PPKE-BTK SzóSz blog

Nagyböjti péntek van. A fogadalmak, hogy szigorú böjtöt tartok, és nem iszom alkoholt ezen a napon, eddig mindig betartottam. Megfogadtam továbbá, hogy sokat imádkozom és elmélkedem. Hát ez nem jött be. Borzasztó lusta vagyok, pedig tudom, hogy mit veszíthetek. Tudom, hogy kinek mondok nemet. De vajon értem is?

A héten P. atya azt tanácsolta, hogy elmélkedjem többet és túrázzak. Nem lehet tudni, hogy Isten mikor és hogy fog megszólítani. Csak kérdezzem Őt, és Ő válaszolni fog.

Úgy gondoltam ma bemegyek Pestre, valamiért azonban ehhez nem éreztem elég kedvet. Maradtam. Az idő hívott egy kis sétára, így hát elindultam Klotildligetről a közeli erdőbe. Hajtott a kíváncsiság, vajon Isten tényleg szólni fog hozzám? Milyen formában? És mit fog mondani? A poros útról kiértem az erdő szélére. Hmm, merre tovább? Elindultam egy egyenes úton felfelé. Amint beljebb értem ledöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyok, hogy idegenkedem a körülöttem lévő természet természetes zajától, az apró neszektől. Aztán fokozatosan Rá hangolódtam. Ő vesz körül engem, nincs mitől félnem. Az erdő az én környezetem, amiben élnem kell. Én csak egy vándor vagyok. Merre menjek? Hirtelen két-három ösvény közül is választhattam. Elindulok egyenesen, mégiscsak az a legegyszerűbb. Nem tévedhetek el. Nem kell Isten. És az ember tud így élni, talán észre se veszi, hogy valami vagy Valaki hiányzik.

Elhaladtam egy tüskés fa mellett, ha nem vigyáztam volna még belém is akadt volna egy-két ága, tüskéje. Ez volna a kísértés? Ott áll mellettem, és ha nem figyelek rá, belém akad? Kellő távolságban mentem el a fától. Az aljnövényzetben néha el akartam bukni. Sokszor észre se vettem az alattomos kis cserjéket, melyek hasraesésemet kívánták. Épp így kell vigyázni a lelkünk tisztaságára is. Sok apró bűn van, amivel beszennyezhetjük lelki ruhánkat. Figyelmesnek kell lennünk.

Néhány méter után találtam egy nagy botot, nagyobb volt, mint én. Elég erős is, ha kell, megtart esés közben. Nyugodtan rátámaszkodhatom. Így hát kettesben folytattuk az utat. Én és a bot. A bot, ami mindig velem van és segít. A botban Istent véltem felfedezni. Egyszerűbbé vált az út. Az ösvény azonban véget ért. Rátaláltam Istenre és megmutatta, hogy rossz úton járok. Vissza kell hát fordulnom. Vissza kell mennem az elejére. Meddig? A kiindulópontig, vagy elég, ha a megfelelő elágazásig? Körülbelül az első csomóponthoz tértem vissza. Ott jobbra fordultam és a táj máris barátságosabb lett.

Boldogan sétáltam botom társaságában. Észre se vettem, hogy apró kis virágokon taposok, melyek épphogy kikukucskálnak az avar alól. Még mindig nem tanultam meg a leckét. Azért mert Istennel vagyok, még nem felejtkezhetem el a körülöttem élőkről. Lehajoltam s gyönyörködtem kicsinységükben, mely egyben erősségük is. Most már sokkal figyelmesebben lépkedtem, nehogy valamelyikben is kárt tegyek. Vágyakozva néztek az ég, a fény felé a komor fák között.

Néha egy-egy nagyobb rönk állta utamat, a botra támaszkodva azonban gond nélkül átlépdeltem rajtuk. Aztán ösvényt váltottam. Az ember képes megunni a szépet és a jót és valami más után vágyakozik. Talán ő se tudja, hogy mi után… Egyenes úton bandukoltam tovább. Egyhangú, volt minden egyszerű és szép. A botra nem nagy szükségem volt. Nem kellett a segítsége. Néha azon kaptam magam, hogy húzom, nem vigyázok rá eléggé. Mennyire igaz ez az Isten-kapcsolatokra is. Ha nincs szükségem rá akkor egyszerűen, csak húzom-vonom, nem veszek róla tudomást. Azonnal megtapasztaltam a szükségét, amint egy nagy emelkedőhöz értem. Milyen nagy hasznát is vettem a dombocska megmászásához. Ha kell, akkor rögtön előszedjük és rátámaszkodunk. De amilyen gyorsan feljut az ember a magaslatra olyan gyorsan le is ér. Jól körül kell hát néznünk odafent. A lecsúszás folyamán a fent töltött szép emlékeket kell felidéznünk, és mindent könnyebb elviselni. Végül a sínek mellett haladtam, egyenletes, kiszámítható, biztonságos úton vissza a civilizációba, az egyetemre.

Ismerős terep, itt már nem is kell a bot. Eldobom hát. Milyen könnyen ment! Csak egy mozdulat és kész. Máris szabad vagyok. Ajjaj, megint egy emelkedő. Ez azonban sokkal nagyobb minden eddiginél. Nem is a fölfelé vezető szakaszon hiányoltam a botot, persze jobban kellett erőlködnöm. Sokkal inkább lefelé. Ott álltam egy kis dombocska tetején néhány méterre a sínektől és a Pázmáneum állomástól. Nem vagyok messze. Lefutok a domboldalon aztán kész. Kész? Ennyi? Homokos és füves az út. Hamar megcsúszik az ember, aztán már gurul is a talpfákhoz. Tétováztam. Visszamenjek a botomért? Vagy óvatosan bízva a szerencsében leereszkedjem? Utóbbit választottam makacson. Nem lett bajom, de féltem egy kicsit, mégsincs mibe kapaszkodnom. Szerencsésen visszaértem az általam jól ismert területre.

Isten sokmindenre megtanított. Merjek benne bízni, ráhagyatkozni, hogy Ő legyen az én Botom. Ez a egy-másfél órás zarándoklat mindennél többet ért!

kereső

Isten nevében:

Egy gyenge nejlonszatyor tele a holnapi ebéd alapanyagával.

Egyik fülét fogom én, a másikat ő. Így fele súlyt viszünk. Persze kicsit azért vágja a kezünket, de jobb, mint ha egyedül vinnénk.

Megyünk az esti utcán. Hol közelebb egymáshoz, hol távolabb. Figyelni kell a szatyorra, nehogy túlfeszítsük, és elszakadjon. Hát figyelünk. A távolságra, a magasságra, a sebességre. Egymásra.

Jön egy autó. Gyere erre! Te gyere erre! Elkezdjük húzni egymást. A szatyor feszül. Aztán ő enged. Az autó elmegy. Jön egy másik, én engedek. A szatyor békésen ringatózik kezeinkben. A következő kocsinál már egyből felé húzódok.

Megyünk tovább.

Jó így menni. Nem én vezetek, nem is ő. Együtt vezetünk. Másképp nem megy. Megbeszélve, engedve, figyelve.

A szatyor a házasságunk. Az egyik fülét én fogom, a másikat te. Benne visszük a jövőnket.

Dicsőség az Úrnak!

 Egy szép, már hagyománnyá vált régi szokás felelevenítésére hívlak. Jössz?

Tegnap egy kicsit történészkedtem, és utána jártam (na nem egy szép lánynak ám, hanem) egy népszokásnak. Bizony, merthogy ilyenek is vannak. Nem csak szép lányok, hanem népszokások is. Bár van bennük valami hasonlóság. Bár, ha belegondolok, akkor elsőre inkább egy különbség jut az eszembe. No nem olyan nagyon nagy, de talán... Hogy mi is az? Például, hogy egy szép lányt nem szerethetnek úgy, annyira, és olyan sokszor, olyan sokan, mint egy szép népszokást. Meg különben is. A szép lány nem (csak) a fejekben lehet, a népszokás megőrzése és tovább éltetése pedig a fejekben dől el. Viszont ha jobban belegondolok, akkor hasonlóak is. Igen. Jól mondtam... Talán abban a tekintetben nagyon hasonlóak, hogy nem csak egy szép lány tud testet ölteni, hanem a szép népszokás is, minekutána ez egy szokás... De nem is akármilyen. Ez egy valami. Mégpedig olyan valami, ami azáltal van, hogy van. Nem pedig olyan, mint a semmi, ami az által van, hogy nincs. Húha... Már megint filozofálok. És be sem fejezem a saját mondataimat... Pedig én nem akartam. Én igazán nem. Tehát, népszokás. Méghozzá egy szép népszokás.

Szóval igen, azt hiszem, a szép népszokás jellemzői következnek. Ez egy olyan valami, ami élőlény lenne anélkül, hogy mozogna. Igen, él. A szavainkban, a tetteinkben, a gondolatainkban. A részünkké válik, és mi is az ő részei leszünk. Ez egy olyan valami, amit mi hozhatunk életre. Elég hozzá egy szép gondolat is, ha azt megosztjuk másokkal. Sok népszokás eredete nem vezethető vissza ma már senki konkrét személyére sem, mégis él. Sőtmitöbb, mondhatni, virágzik. Ráadásul, felvidítja, virágoztatja a neki életet adókat, az őt táplálókat. Pedig ő maga a virág. És mégis: csoda. Nem csak virágzik, de virágoztat is. Mi tartjuk életben, vagy ő éltet minket? Mert ha egyszer a részei vagyunk? ...

Mi az a nép? Mi az a szokás? És mi az a szép? Nép... Többen, akik összegyűltek, emberek. Valami közös kapocs, valami azonos hajtóerő, mozgatórugó tartja őket egybe. Halljátok? Valamitől, vagy inkább valamiért? Nem is tudom, de összetartoznak. És egységesek. Nem kifelé húznak, hanem befelé.Nem önmagukért, hanem a többiekért élnek. Furcsa... Létezik? Ha mindenki a társaiért él, a közösségéért, a saját népéért. Jujj... Akkor mi fog történni? Hát mi történne? Pontosan, az, ami szép. És nem csak hogy szép, de jó is. Nagyon jó. Mint amilyennek a férfi és a nő egységét elképzelem a házasságban. Nem önmagukért élnek, hanem a másik boldogságát keresik. Nem önmaguknak adják a jót, hanem a másikat jutalmazzák meg vele. Még akkor is, hogyha éppen nem ehhez lenne kedvük. Nem magukra gondolnak. Ettől lesz olyan szép. Ez is egy közösség, igaz kicsike, de szép közösség. És nemcsakhogiy szép, de jó is, igen jó. Ha a másikra, nem magunkra gondolunk, és a másik pedig ránk gondol... Az jó. Ilyenkor akár hiszitek, ti kis piszik, akár nem, akkor is úgy van, ahogyan mondom: sokkal, de sokkal többet kapunk. Hogy miért? Kérded? Ezt a kérdésedet most félreteszem. De nem felejtem el. Válaszolok is, jó? Na, tudod... De nem csak azért, mert ez így való, de nem ám. Azért, hogy ne kelljen kérdezned, és tudd, értsd, tapasztald meg a választ.

A válasz? Hogy micsoda? Hát igen. Fontosak a szavak, de még inkább a tettek. A szép szavainkat, gondolatainkat, ha tettekre nem váltjuk, akkor megsemmisülnek. Szörnyű dolog az. Pedig ha egy olyan szép, egy olyan gyönyörű valami lehetne belőle. És mégsem? Hát az szörnyű. Akkor hasztalan volt minden gondolat, a gondolat léte, és a mi puszta létünk is hasztalanná válik. Kezed kapizsgálni? Ó, hogy a házasság? Vagy úgy... Te kis Pitagorasz, hát mire gondolsz? Ha nem teszel magad körül, a gondolataid körül rendet, akkor hova fogsz kilyukadni? Ugye belátod? nem, nem csak a házasságra gondolok, de abban is sok szép és jó gondolat megvalósítható. Nem csak beszélni kell, kis Pitagorasz. Hogy nem érted, mit akarok mondani? Ja, hogy a te nyelveden is? Rendben. Tehát ne csak 'tegyük fel, hogy...' szóval érted? Nem? Na? Remek, ez az. Rájöttél, bizony. Igen, igazad van. De még mennyire. Igen, igen, ha a 'bizonyítás' hiányzik, akkor az a példa nem elfogadható? Hogy ki fogja elfogadni? Ki az a nagy matematikus? Hát annyit elárulhatok, hogy nem én vagyok. Először magadnak kell bizonyítanod. Igen, azt, hogy képes vagy rá... Azután pedig... nem, nem Ő következik. Neki nem kell 'bizonyítanod', ismer. Hanem az embereknek. Hogy nem érdemlik meg? Hogy kár is próbálkozni? Ugyan már, akkor miért tetted fel, hogy... Áhám. Igen. Hogy hibázhatsz? Hogy elszámítod magad? Tudod mit mondok én neked? A téged körülvevő, rád bízott emberekkel kell kezdened. Először csak kicsiben. Válj olyanná, mint egy jó példa. Igen, tudom, hogy nehéz. Nagyon nehéz. Igen, van, hogy nem sikerül, hogy elszámítod magad. Hogy ilyenkor mi a teendő? Elestél? Felállsz. Ha valakit akaratlanul megbántottál, vigasztald meg. Ha valakinek kárt okoztál, térítsd meg. Hogy szándékosan is? És még nem tetted jóvá sokszorosan? Igen, vezéreljen a jószándékod, a szíved, a hited, és a szereteted. És remélj.

Mit mondtál? Hogy még valami hiányzik? Hmm... Igen, igen... Nos, kezdesz rájönni a lényegre. Hogy mi hajtja? Á, szóval ilyen mérnöki pontossággal vagy kíváncsi a részletekre? És nem érted, nem látod a mozgatórugót? Tényleg kíváncsi vagy rá? Ha tényleg szeretnéd tudni, akkor elmondom... Gondoltam, hogy szeretnéd. De figyelmeztetlek, hogy ha ezt hallottad, akkor utána nincs visszaút. Én figyelmeztetlek, bár ezt sokan elmulasztják. Majdnem mindenki. Elég nagy hiba, bár rá lehet jönni, de azért, tudod, jobb, ha szólnak. Ha ezt hallottad, innentől kezdve nem mondhatod azt, hogy nem tudsz róla. Szüntelenül a fejedben lesz. És számon fogják rajtad kérni. Igen. Tehát még mindig tudni szeretnéd? Gondoltam. Akkor figyelj: a mozgatórugó, az egyetlen dolog, amiért itt vagy, amiért mi most itt beszélgetünk, amiért élsz, az nem más, mint hogy megismerd Őt. Igen, jól emlékszel, már megemlítettem, hogy ne legyen neked ismeretlen, de még nem mutattalak be neki. Tessék? Hogy meg szeretnéd ismerni? A nevét is? Mindig félbe szakítasz. Ő az, aki van, aki volt, és aki lesz. Ő az egyetlen, a Jó Isten. Mindent ő alkotott, mindent ő alkot, és mindent ő fog alkotni. Csak Rá szabad hallgatni. Hogy honnan tudhatod, hogy hogyan? Nagyon egyszerű: hallgass a szívedre. Igen, megmondja hogy mit kell tenned. Hogy az nehéz? Tudom. Hogy ne magadra gondolj? Igen, nehéz. Hogy a másiknak akarjál jót? Hogy tudod? Akkor kezdj hozzá. Kezdd el már most.

Talán kezdd magad körül. Olvasd el a Jó Hírt. Annyi van belőle, hogy egy egész könyvet is megtölt. És a többit? Igen, igen, párhuzamos munkavégzés. Egyszerre többfelé is kell figyelni. Hogy jó a nőknek, mert nekik könnyebben megy a figyelem megosztása? Lehet, hogy igazad van. Azért ne add fel, próbálkozz erősebben. Erről jut eszembe... Hogy van a feleséged? Nem, nem az udvariasságra gondoltam. Igen, arra célzok. Hogy ez a kérdés fájdalmas? Hogy nem szeret? És hogy...? Tudod mit? Ne válaszolj nekem. Csak magadnak. Megpróbálok segíteni. gondolkodj el az alábbi kérdéseken. Hogy ne neked mondjam, hanem neki? Ha ő lenne itt, neki is ugyanezeket mondanám, igen. Ki tudja, lehet, hogy már járt itt. Hogy nem mondta? Miért? Kérdezted egyáltalán? Mikor beszélgettetek utoljára? Értelmes dolgokról? Érzésekről? Kapcsolatotokról? Vagy hol voltatok utoljára együtt? Mi az a sok szép dolog, amit kaptál tőle? Hogy az egész életét neked adta? Csak neked... Húha. És te mit adtál neki cserébe? Apropó, gyerekek hogy vannak? Egészségesek? Hogy ezek már kellemesebb kérdések? Mikor foglalkoztál velük utoljára? Ja, értem. Miről szoktatok beszélgetni? És ők akarták, vagy te? Tessék? Hogy nekik ez jó lesz? Igen, tudom, hogy megkérdezted őket, de meg is hallgattad a válaszaikat? És elmondhatták azt, amit valójában gondolnak? Oda tudnak hozzád fordulni, ha valami bántja őket? 

Hogy ennyi elég lesz mára? Igen, gondolom elfáradtál. Hogy neked fontos feladatod van? Hát mi az? Hogy segíts az embereken? Ugyan már... Kis csacsi Pitagorasz... Csak szeresd a családodat, segítsd őket, és légy a támaszuk. Hogy ők a te támaszaid is? Nem, az a feleséged. Igen? Emlékszel még? Ő a legfontosabb nő a számodra. Vagy, legalábbis egyszer az volt. Vagy nem? Legyél példa számára, és a gyerekeidnek is. Igen, ha jó példa vagy, fel fognak rád nézni. Igen, az utadon fogsz találkozni segítő, jószándékú emberekkel. Bízd magad rá a Jóistenre. Támaszkodj rá, és meríts erőt belőle, hogy otthon te csak adni tudjál. És ha figyelmesen hallgattad, amit az önzetlen szeretetről mondtam, akkor úgy is teszel. Neked kell elkezdened, még ha nehéz is. Amit csak te tudsz megcsinálni, azt más nem fogja helyetted elvégezni... És megtapasztalod, hogy újra színes és pompás lesz az életed, olyan sokat fogsz tőlük visszakapni. Hogy a többi ember? Ők ezek után jönnek. Állj helyt ott, ahol vagy, azután pedig megállod a helyedet máshol,  mások segítésében is.

Hogy mégis akarsz tenni értük is valamit? Akkor mondjuk... Igen... Ez jó lesz... Hívjál életre, és éltess egy szép népszokást... Hogy ne vicceljek veled, mert te komoly ember vagy? Ugyan már, hiszen a mosolygás megszépít. Igen, még a legszebb embert is, habár itt nem ez az eset áll fent, de erről majd máskor beszéljünk... Szóval egy népszokás. Nem, nem viccelek, tényleg így gondolom. Innen is indultunk ki, hát nem emlékszel? Na azért, jól van. Tehát, mondj el csak egy röpke fohászt a népedért. A többi magyarért. Hogy mikor? Mondjuk minden nap 19:56-kor. Igen, szerintem eszedbe fog jutni valahonnan... Szép népszokás lenne, ugye? Hogy ilyen nincs is? Ugyan már... Tudod, hogy nem lennél egyedül? Hogy vannak, aki már több, mint három éve, ahogy ők mondják - imáznak, vagy zsíroznak?

Hogy mire jó ez? Hát még mindig nem érted? Hunyd be a szemed. Jó. Képzelj el valamit. Nem kell hogy nagy dolog legyen. Csak három jellemzője van, és még el sem kell menni érte otthonról: szép, jó, és önzetlen. Képzeld el, ha mindenki megvalósítja a családjában azt, amiről mi most itt beszéltünk, ha minden magyar családban az önzetlen szeretet a vezérli az apukát és az anyukát, és a gyerekeknek példát tudtok mutatni egy szép és helyes életről... Hogy Magyarország minden családjában boldogság uralkodik, és a Jóistenre figyelő arcok, és szeretet van, és...  Képzeld el... Milyen szép lenne... Most nyisd ki a szemed. Tudod már, mit kell tenned? Tedd önzetlenül boldoggá a családod, legyél példa, és mondj el egy röpke fohászt minden nap, hogy ugyanez megtörténjen az összes magyar családban.

 A jó Isten nevében.

– Gyere, menjünk ki az erdőbe – mondta Göndörhajú Tavasztündér – ülhetsz még eleget a gép előtt. Most gyere!

Persze, akik ismernek, már el is döntötték magukban, hogy ismerik ők ezt a Göndörhajút. Nekik be kell vallanom, én is ezt gondoltam...

Hát mentünk. Ki a városból, fel a hegyre, a tóhoz. Menet közben választottam magamnak egy sétapálcát az erdő talajáról, egy kétméteres fenyőbotot. Erre támaszkodva követtem Tavasztündér előttem haladó fürtjeit. Ami őt illeti, ruganyosan lépkedett a nedves talajon, tán még nyomot sem hagyott maga után, mint már ez a tündéreknek szokásuk. Aztán az út elágazott, mi rátértünk a fönti ágra, s mentünk csendesen. Nemigen szóltunk egymáshoz az egész út alatt. Gyönyörködtünk a fákban, az avarban, az itt-ott meglapuló maradvány hókupacokban... én még az előttem haladóban.

Langyos szellőapródok ugrálták körbe Tavasztündért, különféle illatokkal kedveskedve neki, s a Nap jelére színek százai villantak fel, hogy köszöntsék. Ő csak elmosolyodott, és a fák, amelyek mellett elhaladtunk, megrázták magukat, kiroppantották nyikorgó bütykeiket, s úgy hajlongtak előtte, mint valami udvaroncok.

– Fel kell ébresztenünk a tavat – fordult hátra, és ahogy rám nézett, bennem is elkezdett buzogni valami, mint a vén fákban.Úgy éreztem, ha maga a nagy világtenger szunnyadt volna el, őt is felráznám téli álmából.

Aztán megérkeztünk. Úgy húsz-harminc méterrel a tó fölött voltunk a hegyoldalban. Ott feküdt lenn, s nagy jégpáncélba burkolózva aludt. Hortyogni nem hortyogott, de ez nem is meglepő, hiszen a tavak nem úgy lélegeznek, mint mi.

Tavasztündér bólintott, én elindultam lefelé, ő pedig követett. Olykor segítettem neki a botomat nyújtva felé, hogy abba kapaszkodjon. Szívesen nyújtottam volna a kezemet is, de nem tehettem. Hiszen ti is tudjátok, hogy a tündérek olyan tiszta teremtmények, hogy senki nem érhet hozzájuk, csak a férjük, máskülönben megszűnnének tündérnek lenni.

– Törj le egy darabot a takarójából! – mondta, mikor leértünk. Fogtam hát a sétapálcám, és nagyot ütöttem a tó jegére. Aztán, mivel az nem tört szét, még párszor megismételtem a mozdulatot. Ekkor egy kisebb rész leszakadt belőle. Azt kihalásztam, és átnyújtottam vezetőmnek. Ő fogta, és bedobta a tó közepére. Ott aztán nagy csattanással ezer darabra hullott, s a darabok csilingelő pattogással gurultak szerteszét. Törtem egy újabbat, az én dobtam el. Igézően szép volt, ahogy a kis jégdarabok szinte szabályos kör alakban távolodnak egymástól.

– Mehetünk – mondta Tavasztündér –, most már kilóg a lába a paplan alól, úgy meg nem sokáig tud aludni. Sőt, szerintem már a kongatástól felébredt. Gyere, most elviszlek a palotámba. De vigyázz, tudod, amíg feleséged nem vagyok, nem érinthetsz meg.

Bólintottam, s elindultunk. Mi mást tehettem volna, mikor megtudtam, hogy egyenest a tündérpalotába megyünk?

Visszakapaszkodtunk hát a hegyoldalra, és folytattuk utunkat. Jó száz méter után egy forráshoz értünk. Megálltunk.

– Ez az élet forrása – mondta. Odaléptem, belekortyoltam.

– Miből van? – kérdeztem.

– Vízből – felelte –, az az egyik legfontosabb, ami az élethez kell.

Mikor egy jót ittam, továbbmentünk. Ő sem szólt semmit, én sem kérdeztem. Pedig lett volna mit. A tóról, a forrásról, a palotáról. De éreztem, hogy ezek nem olyan dolgok, amiket szavakkal meg lehet ragadni, hát inkább csak vártam izgatottan. Közben egy másik tó fölé értünk.

– Arra menjünk! – mutatott a tó felé. Elindultunk újra lefelé. Ez a tó egészen más volt mint az előző. Nem volt rajta jégtakaró, vidáman hullámzott, látszott, hogy nagyon is ébren van. Az egyik oldalán egy patak táplálta, a másikon egy kis kör alakú zsilip ügyelt arra, hogy nehogy túlnőjön a medrén. A zsilip aztán oldalra kivezette a vizet, hogy ott patak formájában ismét útjára bocsássa. Ehhez az alsó patakhoz mentünk le.

– Gyere, itt van a bejárat – mondta Tavasztündér, és beszökkent a zsilip kivezető csövébe. Botomat letéve követtem. Ahogy beértünk a tó alá, szemkápráztató látvány fogadott. A tóból vastag sugárban ömlött be a napfénnyel kevert víz, az világította be a termet. – Ezen a vízsugáron át kell bemenni a palotámba. Gyere!

Amikor kiléptünk a palotából, már ereszkedett le a Nap. Megfogtam a botot, és elindultunk hazafelé. Ismerős szellők röpködtek körülöttünk, esti madárdal kísért bennünket, és mentünk csendesen, vigyázva, nehogy egymáshoz érjünk. Aztán kiértünk a városba – a botot még az erdőben letettem –, és a szembejövők mind egyszerű fiúnak és lánynak láttak minket. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez a pár nem más, mint Tavasztündér és vőlegénye.

Köszönöm, Uram!

A jó Isten nevében.

Ma egy nagyon fájó felfedezésre jutottam: felnőttem.

Bizony, akármilyen furcsán is hangzik azok számára, akik ismernek, igaz. És durva.

A sok felelősség, tanulás, közeledő házasság, komoly megbízások és talán a fejem fölött vánszorgó idő tette, hogy megkomolyodtam. Mostanában egyfolytában avval törődök, mi a dolgom, mit kellene még csinálnom, hogy holnapra kevesebb maradjon, vagy éppen holnap is legyen időm előre tanulni, dolgozni, azért, hogy másnap... Pont mint a felnőttek.

Persze, jogosnak tűnhet az ellenvetés, hogy elmúltam huszonkét éves. Na és. Vagy hogy nem sokára házasodom. Hát pont ez az.

Talán kicsit kuszának tűnök így elsőre, de mindjárt elmesélem, hogyan is döbbentem ra erre a fájdalmas igazságra. Ettől aztán még kuszább lesz a dolog, de erre szükség van ahhoz, hogy végül kitisztuljon a kép. Olyan ez, mint mikor bepárásodik a szemüveged, alig látsz ki rajta, ha pedig leveszed, hogy megtöröljed, akkor még annyit sem látsz. Tehát a törlés:

Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy milyen fontosak az újak a SzóSzban, de még sohasem volt ennyire húsbavágó, mint ma.

Iluval és Noémivel utaztunk a vonaton. Igen, Marcsi szobatársa Noémivel. Olyannyira vele, hogy Ilu le is szállt Aquincumnál, és csak ketten maradtunk. Aztán hol beszélgettünk, hol pihentettem munkában megfáradt fejemet, s így értünk a Nyugatiba. Ott kiderült, hogy Dóri is velünk zötyögött, csak kissé odébb. Vidáman beszélgetve leszálltunk a vonatról, és elindultunk kifelé. Majd elértünk a metróhoz vezető lépcsőhöz, ahol útjaink kettéágaztak. És most vegyétek vissza a szemüveget. No, látjátok már? Megvan? Poénkodni kezdtünk. Egyszerű búcsúzkodásnak indult, és szemvillanásnál gyorsabban egetverő poénkodásba váltott. És kacagtunk szívből.

Jó, igaz, szoktam poénkodni, de azt is inkább kötelességből. Ilyen őszintén pedig már nagyon régen röhögtem. Aztán elváltunk, ők lementek, én ki. És valami más fogadott, mint amit vártam.

Nem, nem rosszfelé mentem. Minden a helyén volt: az oszlop, a kocsik, az emberek, sietők és koldulók, a járda, rajta a hányás meg a rágók, meg a reklámok, meg minden. De sokkal színesebb volt, mint eddig. Vagyis olyan színes volt, mint régen. És én kacagtam, és mentem tovább, és minden olyan izgalmas lett. A szembejövők, az autók, a sofőrök... És esett le, hogy ilyen igazán gyermeteget másodévesként poénkodtam utoljára. Mert azóta nőttem föl. Mert azóta nincs időm nevetni.

Aztán átértem a Keletibe, és valami hihetetlen gyermekeset csináltam. Fölnéztem. És a rengeteg vas tartóelem között utakat láttam, ahonnan látni lehet a vonatok tetejét, és az emberek feje búbját, meg az alul röpködő galambokat. Aztán láttam az ablaktisztító szerkezetet, bizonára a legszebb a kilátás, és bámultam, annyira, hogy az embereknek ki kellett kerülniük engem.

És elkezdtem örülni annak, hogy tudok gitározni, és hogy itt lehetek, hogy van egy fantasztikus menyasszonyom – akivel váltottunk egy-két vidám sms-t – és örültem a vonatnak, és hogy volt ülőhelyem... És nem voltam fáradt, nem voltam fásult, vagy komoly, netán komor. Nem. Éltem, úgy mint már rég. Szívből.

Aztán a következő párbeszéd játszódott le a fejemben:

- Legyetek olyanok, mint a gyerekek...

- De, Mester, akkor legyünk hülyék?

- Hát légyszi.

Köszönöm, Atyám! 

"Mi, a Király, boldogok vagyunk, hogy uralkodásunk immár egy napja tart" - nyilatkozta Komáromi István, 253 első királya. 2012. február 20-án, helyi idő szerint éjjel egy és kettő között aláírták a 253-as szoba Alaptörvényét, s ezzel új keresztény állam jött létre a Szent Lujza Kollégiumban. Az alkotmányos monarchia törvényesíteni kívánja az eddig csak de facto létezett Konyhai Uniót.

 Isten nevében:

Már jócskán besötétedett, amikor kiléptem az utcára. A frissen hullott hó ezerfelé szórta a lámpák sárga fényét, s úgy tetszett, a fényesség magából az utcából árad. Még egyszer búcsút intettem, és elindultam. Az utcán kemény szelek hancúraztak a jóleső fényben. Nem tudom, hogy a réteges öltözködés tette-e vagy a szélfiak jóindulata, vagy talán az a melkasom táján izzó melegség, de cseppet sem fáztam.

Ahogy haladok, az egyik fiatalabb szél úrfi – olyan serdülő korban lehetett – megállt mellettem egy pillanatra. Egészen jól lehetett látni pajkosan szikrázó szemét és pelyhedző hóbajuszát. Egy száraz levelet kapott fel a földről, amit még az ősz hagyott ott, s felém tartotta. Kinyúltam felé, erre tovalibbent. Csak a levelet kaptam el, s néztem utána. Az utca végén egy duplabukfenccel visszafordult, hozzám nyargalt, körbeugrándozott és közben azt susogta: "Írj rá mindent!" – és már vágtatott is tovább játszópajtásaihoz.

Forgattam a levelet. Kicsi is volt, törékeny is. Hogy férne rá minden? Hiszen ahhoz finomabb betűket kéne formáznom, mint ami a gyűrűmben van!

Mert hát elég sok minden volt az a minden.

A délelőtti hóesés, amit nem is hívhatok nyugodt lélekkel esésnek, mert sokszor inkább felfelé szállingóztak azok a pelyhek a nagy szélben, mint lefelé... Aztán ott volt a franciaóra, az ebéd, a váratlan, kellemes társaság, a vonat, ami megviccelt minket menyasszonyommal, ó, és a vonaton...!

Egy kis család utazott a négyesben velünk szemben. Egy anyuka és két kis lánya. Az idősebbik lehetett vagy öt éves, a fiatalabb meg ugyanannyi hónapos, ez az óvodás, az még a csecsszopó korban. Ismeretségünk úgy indult, hogy Kerka, a kisebbik, ahogy fészkelődött édesanyja ölében, véletlenül térden rúgott. Nem volt nagy, csak olyan kisbabás. Én viszont válaszul megsimogattam a lábát. Onnantól kezdve barátok lettünk. Szemezett velem, Zsófival, mosolygott, gügyögött, sikítozott örömében. Minél jobb kedve lett, annál fülrepesztőbb sikkantásokkal örvendeztetett minket és a többi utast. Sarolt, viszont, a nővére, találós kérdésekkel traktált minket, melyek rendszerint úgy kezdődtek, hogy "Sosem fogjátok kitalálni, hogy..." és legtöbbször arra vonatkoztak, ami a fejében járt, így tényleg nem volt sok esélyünk ráhibázni...

A Nyugatiban bérletet vettem, de még előtte lehetőségem nyílt egy kis angolnyelvgyakorlással egybekötött pénztároskisegítésre is. A pénztáros ugyanis angolul nem tudott, a kliens viszont látszólag pont a magyarral nem volt kibékülve. Innen a várba mentünk, ahol a Mátyás templom kapuja előtt végre lehetőségünk nyílt egy kis közös imára, majd a Halászbástyáról néztük, ahogy a jégtáblák úsznak a Dunán. Különösebb tolongás, előzés vagy szitozódás nélkül haladtak, lassan, egyenletes tempóban. Szinte fura volt, hogy ez is a fővárosban van. Ezután egy másik pontról menyasszonyom, mint leendő miniszterelnök, megtartotta leendő beszédét leendő népének, akikből csak a lábnyomok látszottak alattunk a hóban, de azok mindennél többet mondtak.

Utána a lassanként kilencvennégybe hajló dédnagymamámat látogattuk meg. Talán ez volt a nap legszebb pontja. Nem sok minden történt. Beszélgettünk, és cseresznyebefőttet majszoltunk. De volt benne valami varázslatos, ahogy a múlt és a jövő szinte szikrázva összeért a jelenben. Nagyi volt a múlt, mi a jövő, a beszélgetés a jelen. A cseresznyebefőtt nem tudom, mi volt. Talán az élet szépsége, mert nagyon finom volt.

Hazafelé a vonaton, míg Zsófi pihent, én kötöttem, és egy corvinusos lánnyal bezégettem. Párizsról beszélgettünk, és hogy az élet ott is élet, de mégis valahogy máshogy működik. Talán életebb. Talán nem. Piliscsabai volt a lány, s csak egy állomással utazott tovább, mint Klotildligeten leszálló jómagunk. Kesztűnfogva, lassan lépdeltünk a rengeteg hóban, s lépésről lépésre közelebb kerültünk történetem kezdőpontjához. Aztán elhagytuk, majd visszafordultunk, s Zsófinál vacsoráztam. Vajas, sajtos kenyeret kígyóuborkával. Utána együtt imádkoztunk, utána kiengedett, és utána kaptam a széltől a falevelet, amit most tanácstalanul forgattam ujjaim között.

Nem. Ennyi minden nem fér rá. És hol van ez a mindentől?

Végül ennyit írtam rá: "Isten szeret", aztán elejtettem. De nem ért földet: a kacagós szél úrfi elkapta, és magával vitte. Hogy mindenki megtudja.

Dicsőség az Úrnak!

Ritkán jön rám az írhatnék, de ez ma egy ilyen nap. Sokat szembejön velem mostanában a hajléktalanság, a kérdésekkel, érzésekkel együtt. Nyilván a hideg is teszi, meg a pesti lét.

Nem tudom, mire akarok kilyukadni, lehet, hogy csak felvetek és közzéteszek néhány gondolatot, kérdést. Hátha valaki válaszol. Valószínűleg, van, akinek nem fog jól esni. Senkinek, akinek előítéletei vannak.

Keresztény körökben az általános, hogy a szenvedőben, szegényben, rászorulóban, Jézust kéne látnunk. Már túl általános is, néha annyira, hogy elsikkad. Vagy csak nagyon nem sikerül.

Hogyan lehet ezt megélni igazán?

Jézus is hajléktalan volt, de biztos nem volt büdös (bárha ésszel felmérjük a körülményeit…, igaz a kornak is mások voltak a „higiéniai elvárásai” valószínűleg). És nem volt alkoholista sem. Tehát biztos könnyebb lett volna Vele együtt utazni egy villamos légterében.

Bár Ő is gyakran olyasmit tett, ami az emberek szemében…..hát, nem a legkívánatosabb. Sokszor a határok átlépésére hívta meg az embereket. Kellemetlen lehetett a tanítványoknak, mikor „jelenetet rendezett” a templomi árusok között. Tudjátok, olyan „jaj, de lennék valahol máshol, elég kínos, hogy mindenki minket néz” átfuthatott az agyukon. Olyan helyzetekbe kerültek, amikben az addigi hozzáállásukat alaposan át kellett gondolniuk.

Változik az, ahogy a hajléktalan helyzetet látom. Egy alapvető kérdés, hogy adjak-e alamizsnát, mit, kinek, mikor?

Eleinte csak pénzt adtam, elég ad hoc módon. Aztán átszoktam az ételre, több okból is. Mert, akkor ugye nem költheti másra, másrészt, nem vehetik el tőle, ha a „hajléktalanmaffiában” szenvedő fél (nem tudom, hogy hívják pontosan, mikor beszedik a kéregetők napi keresményét). És persze szívesebben adok, (lassan adtam) olyannak, akin látszik, hogy nem iszik. Aztán ráéreztem valami olyasmire, hogy semmilyen jogom nincsen megítélni a helyzetét, az embert, (már csak azért sem, mert az alkohol tagadhatatlanul melegít), arról nem is beszélve, hogy nem tudhatom, hogyan került az utcára (nagyon könnyű), és ha tudhatom, akkor sem.  Örülhetek, amíg van miből adnom.

Persze, hogy sokszor alábbszáll az elszántságom és megtorpan az adakozó kedvem, mikor a  Fedél nélkül árulóinak borvirágos az arca (elvileg azok vehetnek részt, az árulásában, akik mentesek az ilyen szenvedélyektől, legalábbis bódult állapotban nem terjeszthetik a lapot).

Szóval szeretek, vagyis inkább önkéntelenül feltételt szabok egy-egy szeretet akciónak. Jó, adok, de nem ingyen. Legalább azt kapjam vissza, hogy kedvesen megköszöni, vagy legalább azt, hogy előre láthatom rajta, hogy valami szerintem számára hasznosra költi majd. Így már mindjárt egy újabb kérdés, hogy tudok-e ingyen, szeretetből adni. Hogyan kell?

Ma már szeretek-szeretnék Velük beszélgetni, meglátni bennük az embert, és ezt ki is fejezni (azon túl, hogy eszköznek látom Őket, akiken ad hoc gyakorolhatom a keresztényi szeretetet, amitől jobbnak érezhetem MAGAM).

És akkor nézzük, úgy fest, lassan levetkőzöm az előítéletet. De már is kopogtat egy másik ajtón. Bent is van. Kegyetlenül meg tudom vetni azokat, és hihetetlenül gúnyosan tudok beszélni azokról a SZERINTEM „kultúr keresztényekről”, akik ugyanezt teszik a hajléktalanokkal és (hát igen a másik kritikus csoport) a cigányokkal, amit én Velük. Hát igen, könnyen osztanám az igazságot ostorral. Bár lassan változik ez fájdalommá, a megértés felett, hogy mennyire nem találjuk Jézust.

Az úttesten totyog egy hajléktalan, sötét van, és hó. Lehívom egy kis apróval. Nagyon fázom. Elkezd arról beszélni, hogy nem lesz hideg az éjszaka…. Legyen Neki igaza. Aztán azt kezdi ismételgetni, hogy Ő nem fog megfagyni. Beszélgetek Vele egy kicsit. Este még dolgozok, ezért lassan hátat fordítok. Még utánam int, hogy megköszönje az aprót is. Nagyon egyértelmű, hogy ma este az volt a kevésbé fontos Neki.

A villamoson áll a hólé. Egy megtermett férfi áll a kocsikban egy patkánnyal a vállán, a Fedél nélkül egy számával a kezében. Távolabbról egész rendezettnek tűnik, azt gondolom egy átlagos utas, egy nem annyira átlagos házi kedvenccel. Ki tart patkányt?! Undorító, büdös, és mindenféle betegséget terjeszt. Hozzá nem tudnék nyúlni egy ujjal sem. A közelébe se szeretek menni. Jobb csak tisztes távolból, ha már muszáj látnom. Egyébként is, mindenféle lyukakba, összehord minden szemetet, amiből otthont tud magának építeni. Szeret befészkelni olyan helyekre, ahol gyomorforgató szembesülni vele. 

A hajléktalan közelebb jön. Persze elkedvetlenedek, már csak egy picikét és rövid időre, mert innen már nem tűnik annyira rendezettnek és józannak. Adok neki aprót. Megáll fölöttem, és megkérdezi, hogy miért félek. Azt gondolja, félek a patkányától.  Hogy megmutassa, nem kell tartanom tőle, elkezdi puszilgatni az állat bundáját, aki nyugodtan mosakszik a karján. Az állat és a gazdája. Mindenkinek szüksége van valakire, akit szerethet, és olyanra, aki viszont szereti.

Sokszor saját magunk vagyunk a középpontja, az alfája és ómegája a gondolatainknak, érzéseinknek. Végül is azt hiszem, így is el lehet indulni ezen az úton. Arra ránézni, hogy nekem milyen szerencsések a körülményeim, hogy nekem mennyi ingyenes szeretetben van részem. Persze könnyebb, ha megtalálom az ingyenesség Forrását, mert ha tapasztalom, van miből adni. Nem azért, mert keresztény vagyok, és ez a dolgom. Azért mert én annyit kapok, amit egyedül el sem bírok. Végső soron, ha ezt sem tudom megtenni, csak szemlélem, hogy milyen csodálatosan gazdag mondatot választottunk annak idején a pólónk hátára. „Az irgalmasság azonban győzelmet arat az ítélet fölött.” Jak, 2,13.

 Ismét csak Isten nevében.

Hát, lehet, hogy rászokom az írásra.

Már egy ideje él bennem a vágy, hogy a körülöttem lévő dolgokat lejegyezzem. Persze nem olyan naplójelleggel, hogy „ma megint felkeltem, egész nap nem történt semmi, szeretlek, kedves naplóm”. Nem, akkor inkább gitároznék... De annyi minden történik az emberrel nap mint nap, egyikből jobb sztorit lehet kanyarítani, mint a másikból.

Ott van például a gesztenyesütő.

Úgy két éve láttam először. A Blahánál állt tologatható tűzhelyével, egyik oldalán a kéménye pöfögött, a másikon még sületlen gesztenyék várták zsákba kötve, hogy megmelegedhessenek. Ő maga a parázs fölé hajolt műértő tekintettel vizsgálta, elég forrók-e már a szerencsések. Bal kezénél fogó, jobb kezénél az eladásra kész, tömött papírzacskók.

Mögötte egy kombínó jelent meg frissen festett sárgaságával, a téren divatos, élénk ruhába öltözött emberek nyüzsögtek, plakátok üvöltötték üzeneteiket és az úton új autók dudáltak mégújabbakra. Minden és mindenki új volt a téren.

Csak a gesztenyesütő volt régi.

Ez az első képem róla. Aztán elragadott a piros hetes, hogy kérésemre mindennél gyorsabban a Keletihez varázsoljon...

De ma megint láttam. Sőt, már valamikor a múlt héten is. A Keleti sarkánál álldogált a parázs fölé hajolva, és éppen egy papírzacskót tömött meg illatos sült gesztenyével. Ugyanaz a régi tűzhely, a régi fiatalember a régi pokrócban. Akkor határoztam el, hogy egyszer veszek egy adagot szép menyasszonyomnak.

Ma, hogy hazamentem, és rögtön jöttem is vissza, megálltam mellette. Épp eladott egy zacskóval, s a parázson sem volt több. Megszólítottam.

„Mennyibe kerül egy adag?”

„Négyszáz forint.”

„Akkor megvárok egyet.”

És már ketten álltunk ott. Ő a parázs fölé hajolva, én a tűzhely mellett várva. És az emberek rohantak mellettünk, mint az idő, és már ketten voltunk régiek. Aztán tele lett a kis papírzacskó, átadta, én kifizettem, megköszöntem.

„Egészségére.”

Majd elmentem, kezemben a meleg, illatozó gesztenyékkel.

S ma még találkoztam egy másik régi emberrel is. Egyáltalán nem hasonlított a gesztenyésre. Nem fiatal, gesztenyeillatú, parazsas-romantikus figura volt, hanem öreg, büdös és csöves. A Blahán állt a villamosmegállóban, és egy jegyautomatát rázott. Rögtön egyértelmű volt, hogy az esetlegesen beakadt visszajárókra pályázik. De hiába.

Aztán egykedvűen felszállt a villamosra. Én utána, s mellette álltam egy darabig. A kezét néztem. Koszos kesztyű volt rajta, majdnem minden ujja kilógott belőle. Mint a gesztenyeárusnak. Csak annak szándékosan, a munkája miatt, ennek pedig éppen munkanélkülisége miatt.

Ahogy oldalról néztem, egész átlagos öregemberes külseje volt. Fehér szakáll, rácos bőr, a kabátja sem volt nagyon szakadt. Egy pillanatra el is gondolkoztam, tényleg hajléktalan-e. Aztán megint a kezére néztem.

Már amikor megláttam, egyértelmű volt. A jó Isten ma gesztenyét szánt neki vacsorára. De olyan nehezen ment. Azt a menyasszonyomnak vettem...

Közben az öregember leült.

„Tetszik szeretni a sült gesztenyét?” böktem meg a vállát. Valamit válaszolt, de a háttérzaj is nagy volt, meg ő is halk... „El tetszik fogadni egy-két szemet?” Kinyújtotta a tenyerét, én pedig beleszórtam négyet-ötöt. Majd mind a ketten felbontottunk egyet és elmajszoltuk a finom, meleg, illatozó belsőt. Aztán leszálltam a villamosról...

Piliscsabán átadtam menyasszonyomnak ami a csomagból maradt. Megpucolta őket, s ketten megettük. Hideg volt az utca, ahol álltunk, és bizony addigra már a csemege is elhűlt. De az ölelések és csókok, amiket utána kaptam tőle, forrók voltak, s utána sokáig-sokáig beszélgettünk. Nem rohanva, megvárva a másikat, odafigyelve, régiesen.

S még most is gesztenyeszagot érzek.

Köszönöm, Uram, finom volt.

Az Úr nevében.

Hát igen.

Újra. Újra írok. Újra írok!!!

Illetve hát nekilátok. Aztán lesz, ami lesz.

Már régóta berzenkedett bennem a vágy, hogy írjak. Bármit, csak írjak. Szótájképet egy naplementéről, pillanatfelvételt egy gesztenyesütőről, hosszú beszámolót a körülöttem dübörgő csodákról...

De nem. Valamiért nem jött össze. Nem arról van szó, hogy nekiláttam, és minden hagymaszagú izzadságcseppem ellenére nem valami olyannyira ergya jött ki a kezem alól, amihez szégyelltem a nevemet adni. Nem. A „nekiláttam” részig nem jutottam el.

Na, de most...

Talán kezdeném avval, hogy kedves olvasóim és rajongótáborom elnézését kérem. Meglehet, hogy eme mű nem üti meg azt a szintet, amit egy Misu névvel fémjelzett alkotástól elvárna a nagyközönség. Hiszen olyan régóta nem írtam, hogy már a szüleimnek is feltűnt. De az is lehet, hogy nem lesz rossz. Ki tudja? Még csak most kezdem írni...

Nostehát. Témául az egymást agyontaposva tolongó lehetőségek közül egy szerény élménybeszámolót választottam, melynek élménye ma esett meg velem, beszámolójával pedig – remélem – még ugyane nap elkészülök.

Az fordult elő, hogy bementem a T-mobilhoz felvenni a készülékemet, amit javítani adtam le.

Biztosan észrevettétek többen, hogy új telefonnal a zsebemben rohangálok. Nos, ez csak a látszat: a készüléket kölcsönbe kaptam nagy tesómtól, a T-mobiltól, amíg helyrebütyköli a régit.

Az egész ott kezdődött, hogy felhívtam Atit. Ő az egyik bérmafiam, aki nem tehet semmiről, és semmi köze az egészhez, csak azért említem, mert az után a hívás után jutott el a tudatomig, hogy gond van a masinával.

Ugyanis átváltott split-screen módba. Aki játszott már autóversenyzős játékkal ketten egy gépen, az tudja, miről beszélek, aki tud angolul, körülbelül kisakkozhatja, mit jelent a szó, a többieknek pedig úgyis elárulom. A split-screen azaz hasított képernyő azt a jelenséget írja körül, amikor a képernyőt virtuálisan két részre bontja egy vízszintes vagy függőleges csík, és a két félképernyőn egymástól független dolgokat mutat. Egy rallys játékban például az egyik felén az egyik versenyzőt, a másik felén pedig... no, de ezt már a fantáziátokra bízom.

Az én telefonom egy vízszintes vonással hasította ketté kijelzőjét, és mindkét félkijelzőbe belegyömöszölte a kijelezni való tartalmat. Szóval kétszer is láthattam rajta mindent, ráadásul függőleges tengely mentén megtükrözve. Ez annyira nem zavart, mert tudok egy kicsit héberül, ott úgyis visszafelé írnak, és a gondolatritmus is jellemző, ami nagyon leegyszerűsítve annyit tesz, hogy kétszer mondanak el mindent-mindent.

Node más is történt még vele. Elment a hangja. Igen, mint Eszternek meg Gyurinak. Sőt, addig ment a velük való hasonlóságban, hogy vissza is jött neki. Pedig nem is kúráltam teával. Csak kikapcsoltam, meg be, és máris hallottam, hogy mit mond a vonal másik végén értetlenkedő beszélgetőpartnerem. De még abban is hasonlított Eszterékre, hogy nem jelezte, ha hívtak. Ezt ők sem szokták tenni. Bár egy mobiltelefon esetében talán ez kevésbé bocsánatos.

Ja, és néha teljesen elment a kijelzője. Olyankor csak Zsófi menyasszonyomat tudtam hívni, mert az csukott szemmel is ment, hogy „bal gomb – hármas – hívás”.

Hát, nagyjából ennyi baja volt a kis aranyosnak. De szeretném még egyszer nyomatékosan leszögezni, hogy Atinak ehhez tényleg semmi köze.

Szóval elvittem szervízbe.

Gyönyörű január eleji nap volt. Az ég kéklett, a nap ragyogva ontotta a plusz húsz fokot, a fák rügyeztek, a madarak fütyörésztek. Mondom: tél volt. S én vittem a telefonomat, vittem nagy serényen, majd ott hagytam a szaküzletben, majd' ott hagytam a pénztárcámat. Na, jó, ez nem igaz, de jól hangzott. Szerintem.

Tegnap pedig jön az SMS a cserefonomra, hogy mehetek a készülékért. Hát mentem. Ma.

Hazaértem, kocsiba pattantam, öcsémet elvittem hittanra, ötre, és közben erősen imádkoztam, hogy legalább hatig legyen nyitva a T-mobil.

Hát pont hatig volt kiírva a nyitva tartás.

Beálltam a sorba és vártam. Annyit vártam, hogy van időm elmesélni, hogyan zajlik ott az ügyfélfogadás.

Az ember belép egy üvegajtón, amire csak annyi van írva, hogy Tolni. Kívülről-belülről. Jó, igaz, belülfelől jobbról balra olvasatik az a Tolni felirat, de azt ki veszi észre? Aki nem tud sémi nyelven. Szóval szerintem ez burkolt antiszemitizmus. Az.

Odabent pedig mindenféle mosolygó embert ábrázoló kép között lehet várakozni. Mintha a mobiltelefon, internet meg TV mindig mosolyt érdemelne. Pedig elég a Neptunra gondolnunk, és máris egyértelmű, hogy nekem van igazam, naugye. Szóval ott mosolyognak a képemberek, meg az ügyfélszolgálatosok is, de ők csak reggel. Estére mély, őszinte gondolkodásba váltanak. S ha ez az ábrázat sem győzi meg az ügyfelet, akkor telefonálnak. Hosszan. Aztán megint gondolkoznak, egyezkednek az ügyféllel, telefonálnak, gondolkoznak.

És ezt olyan sokáig csinálják, hogy már eltelt két bekezdés, és én még mindig csak várok.

Aztán nyílik az ajtó. Örömmel vegyes megkönnyebbüléssel szívom magamba a betóduló friss utcai oxigéndús hűvös benzingőzt. Észre sem veszi az ember, hogy milyen hamar elfogy a kis helyiség levegője, ha huszonöten szívják... Aztán csukódik az ajtó, és megint csak várunk. Most már tényleg csak a képek mosolyognak. Az se teljesen őszinte.

Azért van ez a nagy sebesség, mert három ember szolgál ki huszat. Ráadásul abból a háromból kettő nő. No, nem mintha antifeminista hímsovén gondolatokat dédelgetnék, de annál a két nőnél már mióta ugyanazok vannak. Tessék, a férfinál most végzett valaki. Ahogy kilép az ajtón, mindenki nagy levegőt vesz, majd egy lépéssel előrébb csúszik a sor.

Aztán megint a kábult várakozás, melybe csak olykor-olykor úszik be valahonnan az egyik ügyfélszolgálatos hölgy telefonálása mint zaj.

Előveszem a pótkészüléket, kitörölgetem róla a képeket. Lehet, hogy ők is megtennék, de ki tudja. Amikor megkaptam volt rajta egy névjegy, bizonyos Kati az ügyelettől – nem hívtam fel, így már soha nem tudhatom meg, ki volt az, de a képeket letörölgettem. Meg az SMS-eket is.

A férfinél megint üresedés van. Nagy levegő, egy lépés előre, várakozás. Mintha már a képek is kezdenének elgondolkozni... Igaz, hogy már csak egy ember van előttem, de elárulhatom, hogy az elég sokáig fog szöszmötölni. Az imént említett húsz emberből hatan vannak az egyik nőnél, hárman a másiknál, ketten a férfinél, a többiek vagy végeztek, vagy feladták. Eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha meglennének a névjegyek a telefonomban. A képeket kimentettem, de a neveket elfelejtettem. Most valószínűleg írhatom újra. Mert hát arra van a legkevesebb esély, hogy szervízelés után kétszázötven név sértetlenül benne maradjon a készülékben. Ehhez legalábbis csodára lenne szükség.

De én még mindig kitartóan várok, noha eltelt már egypár bekezdés, és az óra is háromnegyed hatot mutat.

Egy kisebb nagycsalád lép be: apa, fia és két lánya. A lányok nem sokkal tíz fölött lehetnek, a fiú pedig már biztos gimnazistaéveit tapossa. Az apuka fiatal, vidáman felzselézett hajjal. Mindnek jellegzetes barna gombszeme van. Persze, rögtön megtelik élettel a szoba, mintha még levegőből is több lenne. A lányok ide-oda libbennek, nézegetik a készülékeket evvel többször is helyváltoztatásra késztetve engem, amiért is én nagyon hálás vagyok.

Időközben az előttem álló is sorra kerül, hogy bő negyed órát piszmoghasson a férfinél. Én a lányokat nézem, ahogy egy vadnyugati pisztolyhőst megszégyenítő rutinossággal előveszik telefonjukat a csizmájuk szárából, majd ismét visszasüllyesztik oda. Megint a névjegyek járnak a fejemben. Lehet, hogy csak kétszáz, de akkor is. Ráadásul a legtöbb névhez kettő vagy három szám is tartozott... Na, majd szép lassan visszaszerzem őket innen-onnan. Persze van néhány, amit senkinél nem fogok megtalálni, de sebaj. Inkább azon bosszankodom, hogy mindjárt hat óra, el fogok késni a miséről. Piff, már hat óra is van. Node mehetek is. Természetesen a férfihez, a két nő még mindig ugyanazokkal foglalkozik.

Előadom a kérelmemet, hogy egy hiper-szuper megjavított telefonért jövök, közben végleg lemondok a névjegyekről; előadom a papíromat is, amellyel igazolom, hogy a drága készüléknek én vagyok a jogos tulajdonosa, mire a fazon előadja a telefonomat, meg az idevágó nagymonológot. Ennek lényege, hogy mivel a dolog már nem garanciális, a szervízben hozzá sem nyúltak az én kis osztott képernyős zsebkommunikátoromhoz. Ezután jön egy közepes hosszúságú felsorolás az ajánlott szervizekről, amit már szinte nem is hallok, mert egyetlen gondolat dübörög a fejemben: Megvannak a névjegyek! Megtörtént a csoda! Mind a kétszázharminchat név ott mosolyog a telefonomban a képeknél is őszintébben. Hát megvannak...

Aláírok, köszönök, elindulok. Még talán a mise felére odaérek. Ahogy lépek ki, hallom, hogy az egyik hölgy végez a pácienseivel: „Köszönöm a türelmüket!” Becsukom az ajtót, nem, nem megyek vissza megkérdezni, hogy

„Kinek a türelmét?!”

Epilógus–apológus:

A lassúság nem a hölgy ügyfélszolgálatosok hibája volt. Az ügyfelek kérdeztek túl bonyolultat, és ráadásul utána még telefont is vettek.

Hálaadás:

Köszönöm az Úrnak, hogy sztorimhoz több ízben is hozzájárult. Először, amikor megírta élet nevű lézerpennájával ama hatalmas méretű háttértárolóra, másodszor pedig, mikor hagyta, hogy én is leírjam a magam szerény eszközeivel szerény laptopomra. 

Postcard from Kraków from IFES World on Vimeo.

Az egyik dolog, amit nagyon hangsúlyoztak az IFES világtalálkozóján, hogy a keresztények köteleződjenek el Isten Igéje felé. Nemcsak azért kezdem ezzel, mert ezt találtam meg a jegyzetfüzetemben, akkor egy indiai lány tanúságtételét írnám le kezdetnek. Azért írok először a Biblia fontosságáról, mert magamat kell, hogy emlékeztessem: ugyanúgy kellene olvasnom az Igét , ahogy eszem vagy iszom.

Isten kommunikatív Valaki, s ha a maga képmására teremtett engem, akkor én is kommunikatív lény vagyok. (Ezt már mások is megmondták, pl. Boross Géza: A kommunikáció teológiája.) Teremtettségemnél fogva szükségem van a kommunikációra - nemcsak embertársaimmal, hanem Istennel is. És ez az, amit elhanyagolok. Arra jöttem rá, Krakkóban, hogy a körülöttem lévő különböző nemzetiségű emberek hozzám képest sokkal többet beszélnek Istennel, mint én. Mellesleg, többet is beszélnek róla, de én inkább róla beszélek, vele keveset. Ami bevallom őszintén, fáj. Nem gondoltam, hogy ilyen van, de mégis: Isten belém ültette a vágyat utána. Emlékszem, amikor Ágit vagy Julcsit hallgatva, elsős egyetemistaként azért imádkoztam, bárcsak én is vágyakoznék Istenre. Megadtad Uram, köszönöm! Szóval, ott tartottam, hogy fáj. Fáj, hogy újra és újra távol kerülök Istentől, hogy nem benne élem az életem. Egész nap rohanok, nem töltök Vele időt, hogy nem beszélgetek Vele és nem hallgatom meg csöndben, nem akarom megismerni Őt a Bibliában. Hit van, kapcsolat nincs. Pedig a kapcsolat lenne a lényeg.

Az IFES találkozó előtt rendeztek egy elő-konferenciát diákoknak. Százötven egyetemista vett részt rajta a világ minden részéről. Egyik délelőtt volt egy nagyon jó előadás. Sabine Kalthof, az IFES európai régiójának munkatársa beszélt arról, mennyire fontos az Ige egy keresztény életében. Mi gátol a Biblia rendszeres tanulmányozásában? A lustaság, a motiválatlanság és az, hogy nem érezzük fontosnak a dolgot. Mi segíthet a mindennapos Bibliaolvasásban? Mások példamutatása és a felismerés, hogy az Igének van ereje, hogy megváltoztassa életünket. Azt mondta, hogy a Bibliatanulmányozás lényege , hogy megismerjük, szeressük és obein Istent. Beszélt arról, hogy különféle bibliatanulmányozási módszerek vannak, és beszámolt az IFES egyik programjáról is. Ennek célja, hogy motiválja a diákokat a napi egyéni Bibliaolvasásra, segítse elköteleződésüket az egész Szentírás felé. Több országban indult olyan kezdeményezés, hogy három év alatt végigolvassák az emberek a Bibliát, de igyekeznek meg is érteni. Utóbbit on-line csoportok segítik, ahol az emberek kérdéseket tesznek fel az Igével kapcsolatban és meg is beszélik azokat. Alkalmazkodva a diákok szokásaihoz, az IFES elkezdte használni a közösségi médiát.

Mi a tanulság? Számomra az: ahogy minden kapcsolatot ápolni kell, az Istenhez is hűségesnek kell lenni. Lehet tudni sokat valakiről, de ahhoz, hogy szeressem, ismernem kell. Ahhoz pedig, hogy megismerjem, időt kell áldoznom rá minden nap. E nélkül nem megy. Én csak tudom.