Isten nevében:
Egy gyenge nejlonszatyor tele a holnapi ebéd alapanyagával.
Egyik fülét fogom én, a másikat ő. Így fele súlyt viszünk. Persze kicsit azért vágja a kezünket, de jobb, mint ha egyedül vinnénk.
Megyünk az esti utcán. Hol közelebb egymáshoz, hol távolabb. Figyelni kell a szatyorra, nehogy túlfeszítsük, és elszakadjon. Hát figyelünk. A távolságra, a magasságra, a sebességre. Egymásra.
Jön egy autó. Gyere erre! Te gyere erre! Elkezdjük húzni egymást. A szatyor feszül. Aztán ő enged. Az autó elmegy. Jön egy másik, én engedek. A szatyor békésen ringatózik kezeinkben. A következő kocsinál már egyből felé húzódok.
Megyünk tovább.
Jó így menni. Nem én vezetek, nem is ő. Együtt vezetünk. Másképp nem megy. Megbeszélve, engedve, figyelve.
A szatyor a házasságunk. Az egyik fülét én fogom, a másikat te. Benne visszük a jövőnket.
Dicsőség az Úrnak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.