A jó Isten nevében.
Ma egy nagyon fájó felfedezésre jutottam: felnőttem.
Bizony, akármilyen furcsán is hangzik azok számára, akik ismernek, igaz. És durva.
A sok felelősség, tanulás, közeledő házasság, komoly megbízások és talán a fejem fölött vánszorgó idő tette, hogy megkomolyodtam. Mostanában egyfolytában avval törődök, mi a dolgom, mit kellene még csinálnom, hogy holnapra kevesebb maradjon, vagy éppen holnap is legyen időm előre tanulni, dolgozni, azért, hogy másnap... Pont mint a felnőttek.
Persze, jogosnak tűnhet az ellenvetés, hogy elmúltam huszonkét éves. Na és. Vagy hogy nem sokára házasodom. Hát pont ez az.
Talán kicsit kuszának tűnök így elsőre, de mindjárt elmesélem, hogyan is döbbentem ra erre a fájdalmas igazságra. Ettől aztán még kuszább lesz a dolog, de erre szükség van ahhoz, hogy végül kitisztuljon a kép. Olyan ez, mint mikor bepárásodik a szemüveged, alig látsz ki rajta, ha pedig leveszed, hogy megtöröljed, akkor még annyit sem látsz. Tehát a törlés:
Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy milyen fontosak az újak a SzóSzban, de még sohasem volt ennyire húsbavágó, mint ma.
Iluval és Noémivel utaztunk a vonaton. Igen, Marcsi szobatársa Noémivel. Olyannyira vele, hogy Ilu le is szállt Aquincumnál, és csak ketten maradtunk. Aztán hol beszélgettünk, hol pihentettem munkában megfáradt fejemet, s így értünk a Nyugatiba. Ott kiderült, hogy Dóri is velünk zötyögött, csak kissé odébb. Vidáman beszélgetve leszálltunk a vonatról, és elindultunk kifelé. Majd elértünk a metróhoz vezető lépcsőhöz, ahol útjaink kettéágaztak. És most vegyétek vissza a szemüveget. No, látjátok már? Megvan? Poénkodni kezdtünk. Egyszerű búcsúzkodásnak indult, és szemvillanásnál gyorsabban egetverő poénkodásba váltott. És kacagtunk szívből.
Jó, igaz, szoktam poénkodni, de azt is inkább kötelességből. Ilyen őszintén pedig már nagyon régen röhögtem. Aztán elváltunk, ők lementek, én ki. És valami más fogadott, mint amit vártam.
Nem, nem rosszfelé mentem. Minden a helyén volt: az oszlop, a kocsik, az emberek, sietők és koldulók, a járda, rajta a hányás meg a rágók, meg a reklámok, meg minden. De sokkal színesebb volt, mint eddig. Vagyis olyan színes volt, mint régen. És én kacagtam, és mentem tovább, és minden olyan izgalmas lett. A szembejövők, az autók, a sofőrök... És esett le, hogy ilyen igazán gyermeteget másodévesként poénkodtam utoljára. Mert azóta nőttem föl. Mert azóta nincs időm nevetni.
Aztán átértem a Keletibe, és valami hihetetlen gyermekeset csináltam. Fölnéztem. És a rengeteg vas tartóelem között utakat láttam, ahonnan látni lehet a vonatok tetejét, és az emberek feje búbját, meg az alul röpködő galambokat. Aztán láttam az ablaktisztító szerkezetet, bizonára a legszebb a kilátás, és bámultam, annyira, hogy az embereknek ki kellett kerülniük engem.
És elkezdtem örülni annak, hogy tudok gitározni, és hogy itt lehetek, hogy van egy fantasztikus menyasszonyom – akivel váltottunk egy-két vidám sms-t – és örültem a vonatnak, és hogy volt ülőhelyem... És nem voltam fáradt, nem voltam fásult, vagy komoly, netán komor. Nem. Éltem, úgy mint már rég. Szívből.
Aztán a következő párbeszéd játszódott le a fejemben:
- Legyetek olyanok, mint a gyerekek...
- De, Mester, akkor legyünk hülyék?
- Hát légyszi.
Köszönöm, Atyám!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.