresztény evangéliumi egyetemista diákszövetségének sorsa nyugszik a vállán. Nincs egyszerű helyzetük, bár hivatalosan nem üldözik őket, nem is nagyon támogatják, sőt egy fajta gyanuval kezelik a protestáns (evangéliumi) kisebbséget. Ezentúl nincs túl sok pénzbeli vagy emberi erőforrásuk, még mindig külső(pl. német, magyar) segítséggel tartják fenn a helyi egyetemi misszió működését.

A napokban jutott el hozzám a levele, amit engedélyével most megosztanék, mint imatémát:

 Először is szeretném megköszönni mindnyájatoknak, hogy imádkoztatok értünk, a grúz nép legnehezebb pillanataiban is.

 Ez a háborús idő az egész nemzetünkre, a diákokra és a grúz Mekdszre (SKSK) is hatással volt. Emlékszem, amit egy diákunk mondott nekünk miután hazatért a katonai mozgósításból:

„Az élet egészen új értéket nyer, amikor tudod, hogy bármelyik pillanatban elveszítheted, minden ami addig fontos volt egyszerre nem számít, és igazán csak ott tudtam megérteni, hogy mi is számít ebben az életben, és ezt sose fogom elfelejteni."

A helyzetünk kezd javulni, a legtöbb menekült visszatérhetett otthonában, és az orosz erők már elhagyták a megszállt területek nagy részét. De sajnos még mindig ezrek képtelenek visszatérni otthonaikba, vagy azért mert a házaik leégtek, elpusztultak, vagy mert a falvaik az oroszok által megszállt területen vannak. Egyre hidegebb van Grúziában, így a sátorváros, ahol jelenleg élnek, elég alkalmatlannak látszik a közelgő télre.

 Egy nagyon különleges helyzetet élhettünk át: láttunk keresztényeket és nem-hívőket egyetérteni, mindenhol embereket hallottunk beszélgetni a halálról, vagy olyan kérdésekről, hogy mi az élet értelme, vagy hogy miért engedte ezt meg Isten?
Sose láttam még ennyi embert imádkozni, mint akkor; azok is imádkoztak, akik azelőtt sose addigi életükben. Mindenki tisztán látja, hogy nem tudunk segíteni magunkon, túl kicsik vagyunk és kevesen vagyunk, és az orosz csapatok akkor már csak 25 km-re voltak a fővárosunktól. Azon az éjszakán, amikor a csapatok Tbiliszi felé jöttek, a templomokat kinyitották mindenki számára, aki be akart térni imádkozni. Figyelemre méltó, hogy az elnökünk térdelve imádkozott egy pár órán át a katedrálisban - egy asszony, aki ott volt, ő mesélte nekünk.

 Most, hogy visszanézek mint keresztény látom, hogy Isten válaszolt az imáinkra, reggelre az orosz csapatok megálltak és visszatértek Gori területére. Természetesen Európa beavatkozása is számított, de mégis Isten kezét látom ebben.
Ahogy telik az idő, úgy tér vissza az életünk a normális kerékvágásba, és attól félek, hogy nemsokára sokan el fogják felejteni, mit tanultak Istenről, az életről és önmagukról azokban napokban.

Egy diák mondta nekem, hogy most értette meg, hogy nem Isten az, aki háborúval sújt minket, viszont Ő az, aki megtanít minket bízni benne még a háborús időkben is. Ő tanít meg megbocsájtani az ellenségeinknek, törődni másokkal, azokat a dolgokat értékelni az életben, amelyek valóban fontosak.
Isten adjon számunkra elég bölcsességet, hogy emlékezzünk az Ő tanításaira.

Sajnálatos módon az SKSK-nak minden nyári tervét le kellett mondania, mivel minden, amit terveztünk, pont augusztus végére, szeptember elejére esett. De valahogy mégis azt éreztük - ahogy a helyzet egyre javult -, hogy ne adjuk fel, és ezért elkezdtük összegyűjteni a diákokat a missziós táborainkba.

Egyrészről féltünk, hogy senki se fog eljönni, a nehéz idők és a sokk után, vagy ha jönnének is, a szüleik nem fogják elengedni őket. (Talán furcsának tűnhet, de a szülök hatása nagyon nagy tud lenni még az egyetemisták korában is.) És talán nem sok értelme lenne az Örömhírről beszélni a csalódások, bánat közepette.

 De ahogy visszanézek, nagyon hálás vagyok Istennek, a diákokkal együtt töltött időért.
Valószínűleg ez volt életem egyik legjobb evangelizációs tábora, amiben részt vettem, a diákok nagyon alaposan, mélyen elgondolkoztak. Ez remek lehetőséget adott számunkra, hogy közvetlen módon megosszuk az evangéliumot.

Emlékszem egy diákra, aki azt mondta, hogy a táborban hirtelen azt érezte, hogy Isten magához hívja őt (régebben járt hittanórára, de tinédzser korában felhagyott a gyülekezetbejárással), és a tábor után az édesanyja nagyon boldog volt, hogy újra a templomban látta.
Egy másik diák, Temo, behívta Jézust az életében a tábor során. Ő egy Gori környéki faluból származik, így ő és a családja orosz megszállás alatt élt egy ideig, így különösen csodálatos, hogy reményt tudott találni Jézusban.

 Csodás látni, hogy rendszeresen kezdenek jönni újak is a bibliatanulmányozós csoportjainkba, mióta elkezdődött a szemeszter.
Kérlek imádkozzatok ezért a félévért, ami csak néhány hete kezdődött. Az SKSK-nak diákkörvezetőkre van a legnagyobb szüksége. A helyzet nagyban hasonlít arra, amit Jézus így fogalmazott meg az ő idejében: “Az aratni való sok, de a munkás kevés.” Mt 9:37

 A mi Mennyei Atyánk áldjon és őrizzen meg Titeket,

az Ő szolgálatában:

Eliso Beradze  

 Napsütéses szombat délelőtt van, az ember nem is gondolná, hogy október tizenegyedik napját tapossuk, legalábbis a naptár szerint. Cipőm Piliscsaba poros útján, cipőmben én, rajtam a hátizsákom, hátizsákomban egy csomag piskóta és egy liter tartóstej. Ébresztőóra híján – szokás szerint – sietek. Peti, a szobatársam, jócskán lemaradva követ. Hová igyekszünk? A klotildligeti vasútállomásra. Hohó, már jön is a vonat...! Hisz még negyed tizenegy sincs!! Áron, ugye megvártok? Ne hagyjatoook iiítt!!! Ne induljatok el nélkülünk kirándulni...
Valahogy így indult számomra az őszi SZÓSZ-TÚRA, (ami a pestről jövőnek már a Margit-hídnál elkezdődött, s) melynek keretében nyolc elszánt pázmányos kirándult a Pilisben. A résztvevők: Andi, Anna, Emőke, Julcsi, Gábor, Áron, Peti, három frizbi és én. :)Ki miért vállalta ezt az utat? Egyeseket a gyönyörű táj vonzott, valakit a szép idő, megint mások mozgásra vágytak. Ezeken túl mindannyiunknak volt egy közös célja, a messzeföldön híres szószos együttlét megélése. (A frizbik valószínűleg csak frizbizni akartak.)

Piliscsabai idő szerint 10:15-kor indult el a csapat a klotildligeti állomásról – az először túrázók számára még elképzelhetetlen távolságban lévő – Dobogókő felé. In medias res haladtunk a faluszéli erdő belsejébe, egyre feljebb és feljebb a hegyen (dombon): drótkerítést, csemetekertet, fakitermelést magunk mögött hagyva, amíg egyszerre elfogyott mellőlünk az erdő. Szerencsésen túljutottunk az első magaslaton, előttünk már látszottak Pilisszántó házai. Ekkor már javában frizbiztünk, nem is tudtunk ellenállni a friss szántás csábításának, átvágtunk a mezőn, elhagytuk a járt utat a menet közbeni játék lehetőségéért.
Kertek alatt surrandtunk be a faluba, ahol első pihenőnket tartottuk. Mindenki hozzálátott hátizsákjába csomagolt elemózsiájának elfogyasztásához, finomságait megosztotta a többiekkel, tudván: a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten. A legnépszerűbb Emese mese-keksze volt, hamar el is fogyott, közben gömbölyű történet kerekedett egy öreg zenészről, az oroszlánról és a cserepesvirág-dzsungelről. Az még rémlik, hogy felálltunk és továbbindultunk, de a következő emlékképem már egy kétnyelvű helységnév-tábla: Pilisszentkereszt – Mlynky. Az utat a beszélgetés hevében nem is figyeltem. 
A falu legforgalmasabb útkereszteződése mellett találkoztunk egy MEKDSZ-es testvérrel, s míg Áron útba igazította, mi frizbiztünk egyet az út mellett. (Halált megvető bátorsággal.) Egy darabig a Dobogókőre vezető kocsiúton kapaszkodtunk fölfelé, majd a nyugodtabb és szebb túristaösvényre kalandoztunk. Egy alig csordogáló patak medre mellett haladtunk (régóta vájhatja már) gyönyörű erdőben, méltóságteljes fák között. Az embernek olyan érzése támadt, mintha egy gótikus katedrálisban sétálna.
A terep egyre meredekebb lett, ezért nem ellenkeztünk, mikor Emese javaslatára megszakítottuk utunkat, hogy megpihenjünk. Gyönyörű versek felolvasása közben csendesedtünk el, majd tartottunk egy rögtönzött áhítatot. Közös imádság után, lélekben is felfrissülve érkeztünk meg Dobogókőre. A rengeteg autó, vásároló túrista és a pára ugyan valamelyest csökkentették az élményt, azért így is csodálatos volt letekinteni a Dunakanyarra. A hegytetőn állni kellemes érzés volt, az örömöt és az elégedettséget az is fokozta, hogy nem egyedül, hanem közösen teljesítettük ezt a túrát. Az öt órás gyaloglás után elégedetten heveredtünk le egy napsütötte tisztásra, mellettünk egy legalább nyolctagú család csemetéi fociztak. A nyolcadik családtag épp útban volt. :) Játékos kedvünkben voltunk, Áronék megtanítottak minket „szép hajót” rajzolni a levegőbe, barkochbáztunk, de nem maradt ki a sorból az „egyenesből keresztbe” és az „igen, nem, néha,...” sem. Sajnos a többi játék nevére már nem emlékszem.
Hazautunk is hasonlóan érdekesen alakult, a három piliscsabai túrázó BUSZ – HÉV- VONAT kombinációjával jutott vissza a klotildligeti állomásra. Anditól még Pomázon, a többiektől Kaszásdűlőn búcsúztunk. Először még hazakísértük Annát, majd szobatársammal a Lujza felé vetük az irányt.
Aznap este, elalvás előtt, félálomban nyolc fiatal köszönte meg az Úrnak a jól sikerült túrát, az áldott együttlétet, s kérte, ha Neki tetsző volt, legyen még ilyen a jövőben is, s jöjjön el minél több szószos. Mindezért SOLI DEO GLORIA, egyedül Istené a dicsőség!


 

A minap amint a Szent Péter téren sétálgatok és éppen visszaintegetek a pápának aki a lakosztályából köszöntött engem, a fejemre esik egy könyv. Furcsa volt, mert nem volt felettem senki, még egy pingvin sem. Kinyitottam, belenéztem és rögtön ez a mondat figyelmeztetett:

"Szigorúan titkos! Emberek kezébe ne kerüljön! Ámen!”

Valami különös, de gyönyörű zene csendült fel hirtelen: Halle-luja. Halleluja, Halleluja! A hasam elkezdett görcsölni, de ez olyan jóleső görcs volt és már nem is emlékszem, de csodás volt, ámbár éreztem, hogy tilosban járok.

Beleolvastam. Szakácskönyv volt: az élet sója - édes élet ételbe főzve címmel. Az írások nagyját nem nagyon értettem, de egy receptet igen érdekesnek találtam. Most biztosan furcsán néztek rám, meg bogarasnak tartotok, vagy gyerekesnek, de szerintem ezek itt angyaloknak szóló utasítások, hogyan édesítsék meg a mi dolgaink, egyfajta cukrászkönyv angyaloknak, amit épp most hagyott el az egyikük, és ejtett a fejemre láthatatlan pingvinnek öltözve. Mindenestre szeretném megosztani veletek.

Hétfői édes SzóSz –minden napra

Hozzávalók:

Majd menet közben kiderül, olvasd végig…

Előkészítés:

- végy egy nagy-nagy kerek lábast, fazekat, kondért, bográcsot, bármit. Javasolt egy Tibi alatti klubhelyiség igénybevétele.

- ezután nézd meg, hogy a Főnök kiket írt fel a listára. Aztán intézd úgy, hogy ezek a jóemberek azt higgyék, hogy önként lesznek a SzóSz alapja. A többség esetében valószínűleg nem lesz nehéz dolgod.

- óvatosan és fokozatosan csalogasd bele őket ebbe a kondérba (ajánlott a "véletlenek" használata).

- most pedig hívd oda a Főszakácsot, mert ehhez a művelethez csak Ő ért: alájuk kell gyújtani! E nélkül semmit sem érne a munkád.

- miután begyulladt, kifújhatod a nagy levegőt, mert most már minden rendben van. Kezdetnek töltsd meg őket keksszel, teával, csokival, mindenféle cukorkával, ez ugyanis a későbbiekben majd egy különleges aromát ad az egésznek.

Apróságok, amik kihozzák az igazi zamatot:

- néhány különleges családba tartozó jóemberek (gondolok itt például az Évi, Zoli és Áron családokra) igénylik a kerek úgynevezett american-fantastic-frizbi-kockát. Egy darab hozzáadása elegendő lesz. 

- idő… hát ezt nehéz beszerezni. Viszont nagyon fontos! Meghatározott mértékegység nincsen, de minél többet ad hozzá az ember, annál jobb lesz. Felső határ nincs...

- most pedig jöhetnek az énekeskönyvek. Amennyi csak van, tedd bele, de vigyázz: szépen, egyenletesen oszd el őket a jóembereken (a tenyerükön)! Nagyon ajánlott még a gitárok hozzáadása, amit a Julcsi-félék azonnal felszívnak. A hang, ami lassan hallhatóvá válik jelzi, hogy eddig minden rendben alakul, a gitár, az énekeskönyvek, a Tűz megteszik hatásukat, forr a hangulat, pezseg az élet.

- még gyorsan adjuk hozzá a fűszereket, amik apróságoknak tűnnek bár, de ezek nélkül mégis még mindig elég íztelen lenne (a felsorolás nem teljes, itt szabadon hozzá lehet adni egyéni ízlésvilágunkat, bátran adagold, mi szívednek kedves): barátság, szeretet, bizalom, türelem, odafigyelés és minden ilyen nyál(kás)nak mondott, pedig egyáltalán, nagyon nem az dolgok. Hogy ezek teljesen összeálljanak és igazán kiadják az ízüket nagyon fontos a humor hozzáadása, a nevetésé, a mosolyé. Ne felejtsd el, ez forrasztja össze!

Utolsó moccanatok:

Végezetül pedig tegyük rá a fedőt (ami az ajánlott kondér használatának esetében egy komplett menza), hagyjuk őket hosszú hosszú ideig együttlenni, egymás levében főni. Csak úgy az ösztöneidre hallgatva egyszer csak öntsd le őket (szóel)illanó olajjal és állj félre, mert hatalmas ima-pára fog felfelé szállni. Ez amúgy nagyon praktikus része is a dolognak, mert a felhő iránya megmutatja, merre van a Főnök. Keresd meg és hívd oda.

Ő majd mögüled, a vállad fölött, gyöngéden, féltőn és szeretőn hozzáad még valamit: az áldását.

Készen vagy.

Kész a SzóSz, ez az édes öntet, ami gyengéden melegíti fel az egész testet. Bátran nyakonöntheted vele azokat a fárasztó, nehéz hétfőket, de igazából jut belőlük keddre, szerdára, csütörtökre, péntekre, szombatra és vasárnapra is! Az emberek hálásak lesznek érte.

Jó munkát!

Ennyi volt odaírva. Elgondolkoztató. Engem elgondolkoztatott...

vége, köszönöm a figyelmet

Tradíció. Mint közösség életében kialakulnak, akár szándékosan, akár véletlen szokások. Talán a leggyakoribb formája ezeknek a szófordulatok, becenevek talán: egy-egy ügyesebb szóvicc, vagy mókás szituáció folytán valami rögzül, ami aztán folytonos felidézés során beépül a közösség életében.

Reméljük a SzóSz-est is ehhez hasonló. 2 éve tavasszal volt az első ilyen közösségi estünk. Az ötlet egyszerű volt: töltsünk együtt egy kellemes estét, kezdve az együtt elkészített vacsorával, majd egy téma alapos átbeszélésével. A téma általában elég személyes, pont azért, hogy jobban megismerjük egymást, ami végül is az est célja. Az első este elég különleges volt: kezdve a csodás paprikás csirkével (köszönjük Eneh!), aztán a témával: Hogyan tértél meg? kérdéssel folytattuk. Hála igazán kool gitárosoknak többször is dicsőítettünk az est során. Sőt egy egyszerű beszélgetésből indítva egész spontán 'dolgokra' is vetemedtünk: még pedig a lábmosásra! Egy diákkörös egy korábbi élményt mesélte egy közösségében történt lábmosásról, ami többeket fellelkesített, hogy mi is éljük át az evangéliumi példát. Ha jól emlékszem 15-en voltunk, és a séma egyszerű volt: mindenki megmosta valakinek a lábát és így körben mentünk. Csodás este volt. (Noha, mint utólag kiderült ez nem tetszett mindenkinek, ami szomorú volt.)

Mégis, hogy aktuálisabb vizekre tereljem a bejegyzést egy pár mondatban szeretnék megemlékezni az idei SzóSz-estről is, ami pont ma egy hete történt. Először is rengetegen voltunk, Istennek hála, és egy nagyon jól sikerült együtt töltött este volt. Talán idén volt az első közös-kajálós alkalom mikor nem valami SzóSz-os volt a menü: igazi nagyon finom brassói volt. Picit kevés volt de a kaja, de szerencsére a keresztény szeret mindent megold, így sajnos nem tudtunk kipróbálni a kajaszaporítást, de majd legközelebb. Az idei év kérdése, nagyon egyszerű de mégis nagyszerű volt: Mi a kedvenc igéd?

Sok nagyon elég őszinte dolgokkal jöttek elő, amik persze nem itt fogok leírni, csak egy ismétlődő motívumot. Sokan elmondták mennyit mindent kaptak ez alatt a 2 hónap alatt a közösségtől. S ez az, amitől fantasztikus volt a SzóSz-est, valahogy megéreztük, hogy miről szól ez a közösség, és mennyire hálásak lehetünk Istennek, azért, hogy életre hívta, és kegyelmében megtartja ezt a közösséget!
Aztán következett egy remek imaközösség és dicsőítés, természetesen.

S végül mikor már kifogytunk a remek témákból és az "exhibicionisták" őszinteségi rohamokból, elkezdtük activitzini, és egészen 2-ig folytattuk a 3 csapat őrületes játékát, amikor is olyan kifejezéseket kellett elmutogatni, mint "A Bárány vére elfedez", "Esszénus-közösség", "Maladaptív reakció", és hasonló őrültségek...
Majd mikor a csapat nagy része feladta, olyan kettő fele belekezdtünk egy utolsó stop színházba, amit egészen 3-ig folytatunk. Ez is egy csodás este volt. Tele remek pillanatokkal és egy remek testvérekkel, akiket talán egy kicsit jobban megismerhettem.

Ami igazán a poén, hogy az est itt nem is ért végett, ugyanis a társaság nagy része, együtt indult 'iskolába' másnap reggelt, és a vonaton egy elég tekintélyes részt lefoglalva még elég sokáig játszottunk, mókás telefonos játékokat. Vicces volt, úgy tűnt nem tudunk elszakadni egymástól és ami különösen érdekes, hogy ki mennyire kötődik most a közösség az a napi 6-8 (ma egész pontosan 12!) emailen is látszik.

Vicces magát a bejegyzést az idei SzóSzestről akartam írni innen mégis úgy tűnik az emlékek dominálnak, hiába öregszik az ember : )

Szeretettel köszöntök minden blogolvasót, külön tisztelettel a SZÓSZ-os barátaimat!

Azt a feladatot bízták rám (is), hogy írjak valamit a hétfői pinceklub-beli összejövetelről. Akik ismernek, azok tudják, hogy azért vagyok ébreszőóra, mert eddig még egy találkozóra sem érkeztem pontosan, szóval nem tudok mindenről beszámolni, de nagyon megtetszett a blogolás, úgyhogy mégis írok, mégpedig arról, ami eszembe jut.

Naná, hogy a gólyatáborban találkoztam először a SZÓSZ-szal, de akkor annyira el voltam foglalva a (nyolcas) csapattársaimmal, meg az egész tábori forgataggal, hogy nem igazén foglalkoztam vele. Közvetlen kapcsolatba csak a zászló készítésénél kerültünk. Az igedoboz ötlete nagyon tetszett. Aztán egyik este azzal jött oda hozzám az egyik csoporttársam, hogy ő most beszélgetett egy nagyon jót az egyik SZÓSZ-os fiatallal, a vetítés után pedig nem megy bulizni, hanem folytatják. A dolog érdekessége, hogy a lány nem vallásos, mégis úgy érezte, adott neki valamit az a beszélgetés. Nem tudom, melyik fiúval beszélgetett el közületek, de én köszönöm meg neki ezen a helyen. Azt hiszem ez az első lépés a világmisszió felé, amiről a bemutatkozásban is szó van. :)

Tizenegy napja szintén a gép előtt ültem ilyentájt, mikor kaptam egy SMS-t: "16:00szósz stefi pinceklub, gyere!" Nem is mentem, egyenesen rohantam, mert már fél ötöt mutatott a számítógép órája. Pár nappal korábban megbeszéltük Petivel, hogy lenézünk a pinceklubba, de nekem persze kiment a dolog a fejemből. Szerencsére nem késtem le semmiről, az Stefi alagsorában ülő, teát kortyoló társaság nagy szeretettel fogadott és ezt a szeretetet azóta is érzem, akármelyikükkel találkozom. 

Még csak két (fél) alkalmon vettem részt, de azt már megállapítottam, hogy a SZÓSZ nem valami "ortodox dalárda" vagy "kockafejűek szektája", ahogy azt sokan hiszik, hanem nyitott, kedves, jópofa hétköznapi egyetemisták csoportja, akikben van még valami közös, amellett, hogy PÁZMÁNYOSok. Mindannyian hisznek Krisztusban, s bár különböző vallásuk van, ez nem osztja meg őket, csak még szebbé teszi együttléteiket. Már az első hétfőn otthon éreztem magam közöttük, többükkel azóta elég sok időt töltöttem együtt, s egyre jobban megszeretem őket. Különösen a klasszika-filológiásokat. :)

A SZÓSZnak köszönhetően újra megtapasztalhattam, hogy: "Az Istennek útja tökéletes; Az Úrnak beszéde tiszta; Paizsa ő mindeneknek, a kik ő benne bíznak." (2 Sám. 22,31) Köszönöm a Jóistennek, hogy elvezetett hozzátok, remélem, sok együtt eltöltött alkalommal ajándékozzuk meg egymást, jól érezzük magunkat, lélekben épülünk és Isten akaratát teljesíthetjük. A SZÓSZ életének és munkásságának kívánom: "Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet." (4 Móz. 6,24)

Bátran ajánlom minden érdeklődő és\vagy unatkozó fiatalnak, aki értelmesen szeretné eltölteni szabadidejét: jöjjön töltsön el velünk egy kellemes délutánt! (A viszont ébresztésig!)

Mi a SzóSzerint keresztény diákkör?

Öntevékenység, egyetemi lelkészség, felekezetköziség, Biblia, jófej diákok (és kevésbé jófejek), világmisszió, imádság, közös muzsikálás, játék, nyitottság! Ha ezek közül valami érdekel, nézz be hozzánk hétfőn 16 órakor a Pinceklubban! Szeretettel várunk!

Nem érzem még teljesnek...Ti voltatok már így?..Vagy voltatok már úgy, hogy teljesnek éreztétek?..vagy esetleg vagytok úgy?...

Mindjárt megpróbálom elmagyarázni, mire is gondolok. A hétfői Szószon a kedves idős bácsi valahogy ezzel a gondolattal zárta az alkalmat: „Légy hű a küldetésedhez, légy hű ahhoz, amiért nap mint nap küzdesz!”

Ekkor eszembe ötlött, hogy vajon van-e olyan a jelenlévők között, aki tisztában van a küldetésével?..Biztos, vágtam volna rá szinte azonnal. És vajon van-e olyan is, aki nincs?..És erre még gyorsabban jött a válasz, tekintve, hogy magamat is ide sorolnám. Hogyan is lehetünk ezzel tisztában?..Nehéz válaszolni, és mikor és merre, és egyáltalán?

Nem tudom, ki hogy van vele, de én akkor úgy éreztem: „Ha tudnám, mi az utam, amihez hűnek kell lennem, könnyebb lenne.” 

Mindamellett, hogy mindnyájan azon vagyunk, hogy kiderítsük, mi is Isten akarata velünk, sokszor érzem azt a mindennapi élet forgásában, hogy nincs időnk megállni és eltűnődni azon, hogy vajon biztosra tudom már, hogy mit kell tennem?.. Vajon jó az, ha itt és itt szolgálok?...Pedig ez az egyik legfontosabb lenne, ha nem a legfontosabb.

Az élet sok sok apró, különböző területein, még van bőven homályos folt. Legalábbis számomra. Akármit is nézünk, tanulás, munkahely, párválasztás, családi segítségnyújtás vagy csupán jelenlét, saját közösségeink, legyen az keresztény vagy sem. Különösen most, hogy egy időszak megint megszűnik, elég aktuálissá vált számomra a kérdés. Kezdhetek valami újat, de mit?...Ennyi idősen az ember azt hinné, már látnia kéne, merre tovább. És mégis, valami még nem teljes, nem látom annak. Sokszor annyi minden történik, annyi feladat hárul ránk, hogy erre a kérdésre nem jut elég időnk. Sokszor sokféle helyzetben kell döntenünk, és ilyenkor Istenhez fordulunk. De ezt nem lehet fél pillanat alatt eldönteni, ez sok imádság, sok személyes beszélgetés eredménye kell legyen…nem dönthetünk azonnal, hogy igen, elmegyek Burmába, és ott szolgálok, vagy, hogy ővele kötöm össze az életem örökre.

És közben pereg az időnk…és vannak, akik már döntést várnának tőlünk.

A kérdés(kör) mindenkinek ugyanaz: Látjátok-e már az utat?..Teljesek vagytok? Vagy még nem?...Nem kérek, és nem is akarok számadást senkitől. Csupán meséljetek, ha szeretnétek. Hogy Veletek hogyan történt, ha történt. Hogyan küzdünk meg a mindennapokkal, hogy majd a legvégén egy komplett egésszé álljon össze. Hogyan viselünk egy téves irányt, mikor kiderül, hogy mégsem ara kell mennünk, hogyan fogadjuk el, ha irányváltoztatásra kényszerülünk, hogyan bizonyosodunk meg, hogy jó felé megyünk, és hogyan tudjuk megtartani az irányt, és végül, mennyire jó érzés is az, amikor úgy érezzük, helyesen van minden, és halad a teljes felé?

Kíváncsi lennék minden élményre, véleményre, kicsit talán bizonyságtétel is az egész, de nem feltétlenül. Tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire szubjektív és elég tág, de ez is a lényeg.