Ismét csak Isten nevében.
Hát, lehet, hogy rászokom az írásra.
Már egy ideje él bennem a vágy, hogy a körülöttem lévő dolgokat lejegyezzem. Persze nem olyan naplójelleggel, hogy „ma megint felkeltem, egész nap nem történt semmi, szeretlek, kedves naplóm”. Nem, akkor inkább gitároznék... De annyi minden történik az emberrel nap mint nap, egyikből jobb sztorit lehet kanyarítani, mint a másikból.
Ott van például a gesztenyesütő.
Úgy két éve láttam először. A Blahánál állt tologatható tűzhelyével, egyik oldalán a kéménye pöfögött, a másikon még sületlen gesztenyék várták zsákba kötve, hogy megmelegedhessenek. Ő maga a parázs fölé hajolt műértő tekintettel vizsgálta, elég forrók-e már a szerencsések. Bal kezénél fogó, jobb kezénél az eladásra kész, tömött papírzacskók.
Mögötte egy kombínó jelent meg frissen festett sárgaságával, a téren divatos, élénk ruhába öltözött emberek nyüzsögtek, plakátok üvöltötték üzeneteiket és az úton új autók dudáltak mégújabbakra. Minden és mindenki új volt a téren.
Csak a gesztenyesütő volt régi.
Ez az első képem róla. Aztán elragadott a piros hetes, hogy kérésemre mindennél gyorsabban a Keletihez varázsoljon...
De ma megint láttam. Sőt, már valamikor a múlt héten is. A Keleti sarkánál álldogált a parázs fölé hajolva, és éppen egy papírzacskót tömött meg illatos sült gesztenyével. Ugyanaz a régi tűzhely, a régi fiatalember a régi pokrócban. Akkor határoztam el, hogy egyszer veszek egy adagot szép menyasszonyomnak.
Ma, hogy hazamentem, és rögtön jöttem is vissza, megálltam mellette. Épp eladott egy zacskóval, s a parázson sem volt több. Megszólítottam.
„Mennyibe kerül egy adag?”
„Négyszáz forint.”
„Akkor megvárok egyet.”
És már ketten álltunk ott. Ő a parázs fölé hajolva, én a tűzhely mellett várva. És az emberek rohantak mellettünk, mint az idő, és már ketten voltunk régiek. Aztán tele lett a kis papírzacskó, átadta, én kifizettem, megköszöntem.
„Egészségére.”
Majd elmentem, kezemben a meleg, illatozó gesztenyékkel.
S ma még találkoztam egy másik régi emberrel is. Egyáltalán nem hasonlított a gesztenyésre. Nem fiatal, gesztenyeillatú, parazsas-romantikus figura volt, hanem öreg, büdös és csöves. A Blahán állt a villamosmegállóban, és egy jegyautomatát rázott. Rögtön egyértelmű volt, hogy az esetlegesen beakadt visszajárókra pályázik. De hiába.
Aztán egykedvűen felszállt a villamosra. Én utána, s mellette álltam egy darabig. A kezét néztem. Koszos kesztyű volt rajta, majdnem minden ujja kilógott belőle. Mint a gesztenyeárusnak. Csak annak szándékosan, a munkája miatt, ennek pedig éppen munkanélkülisége miatt.
Ahogy oldalról néztem, egész átlagos öregemberes külseje volt. Fehér szakáll, rácos bőr, a kabátja sem volt nagyon szakadt. Egy pillanatra el is gondolkoztam, tényleg hajléktalan-e. Aztán megint a kezére néztem.
Már amikor megláttam, egyértelmű volt. A jó Isten ma gesztenyét szánt neki vacsorára. De olyan nehezen ment. Azt a menyasszonyomnak vettem...
Közben az öregember leült.
„Tetszik szeretni a sült gesztenyét?” böktem meg a vállát. Valamit válaszolt, de a háttérzaj is nagy volt, meg ő is halk... „El tetszik fogadni egy-két szemet?” Kinyújtotta a tenyerét, én pedig beleszórtam négyet-ötöt. Majd mind a ketten felbontottunk egyet és elmajszoltuk a finom, meleg, illatozó belsőt. Aztán leszálltam a villamosról...
Piliscsabán átadtam menyasszonyomnak ami a csomagból maradt. Megpucolta őket, s ketten megettük. Hideg volt az utca, ahol álltunk, és bizony addigra már a csemege is elhűlt. De az ölelések és csókok, amiket utána kaptam tőle, forrók voltak, s utána sokáig-sokáig beszélgettünk. Nem rohanva, megvárva a másikat, odafigyelve, régiesen.
S még most is gesztenyeszagot érzek.
Köszönöm, Uram, finom volt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.