PPKE-BTK SzóSz blog

Az Úr nevében.

Hát igen.

Újra. Újra írok. Újra írok!!!

Illetve hát nekilátok. Aztán lesz, ami lesz.

Már régóta berzenkedett bennem a vágy, hogy írjak. Bármit, csak írjak. Szótájképet egy naplementéről, pillanatfelvételt egy gesztenyesütőről, hosszú beszámolót a körülöttem dübörgő csodákról...

De nem. Valamiért nem jött össze. Nem arról van szó, hogy nekiláttam, és minden hagymaszagú izzadságcseppem ellenére nem valami olyannyira ergya jött ki a kezem alól, amihez szégyelltem a nevemet adni. Nem. A „nekiláttam” részig nem jutottam el.

Na, de most...

Talán kezdeném avval, hogy kedves olvasóim és rajongótáborom elnézését kérem. Meglehet, hogy eme mű nem üti meg azt a szintet, amit egy Misu névvel fémjelzett alkotástól elvárna a nagyközönség. Hiszen olyan régóta nem írtam, hogy már a szüleimnek is feltűnt. De az is lehet, hogy nem lesz rossz. Ki tudja? Még csak most kezdem írni...

Nostehát. Témául az egymást agyontaposva tolongó lehetőségek közül egy szerény élménybeszámolót választottam, melynek élménye ma esett meg velem, beszámolójával pedig – remélem – még ugyane nap elkészülök.

Az fordult elő, hogy bementem a T-mobilhoz felvenni a készülékemet, amit javítani adtam le.

Biztosan észrevettétek többen, hogy új telefonnal a zsebemben rohangálok. Nos, ez csak a látszat: a készüléket kölcsönbe kaptam nagy tesómtól, a T-mobiltól, amíg helyrebütyköli a régit.

Az egész ott kezdődött, hogy felhívtam Atit. Ő az egyik bérmafiam, aki nem tehet semmiről, és semmi köze az egészhez, csak azért említem, mert az után a hívás után jutott el a tudatomig, hogy gond van a masinával.

Ugyanis átváltott split-screen módba. Aki játszott már autóversenyzős játékkal ketten egy gépen, az tudja, miről beszélek, aki tud angolul, körülbelül kisakkozhatja, mit jelent a szó, a többieknek pedig úgyis elárulom. A split-screen azaz hasított képernyő azt a jelenséget írja körül, amikor a képernyőt virtuálisan két részre bontja egy vízszintes vagy függőleges csík, és a két félképernyőn egymástól független dolgokat mutat. Egy rallys játékban például az egyik felén az egyik versenyzőt, a másik felén pedig... no, de ezt már a fantáziátokra bízom.

Az én telefonom egy vízszintes vonással hasította ketté kijelzőjét, és mindkét félkijelzőbe belegyömöszölte a kijelezni való tartalmat. Szóval kétszer is láthattam rajta mindent, ráadásul függőleges tengely mentén megtükrözve. Ez annyira nem zavart, mert tudok egy kicsit héberül, ott úgyis visszafelé írnak, és a gondolatritmus is jellemző, ami nagyon leegyszerűsítve annyit tesz, hogy kétszer mondanak el mindent-mindent.

Node más is történt még vele. Elment a hangja. Igen, mint Eszternek meg Gyurinak. Sőt, addig ment a velük való hasonlóságban, hogy vissza is jött neki. Pedig nem is kúráltam teával. Csak kikapcsoltam, meg be, és máris hallottam, hogy mit mond a vonal másik végén értetlenkedő beszélgetőpartnerem. De még abban is hasonlított Eszterékre, hogy nem jelezte, ha hívtak. Ezt ők sem szokták tenni. Bár egy mobiltelefon esetében talán ez kevésbé bocsánatos.

Ja, és néha teljesen elment a kijelzője. Olyankor csak Zsófi menyasszonyomat tudtam hívni, mert az csukott szemmel is ment, hogy „bal gomb – hármas – hívás”.

Hát, nagyjából ennyi baja volt a kis aranyosnak. De szeretném még egyszer nyomatékosan leszögezni, hogy Atinak ehhez tényleg semmi köze.

Szóval elvittem szervízbe.

Gyönyörű január eleji nap volt. Az ég kéklett, a nap ragyogva ontotta a plusz húsz fokot, a fák rügyeztek, a madarak fütyörésztek. Mondom: tél volt. S én vittem a telefonomat, vittem nagy serényen, majd ott hagytam a szaküzletben, majd' ott hagytam a pénztárcámat. Na, jó, ez nem igaz, de jól hangzott. Szerintem.

Tegnap pedig jön az SMS a cserefonomra, hogy mehetek a készülékért. Hát mentem. Ma.

Hazaértem, kocsiba pattantam, öcsémet elvittem hittanra, ötre, és közben erősen imádkoztam, hogy legalább hatig legyen nyitva a T-mobil.

Hát pont hatig volt kiírva a nyitva tartás.

Beálltam a sorba és vártam. Annyit vártam, hogy van időm elmesélni, hogyan zajlik ott az ügyfélfogadás.

Az ember belép egy üvegajtón, amire csak annyi van írva, hogy Tolni. Kívülről-belülről. Jó, igaz, belülfelől jobbról balra olvasatik az a Tolni felirat, de azt ki veszi észre? Aki nem tud sémi nyelven. Szóval szerintem ez burkolt antiszemitizmus. Az.

Odabent pedig mindenféle mosolygó embert ábrázoló kép között lehet várakozni. Mintha a mobiltelefon, internet meg TV mindig mosolyt érdemelne. Pedig elég a Neptunra gondolnunk, és máris egyértelmű, hogy nekem van igazam, naugye. Szóval ott mosolyognak a képemberek, meg az ügyfélszolgálatosok is, de ők csak reggel. Estére mély, őszinte gondolkodásba váltanak. S ha ez az ábrázat sem győzi meg az ügyfelet, akkor telefonálnak. Hosszan. Aztán megint gondolkoznak, egyezkednek az ügyféllel, telefonálnak, gondolkoznak.

És ezt olyan sokáig csinálják, hogy már eltelt két bekezdés, és én még mindig csak várok.

Aztán nyílik az ajtó. Örömmel vegyes megkönnyebbüléssel szívom magamba a betóduló friss utcai oxigéndús hűvös benzingőzt. Észre sem veszi az ember, hogy milyen hamar elfogy a kis helyiség levegője, ha huszonöten szívják... Aztán csukódik az ajtó, és megint csak várunk. Most már tényleg csak a képek mosolyognak. Az se teljesen őszinte.

Azért van ez a nagy sebesség, mert három ember szolgál ki huszat. Ráadásul abból a háromból kettő nő. No, nem mintha antifeminista hímsovén gondolatokat dédelgetnék, de annál a két nőnél már mióta ugyanazok vannak. Tessék, a férfinál most végzett valaki. Ahogy kilép az ajtón, mindenki nagy levegőt vesz, majd egy lépéssel előrébb csúszik a sor.

Aztán megint a kábult várakozás, melybe csak olykor-olykor úszik be valahonnan az egyik ügyfélszolgálatos hölgy telefonálása mint zaj.

Előveszem a pótkészüléket, kitörölgetem róla a képeket. Lehet, hogy ők is megtennék, de ki tudja. Amikor megkaptam volt rajta egy névjegy, bizonyos Kati az ügyelettől – nem hívtam fel, így már soha nem tudhatom meg, ki volt az, de a képeket letörölgettem. Meg az SMS-eket is.

A férfinél megint üresedés van. Nagy levegő, egy lépés előre, várakozás. Mintha már a képek is kezdenének elgondolkozni... Igaz, hogy már csak egy ember van előttem, de elárulhatom, hogy az elég sokáig fog szöszmötölni. Az imént említett húsz emberből hatan vannak az egyik nőnél, hárman a másiknál, ketten a férfinél, a többiek vagy végeztek, vagy feladták. Eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha meglennének a névjegyek a telefonomban. A képeket kimentettem, de a neveket elfelejtettem. Most valószínűleg írhatom újra. Mert hát arra van a legkevesebb esély, hogy szervízelés után kétszázötven név sértetlenül benne maradjon a készülékben. Ehhez legalábbis csodára lenne szükség.

De én még mindig kitartóan várok, noha eltelt már egypár bekezdés, és az óra is háromnegyed hatot mutat.

Egy kisebb nagycsalád lép be: apa, fia és két lánya. A lányok nem sokkal tíz fölött lehetnek, a fiú pedig már biztos gimnazistaéveit tapossa. Az apuka fiatal, vidáman felzselézett hajjal. Mindnek jellegzetes barna gombszeme van. Persze, rögtön megtelik élettel a szoba, mintha még levegőből is több lenne. A lányok ide-oda libbennek, nézegetik a készülékeket evvel többször is helyváltoztatásra késztetve engem, amiért is én nagyon hálás vagyok.

Időközben az előttem álló is sorra kerül, hogy bő negyed órát piszmoghasson a férfinél. Én a lányokat nézem, ahogy egy vadnyugati pisztolyhőst megszégyenítő rutinossággal előveszik telefonjukat a csizmájuk szárából, majd ismét visszasüllyesztik oda. Megint a névjegyek járnak a fejemben. Lehet, hogy csak kétszáz, de akkor is. Ráadásul a legtöbb névhez kettő vagy három szám is tartozott... Na, majd szép lassan visszaszerzem őket innen-onnan. Persze van néhány, amit senkinél nem fogok megtalálni, de sebaj. Inkább azon bosszankodom, hogy mindjárt hat óra, el fogok késni a miséről. Piff, már hat óra is van. Node mehetek is. Természetesen a férfihez, a két nő még mindig ugyanazokkal foglalkozik.

Előadom a kérelmemet, hogy egy hiper-szuper megjavított telefonért jövök, közben végleg lemondok a névjegyekről; előadom a papíromat is, amellyel igazolom, hogy a drága készüléknek én vagyok a jogos tulajdonosa, mire a fazon előadja a telefonomat, meg az idevágó nagymonológot. Ennek lényege, hogy mivel a dolog már nem garanciális, a szervízben hozzá sem nyúltak az én kis osztott képernyős zsebkommunikátoromhoz. Ezután jön egy közepes hosszúságú felsorolás az ajánlott szervizekről, amit már szinte nem is hallok, mert egyetlen gondolat dübörög a fejemben: Megvannak a névjegyek! Megtörtént a csoda! Mind a kétszázharminchat név ott mosolyog a telefonomban a képeknél is őszintébben. Hát megvannak...

Aláírok, köszönök, elindulok. Még talán a mise felére odaérek. Ahogy lépek ki, hallom, hogy az egyik hölgy végez a pácienseivel: „Köszönöm a türelmüket!” Becsukom az ajtót, nem, nem megyek vissza megkérdezni, hogy

„Kinek a türelmét?!”

Epilógus–apológus:

A lassúság nem a hölgy ügyfélszolgálatosok hibája volt. Az ügyfelek kérdeztek túl bonyolultat, és ráadásul utána még telefont is vettek.

Hálaadás:

Köszönöm az Úrnak, hogy sztorimhoz több ízben is hozzájárult. Először, amikor megírta élet nevű lézerpennájával ama hatalmas méretű háttértárolóra, másodszor pedig, mikor hagyta, hogy én is leírjam a magam szerény eszközeivel szerény laptopomra.