Nagyböjti péntek van. A fogadalmak, hogy szigorú böjtöt tartok, és nem iszom alkoholt ezen a napon, eddig mindig betartottam. Megfogadtam továbbá, hogy sokat imádkozom és elmélkedem. Hát ez nem jött be. Borzasztó lusta vagyok, pedig tudom, hogy mit veszíthetek. Tudom, hogy kinek mondok nemet. De vajon értem is?
A héten P. atya azt tanácsolta, hogy elmélkedjem többet és túrázzak. Nem lehet tudni, hogy Isten mikor és hogy fog megszólítani. Csak kérdezzem Őt, és Ő válaszolni fog.
Úgy gondoltam ma bemegyek Pestre, valamiért azonban ehhez nem éreztem elég kedvet. Maradtam. Az idő hívott egy kis sétára, így hát elindultam Klotildligetről a közeli erdőbe. Hajtott a kíváncsiság, vajon Isten tényleg szólni fog hozzám? Milyen formában? És mit fog mondani? A poros útról kiértem az erdő szélére. Hmm, merre tovább? Elindultam egy egyenes úton felfelé. Amint beljebb értem ledöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyok, hogy idegenkedem a körülöttem lévő természet természetes zajától, az apró neszektől. Aztán fokozatosan Rá hangolódtam. Ő vesz körül engem, nincs mitől félnem. Az erdő az én környezetem, amiben élnem kell. Én csak egy vándor vagyok. Merre menjek? Hirtelen két-három ösvény közül is választhattam. Elindulok egyenesen, mégiscsak az a legegyszerűbb. Nem tévedhetek el. Nem kell Isten. És az ember tud így élni, talán észre se veszi, hogy valami vagy Valaki hiányzik.
Elhaladtam egy tüskés fa mellett, ha nem vigyáztam volna még belém is akadt volna egy-két ága, tüskéje. Ez volna a kísértés? Ott áll mellettem, és ha nem figyelek rá, belém akad? Kellő távolságban mentem el a fától. Az aljnövényzetben néha el akartam bukni. Sokszor észre se vettem az alattomos kis cserjéket, melyek hasraesésemet kívánták. Épp így kell vigyázni a lelkünk tisztaságára is. Sok apró bűn van, amivel beszennyezhetjük lelki ruhánkat. Figyelmesnek kell lennünk.
Néhány méter után találtam egy nagy botot, nagyobb volt, mint én. Elég erős is, ha kell, megtart esés közben. Nyugodtan rátámaszkodhatom. Így hát kettesben folytattuk az utat. Én és a bot. A bot, ami mindig velem van és segít. A botban Istent véltem felfedezni. Egyszerűbbé vált az út. Az ösvény azonban véget ért. Rátaláltam Istenre és megmutatta, hogy rossz úton járok. Vissza kell hát fordulnom. Vissza kell mennem az elejére. Meddig? A kiindulópontig, vagy elég, ha a megfelelő elágazásig? Körülbelül az első csomóponthoz tértem vissza. Ott jobbra fordultam és a táj máris barátságosabb lett.
Boldogan sétáltam botom társaságában. Észre se vettem, hogy apró kis virágokon taposok, melyek épphogy kikukucskálnak az avar alól. Még mindig nem tanultam meg a leckét. Azért mert Istennel vagyok, még nem felejtkezhetem el a körülöttem élőkről. Lehajoltam s gyönyörködtem kicsinységükben, mely egyben erősségük is. Most már sokkal figyelmesebben lépkedtem, nehogy valamelyikben is kárt tegyek. Vágyakozva néztek az ég, a fény felé a komor fák között.
Néha egy-egy nagyobb rönk állta utamat, a botra támaszkodva azonban gond nélkül átlépdeltem rajtuk. Aztán ösvényt váltottam. Az ember képes megunni a szépet és a jót és valami más után vágyakozik. Talán ő se tudja, hogy mi után… Egyenes úton bandukoltam tovább. Egyhangú, volt minden egyszerű és szép. A botra nem nagy szükségem volt. Nem kellett a segítsége. Néha azon kaptam magam, hogy húzom, nem vigyázok rá eléggé. Mennyire igaz ez az Isten-kapcsolatokra is. Ha nincs szükségem rá akkor egyszerűen, csak húzom-vonom, nem veszek róla tudomást. Azonnal megtapasztaltam a szükségét, amint egy nagy emelkedőhöz értem. Milyen nagy hasznát is vettem a dombocska megmászásához. Ha kell, akkor rögtön előszedjük és rátámaszkodunk. De amilyen gyorsan feljut az ember a magaslatra olyan gyorsan le is ér. Jól körül kell hát néznünk odafent. A lecsúszás folyamán a fent töltött szép emlékeket kell felidéznünk, és mindent könnyebb elviselni. Végül a sínek mellett haladtam, egyenletes, kiszámítható, biztonságos úton vissza a civilizációba, az egyetemre.
Ismerős terep, itt már nem is kell a bot. Eldobom hát. Milyen könnyen ment! Csak egy mozdulat és kész. Máris szabad vagyok. Ajjaj, megint egy emelkedő. Ez azonban sokkal nagyobb minden eddiginél. Nem is a fölfelé vezető szakaszon hiányoltam a botot, persze jobban kellett erőlködnöm. Sokkal inkább lefelé. Ott álltam egy kis dombocska tetején néhány méterre a sínektől és a Pázmáneum állomástól. Nem vagyok messze. Lefutok a domboldalon aztán kész. Kész? Ennyi? Homokos és füves az út. Hamar megcsúszik az ember, aztán már gurul is a talpfákhoz. Tétováztam. Visszamenjek a botomért? Vagy óvatosan bízva a szerencsében leereszkedjem? Utóbbit választottam makacson. Nem lett bajom, de féltem egy kicsit, mégsincs mibe kapaszkodnom. Szerencsésen visszaértem az általam jól ismert területre.
Isten sokmindenre megtanított. Merjek benne bízni, ráhagyatkozni, hogy Ő legyen az én Botom. Ez a egy-másfél órás zarándoklat mindennél többet ért!
kereső
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.