Április kilenc, péntek.
Délután.
Deák tér.
Átszállunk a hármas metróból a kettesbe. Útközben a Jobbik kampányplakátja üti meg a szemem. „Kérjük a politikus-bűnözőket, hogy készítsék elő kezeiket!” és a képen egy bilincs.
Megyünk tovább. Kettes metró. Ahogy a szerelvényt várjuk, egyszercsak vagy húsz rendőr állít be a peronra teljes felszerelésben. Kék egyenruha sárga láthatósági mellénnyel, gumibot pisztoly. Na, gondoltam magamban, jó mélyen, hogy ne hallatsszon ki, ez igen. Nézek másokat is. Teljes faarc. De mintha mögötte nekik is ott feszülne a kérdés, ezek meg mit akarnak itt ennyien?
Megjön a metró. Beszállunk. A rendőrök is mind. Nem ülnek le, hagyják a civil utasokat ülni. Mondjuk még szép. Ahogy üldögélünk kedvesemmel az egyiknek pisztolytáskája épp az orrunk előtt van. Kedvesem megjegyzi halkan, szinte nem is suttogva, hogy csak én halljam, hogy így bárki kiveheti egy tömött metrón.
Ülünk tovább, ők állnak. Megszólal az egyik rádió adó-vevője. Egy-két szót sikerül elcsípnem. „… szakasz … jelentést várom … menjenek … jelentést…” Megvilágosodom. Portyáznak. Mindjárt itt a választás, zavargások várhatók, hát most ilyen szakaszok cirkálnak mindenfelé.
Kőkemény.
Megcsörren egy telefon. Az egyik kékruhás kotorászni kezd az alsó zsebeiben. Megtalálja, felveszi. „Halló, szervusz! Hogy vagy? …”
Fordul egyet velem a világ. Jé, ezek emberek! Még akkor is, ha az egyenruha ezt igyekszik elfedni. De ez nem a ruha hibája. Nem is az övék… Hú, ez sokáig tartott. Emberek…
Eltűnődöm. Nekem, mint polgárnak örülnöm kellene, hogy ilyen rendőrökkel tömött kocsiban utazhatok. Elvégre elvileg ő engem véd, a biztonságomat, épségemet, a jogaimat… Örülnöm kéne, nem pedig rettegnem, és gondolatban nagyokat köpködnöm…
Édesapám egyik története jut eszembe. Még a nyolcvanas évek elején esett meg, amikor kint volt Moszkvában. Egy orosz lánnyal sétált az utcákon. Mikor egy egyenkucsmás orosz járőr tűnt fel, leendő édesapám javasolta, hogy menjenek át a túloldalra. A lány meglepődött. „Miért? Én örülök neki. Ő engem véd…”
„… örülök … véd …” Én meg rettegek.
Szegény rendőrök… Ezt az intézményt is jól szétverték, megalázták, porba döngölték. Nem pénzelvonással, mint az iskolákat, kórházakat. Tőlük mást vettek el. A lakosság szeretetét. A lakosság örömét.
Ej, milyen társadalomban élünk. Rettegünk, ahelyett, hogy örülnénk. Eszembe jut a plakát. Hát aki ezért felelős… De vajon a teljes megtorlás megoldja a problémákat? A történelem sajnos mutatja, hogy hosszú távon nem. Ami hosszú távra megoldás, az a teljes Isten felé fordulás. Arra lenne nagy szükségünk. És avval együtt örömre. Rengeteg örömre.
Uram, én így imádkozom Magyarországért.
Ámen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.