Egyszer az Ember elment a Bölcshöz.

Illetve csak ment volna, de nem tudta, hogy hol lakik a bölcs. Hát amint keresgéli szerte a nagy világban, elérkezik egy Faluba. Ott megszólít egy helybélit:

– Nem tudod, merre lakik a Bölcs?

– Már hogyne tudnám – válaszolt a helybéli –, ott lakik fenn a Hegyen.

– Hogy juthatok el hozzá?

– Ott, látod a Hegy lábánál kezdődik az Ösvény. Az spirál alakban felvezet a csúcsra. Lankás, jól karbantartott Ösvényke. Könnyedén eljutsz rajta a Bölcshöz.

Elindult az  Ember, de magában nagyokat hőbörgött.

– Méghogy Ösvény, meg lankák! Dehogy megyek én az Ösvényen, hiszen nekem sietnem kell!

Neki is vágott a Hegynek. Ösvénnyel, lankával mit sem törődve, csak úgy egyenest, csúcsiránt.

No, hát ha nem az Ösvényen ment, bele is keveredett a legsűrűbb bozótosba, a legtocsogósabb susnyásba, a legmélyebb árokba, a leggurulósabb kőgörgetegbe. S mindemellé még meredek is volt a Hegy oldala. De az ember csak ment. Néha keresztezte az Ösvényt, de nem indult el rajta csak azért se.

Végül szakadtan, sárosan, tocsogósan, kéken-zölden elérkezett a Bölcshöz.

Éppen hajnalodott. A Bölcs kint ült egyszerű kunyhója mellett, s illatos pipát szipogatva figyelte, hogyan mászik fel egyre magasabbra a Hegy oldalán a Nap.

Az Ember odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Te vagy az a híres Bölcs?

A Bölcs bólintott, és tovább figyelte a Napot.

– Hát először is – mondta az Ember –, elég hülye ötlet volt ide feltelepülnöd. Távol vagy az emberektől, nem ismered a gondjaikat. Ha ismernéd is, nincs akinek segíteni tudnál, mert itt ücsörögsz, ahelyett, hogy lenn tanítanál a Faluban. Egyszerűen nincs élő ember, aki feljönne hozzád erre a rohadt, magas Hegyre. Mindenhol susnyás, meg bozót, meg kőgörgeteg. Nem hiszem, hogy bárki is lenne olyan kitartó, mint én. Szerintem azért nem látogat meg senki, mert félúton feladják, és visszafordulnak. Sokkal bölcsebb lenne lemenned egy nagyvárosba, és reklámtáblákon, tévéműsorokon hirdetned magad. Komolyan rengeteg embernek segíthetnél. Belegondoltál már abba, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy létezel? Annyira simán megélhetnél belőle, nem kellene bogyókat, meg gyökereket enned, normális házad lehetne. Neked is jobb lenne, meg az emberiségnek is.

Másodszor: tudhatnád bölcs létedre, hogy az a pipa, amit szívsz, nagyon káros az egészségre. Nem csak a tiédre, az enyémre is. Felmászok erre a hülye Hegyre, alig kapok levegőt, és ezt az egészségtelen füstöt kell letüdőznöm. De neked is ártalmas, le kellene szoknod róla. Tudod, hány évvel élhetnél tovább, ha letennéd a pipát? És a gondolkodásodnak is jót tenne, mellesleg. Nem is beszélve arról, hogy környezetszennyező.

Harmadszor, pedig…

A Bölcs hirtelen felemelte a kezét, mire az ember elhallgatott. Egy kismadár csiripelt az egyik fán. A Bölcs behúnyt szemmel hallgatta, és csöndben mosolygott sárgásfehér bajusza és szakálla közt. A madárkának egy másik felelt, majd egy harmadik is csatlakozott, s kórusban zengték hajnali himnuszukat.

– Te Bölcs, mondd csak, figyelsz te rám? Idejövök, megmászom ezt a Hegyedet, átverekszem magam minden akadályon, te pedig…

– Mondd csak, fiam – szólalt meg halkan a Bölcs –, miért jöttél?