PPKE-BTK SzóSz blog

Talán már el is felejtettünk a nyári hónapok aprócska, távoli villámháborúját, mikor volt már...
De nincs mindenki ezzel így, pl a grúzok még nem feledték:
Tavaly nyáron találtoztam először egy valódi grúzzal. Igazából érdekes volt a kapcsolatunk: már többször fordítottam nyelvtanilag nem teljesen helyes :) angol leveleit magyarra, mielőtt találkoztunk volna. Talán akkor lepődtem meg a leginkább, mikor kiderült, hogy az Eliso név egy lányt takar. És még milyen életvidámat, nem nagyon volt olyan pillanat, amikor nem mosolyogni láttam volna, ezt a kedves lányt, és mégis egy elég nehéz ország keresztény evangéliumi egyetemista diákszövetségének sorsa nyugszik a vállán. Nincs egyszerű helyzetük, bár hivatalosan nem üldözik őket, nem is nagyon támogatják, sőt egy fajta gyanuval kezelik a protestáns (evangéliumi) kisebbséget. Ezentúl nincs túl sok pénzbeli vagy emberi erőforrásuk, még mindig külső(pl. német, magyar) segítséggel tartják fenn a helyi egyetemi misszió működését.

A napokban jutott el hozzám a levele, amit engedélyével most megosztanék, mint imatémát:

 Először is szeretném megköszönni mindnyájatoknak, hogy imádkoztatok értünk, a grúz nép legnehezebb pillanataiban is.

 Ez a háborús idő az egész nemzetünkre, a diákokra és a grúz Mekdszre (SKSK) is hatással volt. Emlékszem, amit egy diákunk mondott nekünk miután hazatért a katonai mozgósításból:

„Az élet egészen új értéket nyer, amikor tudod, hogy bármelyik pillanatban elveszítheted, minden ami addig fontos volt egyszerre nem számít, és igazán csak ott tudtam megérteni, hogy mi is számít ebben az életben, és ezt sose fogom elfelejteni."

A helyzetünk kezd javulni, a legtöbb menekült visszatérhetett otthonában, és az orosz erők már elhagyták a megszállt területek nagy részét. De sajnos még mindig ezrek képtelenek visszatérni otthonaikba, vagy azért mert a házaik leégtek, elpusztultak, vagy mert a falvaik az oroszok által megszállt területen vannak. Egyre hidegebb van Grúziában, így a sátorváros, ahol jelenleg élnek, elég alkalmatlannak látszik a közelgő télre.

 Egy nagyon különleges helyzetet élhettünk át: láttunk keresztényeket és nem-hívőket egyetérteni, mindenhol embereket hallottunk beszélgetni a halálról, vagy olyan kérdésekről, hogy mi az élet értelme, vagy hogy miért engedte ezt meg Isten?
Sose láttam még ennyi embert imádkozni, mint akkor; azok is imádkoztak, akik azelőtt sose addigi életükben. Mindenki tisztán látja, hogy nem tudunk segíteni magunkon, túl kicsik vagyunk és kevesen vagyunk, és az orosz csapatok akkor már csak 25 km-re voltak a fővárosunktól. Azon az éjszakán, amikor a csapatok Tbiliszi felé jöttek, a templomokat kinyitották mindenki számára, aki be akart térni imádkozni. Figyelemre méltó, hogy az elnökünk térdelve imádkozott egy pár órán át a katedrálisban - egy asszony, aki ott volt, ő mesélte nekünk.

 Most, hogy visszanézek mint keresztény látom, hogy Isten válaszolt az imáinkra, reggelre az orosz csapatok megálltak és visszatértek Gori területére. Természetesen Európa beavatkozása is számított, de mégis Isten kezét látom ebben.
Ahogy telik az idő, úgy tér vissza az életünk a normális kerékvágásba, és attól félek, hogy nemsokára sokan el fogják felejteni, mit tanultak Istenről, az életről és önmagukról azokban napokban.

Egy diák mondta nekem, hogy most értette meg, hogy nem Isten az, aki háborúval sújt minket, viszont Ő az, aki megtanít minket bízni benne még a háborús időkben is. Ő tanít meg megbocsájtani az ellenségeinknek, törődni másokkal, azokat a dolgokat értékelni az életben, amelyek valóban fontosak.
Isten adjon számunkra elég bölcsességet, hogy emlékezzünk az Ő tanításaira.

Sajnálatos módon az SKSK-nak minden nyári tervét le kellett mondania, mivel minden, amit terveztünk, pont augusztus végére, szeptember elejére esett. De valahogy mégis azt éreztük - ahogy a helyzet egyre javult -, hogy ne adjuk fel, és ezért elkezdtük összegyűjteni a diákokat a missziós táborainkba.

Egyrészről féltünk, hogy senki se fog eljönni, a nehéz idők és a sokk után, vagy ha jönnének is, a szüleik nem fogják elengedni őket. (Talán furcsának tűnhet, de a szülök hatása nagyon nagy tud lenni még az egyetemisták korában is.) És talán nem sok értelme lenne az Örömhírről beszélni a csalódások, bánat közepette.

 De ahogy visszanézek, nagyon hálás vagyok Istennek, a diákokkal együtt töltött időért.
Valószínűleg ez volt életem egyik legjobb evangelizációs tábora, amiben részt vettem, a diákok nagyon alaposan, mélyen elgondolkoztak. Ez remek lehetőséget adott számunkra, hogy közvetlen módon megosszuk az evangéliumot.

Emlékszem egy diákra, aki azt mondta, hogy a táborban hirtelen azt érezte, hogy Isten magához hívja őt (régebben járt hittanórára, de tinédzser korában felhagyott a gyülekezetbejárással), és a tábor után az édesanyja nagyon boldog volt, hogy újra a templomban látta.
Egy másik diák, Temo, behívta Jézust az életében a tábor során. Ő egy Gori környéki faluból származik, így ő és a családja orosz megszállás alatt élt egy ideig, így különösen csodálatos, hogy reményt tudott találni Jézusban.

 Csodás látni, hogy rendszeresen kezdenek jönni újak is a bibliatanulmányozós csoportjainkba, mióta elkezdődött a szemeszter.
Kérlek imádkozzatok ezért a félévért, ami csak néhány hete kezdődött. Az SKSK-nak diákkörvezetőkre van a legnagyobb szüksége. A helyzet nagyban hasonlít arra, amit Jézus így fogalmazott meg az ő idejében: “Az aratni való sok, de a munkás kevés.” Mt 9:37

 A mi Mennyei Atyánk áldjon és őrizzen meg Titeket,

az Ő szolgálatában:

Eliso Beradze