Nos, hát az egész úgy indult, hogy 2010. február 4-én 10: 30-kor megérkeztem a Keleti pályaudvarra a megbeszélt találkozóhelyre. Kisvártatva egy integető Szabó Zsófira és Emőkére lettem figyelmes. Lassan egyre több szószos és MEKDSZ-es gyűlt körénk. Indulás előtt pár perccel megrohamoztuk a MEKDSZ-expresszt, mely Egerbe ment. Egy termes szerkezetet lelve, ebben letelepedve telt eme elmenetel. Jó két és fél órányi út várt ránk a hidegben, de a hangulat jó volt, beszélgettünk, minden. Füzesabonyban csatlakozott Gyuri és Tomi is. Lassan begördültünk a végállomásra, ahonnan hosszú és fárasztó menetelés várt ránk a tábor helyszínéig, a Vendéglátóipari Szakközépiskoláig. Itt lepakoltunk, és egítettünk a szervezőknek a tábor berendezésében és az ebéd (szendvicsek) elkészítésében. Be voltam sózva rendesen. Majd elérkezett a négy óra, a regisztráció kezdete. Némi keveredés után aztán beregisztráltam, felháborodtam azon, hogy be akarnak szervezni a MEKDSZ-be, meg megkaptam a programfüzetet, amiről később megtudtam, hogy a tábor alatt a legjobb barátom. Ja, és a Gyuri csináltaaaaaa!!!! Kikerültek közben a szemináriumokra jelentkező papírok is a folyosóra. Köztük az is, hogy a „Szex betegség miatt elmarad”. Hatkor vacsora következett a tornateremben, finom makarónival, Annáék szerint az olaszok meg nem ennének ilyet. Majd belevágtunk a lényegbe: a főprogramba! Átvonultunk az ebédlőből átalakított előadóterembe, elfoglaltuk a tradicionális Szósz-helyet, majd egyszer csak megjelent Misu egy lánnyal (mint később megtudtam, Jakus Áginak hívják) a színpadon, és elkezdtek ékes valamilyen nyelven beszélni. Később emberi nyelven is elmondták, hogy ők lesznek a bemondók, meg ismertettek pár fő tudnivalót. Aztán következett a dicsi. Nagyon jó volt a dicsőítőcsapat, gratula nekik! Azt is megtudtam, hogy a keresztény zenék is szájról szájra hagyományozódnak, legalább is nem az volt mindig kivetítve, amit énekeltek. Majd fellépett a színpadra Kis Zoli, öööö bocs Jónás és Nikola, a főelőadó, aki NEM a macedón MEKDSZ alapítója, de onnan jött. Jónás jól meginterjuholta Nikolát, sok érdekseet megtudtunk róla. Aztán jött a dráma csoport. Nagyon vicces ujjbáb-produkciójukat kivetítőn láthattuk. Igen csak érdekes feldolgozásban tálalták Jónás bibliai történetét, mely (–hú, nem is mondtam!) táborunk fő témája volt. Nem volt kevésbé izgalmas a főtitkári beszéd sem, ahol megtudtuk azt, milyen is a graffitizés lélektana, és hogy a város esztétikai rombolása hogy kapcsolódik Jónás könyvéhez. Hát úgy, hogy a graffiti is önmegvalósítás, csak nem tudja meg senki, ugyanígy járt Jónás is a cet gyomrában, hogy senki nem tudta, hogy ő most ott van, de ő ott közel került Istenhez. Megismerkedtett mindenki a „felesével” vagyis kiscsoportjával is. Az enyémben csak hárman voltunk. Ezután szabad programok voltak: Én a Julcsi által szervezett irodalmi esten vettem részt, ahol bárki felolvashatta kedvenc, a témába vágó irodalmi alkotását. Egy ősbemutatónak is tanúi lehettünk: Nagy Mihály Ákos Altató tánc című dalát itt hallhatta először nyílt közönség. Utána még beszélgettünk, majd fél kettő körül zuhantam ágyba. Másnap reggel nyolc óra körül sikerült feltápászkodnom, magamba erőltettem a reggelire kapott májas kenyeret, aztán irány az eligazítás. Itt elmondták a napi programot, meg néhány hasznos információt az egyéni csendességhez. Az egyéni bibliatanulmányozásra Szijjártó Zsófival és Krisztivel felmentünk a kápolnának berendezett tanterembe. Itt igen otthonosan éreztem magam: ugyanis a szószos dizájn alapján lett berendezve: narancssárga lepedő fellógatva, rajta faágból kereszt, alatta nyitott Biblia. Itt egész jól elcsendesedtem, sok jó gondolat jutott eszembe; majd Zsófival kerestem helyet a felese számára. Nem találtunk. A kiscsoportos megbeszélés igen csak szűk létszámúra sikeredett: mindössze ketten voltunk. Eztán következett az első előadás! Nikola angolul mondta a szöveget és tolmács fordította nekünk. Itt megtudtuk, hogy Jónás nem Pál apostol, prófétának nehéz volt lenni. Jónás téves Isten-képét is megtudtuk, majd pedig azt, hogy a korabeli Jugoszláviában azt hitték, hogy az USA-ban 30 méteres autók járnak. Aztán ismertette Jónás sakkmeccsét Istennel. Ebéd után Szósz-MEKDSZélés volt, avagy megtudtuk, hogy mi fogjuk osztani a vasárnapi istentiszteleten az úrvacsorát, meg elkezdtünk ötletelni, hogy mit adjunk elő a játékos esten. Néhányan elindultunk a geoláda-játékon is, ami kicsit későn kezdődött, ezért rohannunk kellett. Még jó, hogy velünk volt Kriszti, a helyi erő. A feladat az volt, hogy rejtélyesen megadott helyeket kellett megkeresni, és szavakat leírni onnan. Jó volt a punnyadás után mozogni kicsit. A geoládáról épp hogy beestünk a szemináriumokra, amik kiscsoportos előadások voltak, a Szex ugye betegség miatt maradt el, a Szodoma vagy Ninive? pedig azért, mert nem tudott dönteni az előadó. Én Hamar Daninál voltam az Isten szavára való érzékenység szemináriumon, ahol megtanultam különbséget tenni Isten állandó és aktuális akarata között, és azt is , hogy mi az ami biztos nem isten szava. Ezután vacsora, majd pedig dicsi és „MEKDSZ-EST”, ami abból állt, hogy különféle elvek alapján kellett összekapaszkodni. Ekkor még kijelentettem, hogy én csak helyi szinten mozgok, nem érdekel az országos szervezet. Egy órányi beszélgetés után átvonultunk a Stop-estre, amit Dorina szervezett. Fergeteges hangulat volt. Jó sokáig fenn voltunk éjjel!
És elérkezett a szombat reggel. Elég kómásan tántorogtunk le
reggelizni. A helyzetet nehezítette, hogy közvetlenül reggeli után
volt a főelőadás. Avagy mégsem. Mert eljátszották a nem lehet belépni
a MEKDSZ-be című játékot. Amit persze megkajáltam, és rögtön kedvet
kaptam a belépéshez. A főelőadásból megtudtuk azt, hogy Jónás könyvét
nem szabad komolyan olvasni, valamint, hogy gyakoroljuk az aszkézist
és hogy olvassunk zsoltárokat. A cet a világtól való elzárkózást
szemlélteti. Ezután egyéni csendesség következett, ami elég kómásra
sikeredett számomra, hála a sok éjjeli alvásnak. A feles most
érdekesen alakult: Egyesültünk a 9-es csoporttal, mert csak 2-en
jelentek meg ott, a mi csoportunk a teljes háromfős létszámmal
üzemelt. Persze később megjöttek a többiek is, de jó volt ez a dupla
feles. Későbbi beszámolók szerint teljesen szétvertük szegény 9-eskék
lelki életét. Utána ebéd, majd rohantam fel a regisztrációs szobába,
hogy belépjek a megdeszbe, majd felmentem a szobámba pihenni. Mint
később kiderült, ez hiba volt, mert szószos megbeszélés volt ez idő
alatt. Kettőtők kezdődött a MEKDSZ közgyűlése, amin mint újdonsült tag
részt vettem, és megszavaztam a vezetőségi tagokat meg a
költségvetést. Annyi haszna volt a dolognak, hogy a jelöltek
bemutatkoztak, és így megismertem pár MEKDSZ-es arcot. Utána amíg
egyesek szenior-szemináriumokra vagy kosarazni mentek, elpróbáltuk a
játékos estre kiötölt színdarabot. Nagyon agatlan volt, Jónás
történetét vegyítettük Nikoláéval, benne volt főelőadónk összes
beszólása, meg néhány fordítási hiba, pl. az, amikor a "have a sit"-et
"eretnek"-nek fordította kedves tolmács barátunk. A végső csavart
akkor tettük bele, amikor Isten "kiütéssel győz" Gyuri-Nikola felett...
A Gyurit kiütő Istent egyenesen egy izompacsirtával személyesítettük
meg (Azt hiszem Kémholf Annának hívták). Vacsi után a nagyelőadóba
mentünk, ahol bemutatkoztak a külföldiek: a budapesti angol nyelvű
MEKDSZ kör és a Szlovákiából érkezett különítmény. ÉÉÉS... elkezdődött a
játékos est. Mindenféle vicces és komolyabb, zenés, prózai, drámai és
egyéb előadásokat láthatott az egybegyűlt népes publikum. Kezdődött az
egész Tékozló Teodóra történetével, de megismertük a sakkot, a
"Biblia-fordítást", a Balaton-soundot (Balaton szeletet rágtak el
hangosan...), a villámrandit (két villa összeakasztása), Széchényi
István balladáját irtó hamis hangon, megtudtuk, hogy tündérképző
szakközépiskola indul, tanúi lehettünk egy izgalmas szemöldökemelő
versenynek, láttunk bábelőadást turbulenciával és "no-Neumann"-nal
színesítve. Mi a legvégén adtuk elő szerény darabunkat, melyről
Nikola azt mondta, hogy élete szappanoperáját adtuk elő :-) Ezután
rövid technikai szünet, amjd elkezdődött a Dorina által szervezett
Beugró. Zsebszöveggel kezdtünk, de hamar átcsapott a dolog
stoppolásba, melyet alig bírtunk abbahagyni. Hatalmas hangulat,
masszív röhögések jellemezték ezeket az órákat. Utána páran felmentünk
a színpadra dicsizni, majd Gyurival és Jutkával beszélgettem Aludtam
is, vagy három órát. Vasárnap reggel reggeli (briós, nyami) után
istentisztelet következett, mely egészen egyedi volt. Az
igemagyarázatot ismét Nikola biztosította, Jónás könyvének utolsó
részéről, avagy a feleselő Jónás befejezetlen történetéről. Az
úrvacsora-osztást elvállalta a Szósz, mint a legkatolikusabb diákkör,
hát ez nem semmi. De így legalább részesülhettünk az egységben. Azért
a bortöltés kicsit érdekesen zajlott, az első embernek egy felesnyit
töltöttem :-) Ezután morzsát szedegettünk, szintén egészesben, ami
azért volt egészes, mert a 9-es és 10-es feles ismét együtt volt. A
MEKDSZ-himnusz eléneklése után közös fotózás volt, majd ebéd, aztán
haza lehetett utazni. Mi éppen segíteni akartunk, de nem volt hol, így
csak az ebédlőben döglődtünk páran a matracokon. Miután kiürült a
tábor, útnak eredt kis csapatunk is (Zsófi, Ági, Anna, Jutka, Isti és
én), de nem jutottunk túl messzire, csak Elekek telephelye, Eger
mellett Kerecsendre. Megismerkedhettem Ái családjával, meg aztán
megnéztük a Neptunt, meg aztán morzsát szedegettünk, vagyis hát jól
mekdszéltük a tábort. Meg dicsiztünk. Meg imáztunk. Éjfél körül
zuhantunk az ágyba, reggel valamikor kilenc előtt keltünk, hogy fel
tudjuk venni a neptunon a tárgyakat. Utána kimentünk a dűlőbe,
szánkózni az Elek Szánkó-és Sícentrum zseniális pályájára. Közben
Jutka elindult a busszal. Mi még visszamentünk ebédelni Ágiékhoz, majd
hamarosan a mi buszunk is megérkezett. Isti még maradt aludni, így
Zsófival és Annával mentem Pestig. Pesten Annával elég csodás módon
elértük a szombathelyi gyorsvonatot, így még Fehérvárig együtt
utaztunk. Hát, ez volt a téli tábor.

IÁT: András
 

Ez a hét nagyon különleges volt.  Legtöbbször az abszurd szót használtam a jellemzésére.

abszurd (latin = "fülsértő, süketítő") A gondolkodás törvényeivel ellentétes.

Képtelen, lehetetlen, esztelen, ésszerűtlen, kivihetetlen, értelmetlen. "Abszurd ötlet, abszurd követelmény, abszurd helyzet. Az abszurd vers és főleg az abszurd dráma" (pl. Ionesco, Beckett, Mrozek színművei) szándékolt értelmetlenségükkel, furcsa vagy fejtetőre állított logikájukkal a polgári társadalom és az emberi viszonyok eltorzulását érzékeltetik, ritkán és szélsőséges esetben az emberi lét végső értelmetlenségét sugallják.)

Uralkodó nézetekkel ellentétes.

Ezek voltak a netes értelmező kéziszótárban hozzáfűzve magyarázatképp. Furcsa rádöbbenni ebben a percben, hogy az első blog bejegyzésemet is ilyen segédlettel írtam, értelmező kéziszótárral. Sorozat. A kórház megihlet.

Szóval valóban fülsértő volt hallgatni a beteg riasztásokat. A hatalmas bádogszekrények dörömbölését a folyosón (amiről csak találgattuk, hogy vér, vagy a műtős eszközök vannak-e benne). Az éjszaka sötétjében feltörő horkolást és jajgatást.  A főnővér hangját a dicsőítés közben.  A piszkos párbeszédeket a kórteremben.  Az emberek átnézését az embereken.  Isten látszólagos hiányát.

Képtelenségnek tűnt, hogy semmi befolyásom nincs arra, hogy mi történik velem és körülöttem. Hogy amit tervezek, az a következő pillanatban már érvényét veszti rajtam kívül álló dolgok miatt. Hogy egyáltalán nem számít, hogy mit csinálok, mert nem áll módomban bármit is tenni. Hogy folyamatosan segítséget kell kérnem, pedig én adni szeretem azt. Hogy képes vagyok érzéketkenné válni.

Hogy egész nap ráérek, és nem tudok Istennel lenni, bensőségesen.  Hogy elfelejtem a jelenlétét.

Esztelen volt, hogy várok valamire, és közben, ami mögöttem megszűnik lehetőségképpen, amiatt, hogy az előttem lévőre várok, az ugyanakkor tornyosul előttem a lehetetlenség teljes nagyságában, amiatt, hogy lehetőség korában elvesztettem.

Ésszerűtlen és dühítő volt, hogy elszalasztottam.

Kivihetetlennek tűnik, hogy ne váljanak ezek mind elszalasztott lehetőséggé.

Lehet, hogy értelmetlennek tűnik. Pedig nem az.

A társadalom és az emberi viszonyok eltorzulását érzékeltetik.

Bár ez az uralkodó nézetekkel ellentétes, az emberi lét végső értelmetlenségét sugallják.

Isten nélkül.

Sétáltunk a havas-latyakos külvárosi úton. A járda járhatatlan, hát a kocsik nyomába szegődtünk, hogy a kitaposott ösvényen haladjunk.

– Olyan ez, mint a gesztenyepüré – mondta kedvesem a szutyoktól barna hóra célozva – és az ott, mint a hab – s az árokban fehérlő szűz hó felé bökött fejével.

Ekkor határoztam el, hogy megírom ezt az egészet. Persze már régóta bennem volt, hogy írni kellene erről is, arról is, no meg amarról, és a lista csak nőtt, hosszabbodott, ahogy az idő kereke vájta az utat előttünk az élet nagy hómezejébe.

Hát, hol is kezdődött…

Talán ott, hogy lekéstük hókirálynőmmel a tizenegy ötvenegyes vonatot. A dolgok gyakran kezdődnek így: az irányítás kifolyik a kezünkből, és akaratlanul is olyasvalakinek adjuk át, aki ért hozzá.

És ő bizony ért. Már ott előnyösnek látszott a hátrányunk, hogy Andival utazhattunk együtt. És akkor még semmit sem tudtunk az idő urának ajándékairól, amelyet a vonatlekésésben készített el nekünk.

A következő vonatot elértük. Éppen hogy csak, de az elég volt arra, hogy tengernyi csomagunkkal együtt magunkat is fellendítsük a Desiróra, ami a utóbbi időben rászokott arra, hogy csúcsforgalomban is mellőzze a szükséges három kocsit.

Nem mondom, most levegőt kaptunk, a csomagokat fel tudtuk zsúfolni az egyébként is mindig üres poggyásztartóra, de igencsak úgy tűnt, hogy a Nyugatiig nem lesz egy szabad szék, amire legalább a lányok leüljenek.

Mindez csupán egy pillanatig tartotta fogva gondolataim menetét. Tovább nem tudta. Esélye sem volt. Egy családot vettem észre ugyanis: papa, mama, négy pöttöm kis gyermek ilyen gesztenye szemekkel. A legidősebb ha nyolc éves lehetett, a legfiatalabb talán egy sem. Ott trónolt édesanyja ölében és nézelődött. Hatalmas barna szemeiben az a bölcsesség ragyogott, ami az evilági ismeretek megszerzésével egyre inkább kiveszik az emberekből. Nézett jobbra, nézett balra, mindenkiben megcsodálta az élő Isten képmását, és csak árasztotta szemeivel azt a lágy-barna melegséget, amitől még az ilyen hideg téli napokon is a kisujja végéig átmelegszik az ember, mint a sült szelídgesztenyétől.

Aztán rajtam megállt a tekintete. Nem mintha szebb, vagy jobb lettem volna a többi utasnál, csak mert szokatlanul hülye képet vágtam. Csöpp száját tágra nyitotta, és azon tűnődött, hogy ez is belefér-e a képmás kategóriába. Aztán Zsófira pillantott nagy, hosszú pillantással, majd megint rám, s megint kedvesemre. Olyan pillantása volt, hogy ha nem lennénk kilenc hónapja együtt, akkor is összeboronál minket.

Ezen a kimondatlan gondolaton mindketten elmosolyodtunk, ami láthatóan igen ínyére volt a barna szempár tulajdonosának.

Eszembe jutott valami: a Fekete István könyv! Szeretek felolvasni, és alkatomnál fogva könnyen barátkozom. Hát szabad veszni hagyni ilyen tálentumot?

Kérésemre Zsófi előbányászta a könyvet a táskámból, én pedig egy kis izgatott habozás után megkérdeztem a legidősebb gesztenyeszemű fiúcskát, hogy meddig utaznak. Benne is volt még annyi gyermekekre jellemző emberség, hogy nem ijedt meg tőlem, hanem határozottan elmondta, hogy: Aquincumig. Kérdeztem, hogy szeretnék-e, hogy olvassak nekik, mire már kissé furcsállva ugyan, de igent intett.

Aztán leültem a helyére, ő az ölembe, s olvastam nekik.

Talán Fekete István varázsa, talán a helyzet adottsága, hogy egy pillanat alatt mind a négy gyermek rám figyelt, s a történetre, amit olvastam.

Így utaztunk Óbudáig. Két novellácskát meséltem el a betlehemesek közül addig. Aztán a gyermekek öltözködni kezdtek, az édesapa pedig megköszönte az ajándékot.

– Annyira jó a felolvasás. Nagyon szeretem. Sokkal jobb, mint a filmek. Nincs is otthon tévénk. Ez sokkal egészségesebb.

Mosolyogtam. Rokon lélek.

Aztán gyakorlottan leszálltak, és én sokáig integettem nekik a vonatról.

Újpesten leszállt Andi és még sokan mások: egy rakat ülőhely szabadult fel. Kedvesemmel letelepedtünk kettőre, és egy jóízűt hallgattunk. Feje a vállamon, keze az enyémben. Egyszerre azt vettem észre, hogy csöpög az orra. Felajánlottam neki egy zsebkendőt, mire ő hálásan rám nézett, és láttam, hogy a csöpögés kiindulópontja valójában a szeme…

– Összecsöpögöm a kabátodat… – suttogta, mire átöleltem. Így értünk be a végállomásra.

Ott összecuccoltunk, majd leszálltunk.

– Hadd vigyem a gitárt – kértem, s ő nem ellenkezett. Majd megtorpant, és ijedten rám nézett.

– A dossziém… Hol van?

– A vonaton? – gondolkoztam. Visszaszaladt, majd hóna alatt a dossziéval jelent meg újra. Odafutott hozzám, és rám mosolygott.

– Ha nem veszed el a gitárt, sosem jut eszembe a dosszié.

Semmi sem véletlen, ha jó a rendező.

Említésre sem méltó zökkenőkkel átszálltunk a metróra. "De jó is a vasút, Istenem, gondoltam. Ha azt a felolvasást itt metrón… Esélyem sem lett volna." És mosolyogtam magamban a metróval tömött utasok ábrázatán. Deákon átszállás, ülőhely nuku, amikor egy felszabadult, Zsófi végre leülhetett. A következőnél sokan leszálltak. Ülőhely után kutatva egy ismerősön akadt meg szemem: Jedi barátunk feje kandikált ki egy emberes táska alól. "Hát jó, Uram, a metró sem rossz." adtam meg magam, és egyszeriben nagyon boldog voltam. Boldog, mert mesét olvastam, mert egy vadidegen kisfiú lovacskázott a térdemen, mert a leglehetetlenebb helyen futottam össze kedves barátommal. Boldog, mert megértettem – amit régóta tudtam – hogy az életem valaki hozzáértő kezében van. És ebben a boldogságban egyszerre mindenkit szépnek láttam. Az ülésen elfolyó telefülű kamaszt, a mogorva arcú vénasszonyt, az egykedvűen álldogáló arabot. Mindenki szép volt, mert hasonlított valakire, aki engem nagyon szeret.

Olyasvalamit tanultam meg, amit valamikor, nagyon régen tudtam, csak elfelejtettem. A karonülő kisgyermek tudományát…

*

– Azt tudod, hogy ettől nem fogom jobban szeretni a gesztenyepürét.

A sáros latyakos hóhoz való hasonlítás nem hozta meg a kedvemet az amúgy sem túl rajongott eledelért, s ezt Zsófi is tudta.

– De majd megkóstolom eperrel – erősítettem meg egy régebbi ígéretemet. Kedvesem mosolyogva rám nézett, s kéz a kézben mentünk tovább a nagy keréknyomban.

2009. december 22.

No, jó, igyekszem rövid lenni.

Történetemnek semmi oktatási jelleget nem szeretnék adni dörgedelmes tanulságokkal, miszerint aki lovagolni akar, az ne sétálgasson, mert kimossák a sebét, célom csakcsupán a mimézis: Isten fantasztikus sztorialkotó képességének gyenge utánzása.

Íme:

A dolog ott kezdődött, hogy beoltattam magam. Most néhányan felkapjátok a fejeteket: "Misu, te beoltattad magad???" Igen, én.

No persze nem ilyen egyszerű a dolog. A bonyolódás ott kezdődik, hogy a dolog nem így kezdődött. Mondhatnám, így végződött, de mivel nem is lezáró csattanója történetemnek, maradjunk annyiban, hogy így középződött.

Tehát: a dolog úgy középződött, hogy beoltottam magam. Igen, én, Tira Anakrón Hamis Nagy Mihály Ákos László György Pityu Ubul Álmos. (ez mind én vagyok)

Az agypályákon száguldozó, koponyák falán dörömbölő miértekre talán némi választ ad, hogy nem a H1N1 ellen kaptam a vállon döfést, hanem veszettség ellen.

No, így már simán érthető, hogy történetem nem kezdődhetett így.

Falun voltunk.

Áronnal sétálgattunk, mintegy vezetői megbeszélést tartottunk, az utolsók egyikét. Kemény dolgokról beszélgettük: a SzóSzról, a jövőről a múltról, amikor egyszerre egy kisebbfajta óriásplakátot pillantottunk meg az egyik ház kerítésén. Lehet, hogy pontosabb lenne nagyobbfajta törpeplakátnak hívni, vagy közepes méretű simán plakátnak, de nem is a mérete volt a lényeg, hanem, hogy lovaglást hirdetett. Áronnal odaszedtük a lábainkat, és néztük.

- De jó lenne lovagolni... - mondta Áron.

- Ühüm - feleltem bölcsen. Aztán eszembe jutott - Piliscsabán lehet. egyik ismerősömnek vannak ott lovai.

Erről aztán még sok szó esett, de azt most kihagyom beszámolómból.

A lényeg a lényeg: hogy egy idő után továbbindultunk. Néztük a gyönyörű falusi tájat, a szállingózó hópelyheket, az újgazdag palotákat a dombon...

- Azt a faházat nézd! - mutatott fel kollégám. Megnéztem. Aztán eszembe jutott, hogy nézzük meg közelebbről, és ezt szóvá is tettem.

Elindultunk a faház felé. Egy nagyhangú kiskutya csatlakozott hozzánk, amint mentünk. Őszintén szólva nem is értem, hogyan férhetett akkora hang abba a pöttömnyi állatba. Akkora volt, hogy egy pár papucsot sem igen tudott volnap varrni belőle a sintér felesége karácsonyra, mégis annyi hang volt benne, amennyi egy éjféli misére elég lett volna. Ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy valószínűleg éhes is volt a csöppség, és miután mindkettőnket jól végigmért, és engem talált nagyobbnak, óvatosan belekóstolt a bal lábszáramba, ott bokatájékon. Erre én - érthetően - igencsak bepöccentem, és úgy összehúztam a szemöldökömet, hogy az ugatás igen messzire szaladt, és vitte a kutyát is...

Mikor láttuk, hogy a favityillót sehogyan sem tudjuk megközelíteni, visszafordultunk. A nagy hang ekkor már egy kerítés mögül zengette a kis kutyát. Megálltunk, és amíg én farkasszemet néztem a szelídített vadállattal, Áron megkérdezte a kitartó zajra elősiető nénit, hogy be van-e oltva. Mármint a kutya. A néni azt válaszolta, hogy nem tudja, kóbor az istenadta. Megköszöntük, és odébáltunk. A kutya újra kimászott a kerítésen, és célba vette a másik bokámat is, de dárdaként meredező szemöldöksertéim elől jobbnak ugatta meghátrálni.

- Ki kéne mosni - vélekedtem sebemet illetően - Kopogjunk be egy házba.

- Ez a szép új rózsaszín?

- Nem, inkább egy parasztházzal próbálkoznék.

Bekopogtunk. Elektronikus módon. Tehát becsengettünk. Odabent éppen hurkafőzéshez készülődtek. Három generációnyi dolgos kéz pucolta a hagymát. Jöttünkre a legidősebb generáció mindjárt töltött egy lavór vizet, adott ruhát a törléshez, meg a sósborszeszhez.

Takaros kis parasztház volt szűk, de szeretettel teli élettérrel. A vendégszeretet legelragadóbb megnyilvánulása a nyolcéves forma kislány volt, aki belépésünkkor azonnal integetni kezdett jelezvén, hogy örül nekünk.

Miután leápoltuk a kutyanyomot a lábamon, meg- és elköszöntünk, és továbbindultunk. Második nekifutásra megtaláltuk a kocsmát, ahol - ha már ilyen vígan voltunk - csocsóztunk egyet. Kettőt.

Aztán vígságunk dacára autóba ültünk, és meglátogattuk a legközelebbi város rendelőjét.

Az a rendelő aztán nem volt kutya!

Beültünk. Fél órán belül (ami jelenthet öt percet is) kijött a nővérke az újonnan érkezők TAJ kártyájáért. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy elég-e a TAJ. Válasza minden tekintetben kimerítő volt:

- Személyi a rendőrségre kell, adókártya az adóhivatalba...

Azán bement. Még megkérdeztem tőle, a panaszomat ne mondjam-e el, de megnyugtatott, hogy elég lesz odabent.

- És ha két perc múlva elvérzel? - néztünk össze Áronnal.

Ekkor megszólalt a hangosbemondó: "Kováts Géza" Vagy tudomisén milyen nevet mondott, lényeg, hogy nem az enyémet. Ezt egyébként az is alátámasztotta, hogy az egyik tolószékes bácsi komótosan betekert a dokihoz.

Alig öt perc múlva nyílik az ajtó, és újra megjelenik a tolókocsi - üresen. A bácsi pedig tolta! Ilyet még nem láttunk! Csoda történt! Áronnal döbbenten néztünk egymásra: "Ezek ott bent csinálnak valamit!"

Teljesen megnyugodtam. Ha ők így, nekem semmi félnivalóm nem lehet. És teljesen jogos, hogy elég odabent panaszkodni...

Aztán én is sorra kerültem. Megkaptam a tetanuszomat a bal vállamba, nem is éreztem, majd olajra léptünk: gázolajra. Áron azon hitetlenkedett, hogy nem a fenekembe kaptam, én azon, hogy biztos megkaptam-e, a hó pedig kitartóan esett tovább...

Csaba atya szokott valami olyasmit mondani, hogy Isten úgy teremtette meg a világot, hogy mindennek megvan a helye benne, olyan mint egy nagy puzzle, össze vannak keveredve a darabkái, de minden rész össze tud kapcsolódni valamivel.

Hát én tegnap tapasztaltam ezt, a Teremtő Atya figyelmét az aprónak tűnő, de személyesen nagyon fontos dolgokban. Kétszer is.

Van egy székely legényke, s hát hogyan mondjam neked, olyan magába forduló fajta, mint az a virág, aminek rettentő sok napsugár kell, hogy kibomoljanak a szirmai. Haj, de erősen mély érzésű ez a legény, s igen szeret mesélni, de csak annak ám, aki el es hallgatja, s kedvét es leli benne. S leginkább csak magában üldögél. S ez a legény kemény székely es, s igen szereti a magyarságát, s azon belül a székelységét úgy viseli, mint egy ráadást, ami őt arra kötelezi, hogy még inkább ragaszkodjék ahhoz, hogy ő magyar. Valahogy így vettem ki a szavaiból. S igen szeret az épületekről beszélni, s kérdeztem, hogy tán építész lesz e belőle. S mondta, hogy az ám, s azon kívül még vadászpilóta es, mivel meg kell védeni a magyart. S én csak forgattam rajta a szemeimet meghökkenésemben, s erre ő  igen egyszerűen s természetesen válaszolt vissza.

S van egy leánykának éppen már nem mondható, de igen kedves fehérnép. Hát őt hogyan mondjam neked. Valójában nem az a féle, akinek okkal s ok nélkül mosolyra görbül a szája. Sőt, inkább mondanám őt harangvirágnak, aminek lefelé billenik a feje, mintha a harmat nem frissítené, hanem lefelé húzná. S nem tudni róla, hogy így teremtette a JóIsten, vagy valami bánat keseríti. Kicsikét még azt es mondanám róla, hogy nehéz neki, hogy a többi virág társával együtt örvendezzen, s amíg a többiek a napsugárral törölköznek, s törölköztetik egymást, ő  inkább csak az árnyékba húzódik. S talán (bár ez csak beszökött a fejembe, s nem es bizonyos, hogy ez így van valójában) fanyarodik a szíve, s vágyódik arra, hogy otthonosan érezze magát ő es, akár a többi, s velük es volna meg nem es, s erőssen bánatossá teszi ez. S akart örömet szerezni szekérderéknyi kisebb és nagyobb vadvirágnak, s ezek között volt az az előbbi legényke es. S ha látta volna amint a sok vadvirág örvendezve fogadja, gondolom, hogy kicsikét segített volna ez ennek a virágnak es, hogy ne húzódjék el. De ezek a vadvirágok igazán vadon nőttek, s nem is igen tudhatták ezt a vonásukat megváltoztatni.

De hát bele es fáradtam már, hogy a virágokról meséljek, s a mezőről, s valójában már, aki érteni akarja meg es érthette, hogy miről van itt szó, hát nem finomkodok többet, hanem csak vegyék eszükbe ezt a két különös virágot, ami bizonyára csak kettő a sok közül. 

Hát elmentem a múzeumba a gyerekekkel. Akik egészen úgy viselkedtek, mint ha azok volnának. Ki érdeklődőbb, ki kevésbé. Azzal az őszinteséggel, amit én szeretek, ha kifejeződik egy gyerekben, ki is ült néhányuk arcára a véleményük. A nagyobbak megjegyzést is tettek, hogy hát ez minden bizonnyal a gyerekeknek való program. Tehát nem nekik.

Igaziból annak, aki szervezte, ez nagyon rosszul is esett. Féltem is ettől, és láttam is rajta. Tudjátok, mintha egy harangvirágnak vagy egy bármifélének letörne a feje, de nem szakad el a szár a szártól, csak olyan csálén, kókadtan lóg a maradék szálakon. Hát fájt nekem ez, és sajnáltam, hogy a jó szándék nem mindig találkozik örömmel. De annak nem sok értelme lett volna, ha én lelkesedem a dologért, bár be kell vallanom én azért igen élveztem, hogy úgy járok-kelek az országban, mintha hétmérföldes csizmám volna végre (hatalmas légi felvétel volt a padlón, amin lehetett olyan múzeum-mamuszban mászkálni merre mentél).

És itt jutott eszembe először aznap, hogy Csaba atya belelát a Gondviselés munkálkodásába, és hogy a Teremtő Atyánk nagyon figyelmes.

Mivel volt egy fiú, aki a múzeumba lépve, mintha megelevenedett volna, kérdezett-válaszolt, s ebben igen kitartó volt. Mikor odaért a légi felvételhez, ott talált egy szomorú embert, aki épp arra vágyott, hogy találkozzon egy lelkessel.  S hát ez a fiú a térkép látványától mintha egészen magára talált volna, a magyar történelem csak formálódott- hömpölygött a szavai ömlésétől.  Innentől mintha erősen sütött volna a nap, a virágok csak nyíltak- bomlottak a szívekben, a szájak mesére-mosolyra görbültek. S igaz, csak fél füllel hallgattam, s akkor is eszembe jutott, ami máskor is a szavai után, hogy olyan szépeket mond ez a legény, amik igen kerekek, s semmi híjuk nincs, mivelhogy mesék. 

De ami ennél sokkal nagyobb teret foglalt bennem, az a mélységes mély hála volt, azért mert a mi Atyánk tudja, hogy mikor mire van feltétlen szükségünk, és meg is adja azt.

Azt mondtam kétszer tapasztaltam a nap folyamán azt a figyelmet, amivel Isten kísér minket.

Hát el kéne mesélnem még egy leánykát, akiről csak annyit, hogy kicsinykét összetörött a virág lelke, mivel akitől erős, és sokat örvendező volt, már nem hajtja felé a fejét. S tudja ez a virág, hogy Isten küld rá harmatot, napsugarat, amiktől egyre csak Felé nyújtózkodik, amíg ettől egészen fel nem növekszik, meg nem erősödik, s azt is érzi, hogy ez jól van most így, de azért vannak pillanatok, amikor még mindig hűvös – fagyos szél éri valahol belül, amitől összeborzong.  Hát egy ilyen esett meg vele a minap is, és próbált nagyon bátortalanul fordulni a Teremtőjéhez, hogy ne hagyja meg magában a borzongással, mert úgy nem tud a többi virágtársának örvendezni, pedig azért vannak körülötte. És Isten küldött neki egy beszédes másik leánykát, aki mellett felejthette kicsit azt a neki kedvest, és azon kapta magát megint hamar, hogy az Atya gondoskodó és irgalmas.

Lehet az, hogy nem érzed annyira át ezt ezeken az apróságokon keresztül, de én láttam örülni a fent említett embereket. És hálás voltam-vagyok érte. És remélem ők is így élik meg ezt.

Az élet nehéz kérdései. Teremtés, Biblia, egység, imádság. Szerintem.

 Furán vagyok összerakva. Azon nagyon ki tudok borulni, ha a lakótársam tejfölt ken a kenyérre, de az sosem okozott nagy nehézséget, hogy összeegyeztessem a Teremtéstörténetet Darwin elképzeléseivel. Miért ne lehetne, hogy a kettő ugyanarról a dologról meséljen, csak más szemszögből? Az evolucionisták leírnak egy elképzelést, melyet antropológiai és régészeti kutatásokkal igyekeznek alátámasztani. Tágítják az emberiség tudását. Erről szól a tudomány. Évszázadokkal ezelőtt még teljesen más elképzelésekkel rendelkeztek az emberek a világról. Azóta rengeteg csodás titokra derült fény, gondoljunk csak az atomok felfedezésére, a DNS feltérképezésére. Szerintem a tudósok belestek a Teremtés titkába is. Megláttak folyamatokat, törvényszerűségeket. A MI?-re keresik a választ. Ezt nem találják meg a Bibliában. Mózes első könyvét olvasva azt tudjuk meg, KI? A Bibliában az van benne, hogyan teremtette Isten a világot. Csupán a szavával. Olyan igékkel dolgozik, mint: teremt, elválaszt, nevez és legyen. Ő gondolt ki mindent, Ő dönt és szavára a gondolatból kézzel fogható valóság lesz. De az már nincs leírva a Teremtés könyvének első részében, hogy lett a semmiből fű, fa, virág, kő, felhő. A folyamat nem fontos, ha tudni akarjuk, ki alkotott minket. És ez a folyamat a tudomány mai állása szerint az evolúció. Gyerekfejjel a legnagyobb kérdés mégsem a fajok eredete volt számomra, hanem a hét nap kontra évmilliárdok. Hogy is van ez? Ilyenkor mindig a kilencvenedik zsoltár egy részlete jutott eszembe, amit gyakran énekeltünk: „ezer esztendő előtte annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása, és egy éjnek rövid vigyázása”. Isten az idő felett áll, ezt üzente. Ezt nem könnyű megemészteni, de felnőtt fejjel tudom: már a tudomány is bebizonyította, hogy az idő relatív. Einstein óta tudjuk, hogy fénysebességhez közeli sebesség mellett az idő lassabban halad. Jézus mondta kétezer éve, mikor még Arisztotelész nézetei voltak a forradalmiak: „Én vagyok a világ világossága.” A fény. Ez elgondolkodtató. Istennél nem halad az idő? Rá nem érvényesek a mi időfogalmaink.

 Épp a múltkor beszélgettem egy valakivel, aki szerint a Biblia jó forrásanyag a keresztényeknek, hasznos könyv, de ne várjunk csodákat tőle. Ez azért lepett meg, mert én a bőrömön tapasztalom, hogy a Biblia Isten levele nekem. Meg minden embernek, személyesen. Jó, ez kicsit merész kijelentés, nem azt mondom, hogy az a fekete fedeles aranybetűs könyv egy mágikus dolog. Nem. Nem élő a könyv, csupán eszköz. De milyen? Isten szól általa hozzánk. Szent Lelke által. Persze, emberek írták, érződik is rajta a keleti kultúra és világnézet, ezt nem is szabad elfelejteni olvasása közben, de Isten Lelke vezette őket. És ha hittel kérjük, minket is vezet olvasás közben. Édesapám saját bevallása szerint többször is olvasta a Bibliát, mégis ateista. Én még nem értem a végére, de mégis megtaláltam az utat Istenhez. De Istent meg lehet ismerni mások elbeszéléséből is. Miért hasznos olvasni, nemcsak történelmi forrásmunkaként kezelni? Nem Istennek van erre szüksége, hanem nekünk. Jó alkalom, hogy időt töltsünk Vele, és kételyeinkre sokszor meglepő és megnyugtató választ kapjunk. De azt szokták nekem mondani, „eszet nem adhatok, csak tanácsot”. Hiába a levél, a sok jótanács, ha nem szívleljük meg. És még valami. Ez az a könyv, aminek oldalain Isten szavai köszönnek vissza ránk. Hol máshol ismerhetnénk meg Őt, ha nem első kézből?

Szereted a vicceket? Elmesélek egyet. Az egyszeri parasztember meghal, és a Mennybe kerül. Szent Péter fogadja a Mennyország kapujában, majd körbevezeti odafenn. Ahogy mennek, egyszer csak egy kőfal mellé érnek. Kérdi az egyszeri ember: „Ez micsoda?” „Psszt!” - mondja halkan Szent Péter. „Odabenn vannak a Jehova Tanúi, de nem tudják, hogy mi is itt vagyunk.” Valahogy így van ez a keresztény egységgel. Mindig van egy csoport, amelyik különbnek hiszi magát a többinél (sőt, a legtöbb felekezet ezt hiszi), pedig nem kéne. Isten szemében mindannyian bűnös emberek vagyunk. Ebben nincs különbség köztünk. És Ő nem egyházanként osztogatja a feltámadást, hanem egyenként kell megállnunk előtte, személyesen. De akkor miért van annyi csoport a kereszténységen belül? Azt látom, hogy azért, mert különböző emberek vagyunk. A megegyezés meg elég nehezen megy. Általában úgy jöttek létre a különféle egyházak, hogy az emberek nem tudtak megegyezni valamilyen kérdésben – nemcsak teológiai ügyekben. Nem tudom, hogy ez Isten akarata-e, de nem hiszem, hogy meglepődött volna. Hisz Ő átlát a történelmen. Már 2000 éve, mikor még kereszténység sem volt, megígérte, hogy eljön a nap, amikor egység lesz népe között. Sokan ezt úgy képzelik el, hogy összeolvadnak az egyházak, lesz egy hatalmas felekezet. Szerintem nem. Egy egyházon belül is van több irányzat. Ettől lesz színes, képes a megújulásra. Én az egységet a felekezetköziség megvalósulásában látom. Ez egy mozgalom keresztény körökben. Legnagyobb erénye, hogy az evangéliumi keresztényeket egyenlőknek tekinti. Miért? Mert közös az Istenük, közös a hitük. Persze, vannak különbségek is, sokszor ijesztően nagyok. De Isten népe nem lehet teljesen homogén. Egy nemzet sem teljesen az. Ahány ház, annyi szokás, és egy egészséges társadalom ezt nem elnyomni akarja, hanem tiszteletben tartja. Valahogy így lehet ez Isten országában is.

Van az a fajta imádság, amikor kérsz valamit Istentől vagy megköszönsz neki ezt-azt. Ez nagyon fontos dolog. Nem Neki. Ő tudja, mit szeretnél, mert ismer téged. Látja, mi van a szívedben. Akkor miért kell imádkozni? Az evangéliumokban legtöbbször úgy kerül egy beteg Jézus elé, hogy rokonai, barátai odaviszik elé. Ha sehogy máshogy nem tudsz segíteni valakinek, aki bajban van, ezt te is megteheted. Imádságban Isten elé viszed azt az embert. Rábízod, könyörögsz érte. Ez az egyik legnagyobb dolog, amit tehetsz a másik emberért. Jézus megígérte és megmutatta, hogy kéréseinket meghallgatja. És te is kerülhetsz nehéz helyzetbe, melyből nem találod a kiutat. Azt mondod, te nem tudsz imádkozni? Azt sem tudod, mit tegyél, akkor mit kérj? Vagy szégyellsz Istenhez fordulni? Az ima nemcsak kérésekről szól. Beszélgetés. Találsz egy csöndes helyet, ahol csak ketten vagytok Vele. Ahol nyugodtan kiöntheted Neki a szíved. Tudja jól, mi van benne, de neked lesz könnyebb, ha rá tudod bízni gyengeségedet, gondjaidat, elégedetlenségedet vagy fájdalmadat. Ő békét ad neked. Csak bíznod kell benne, segítségedre siet. Így igazán személyes kapcsolat alakulhat köztetek. Nem fog mindig sütni a Nap az életedben, de ha nehéz helyzetbe kerülsz, tudod majd, mi a teendő, hol találod meg ismét lelki békéd.

– Jól vagy? Segíthetek?
A Blahán voltam, az aluljáróban. Máskor mindig a Deákig megyek, ha a Nyugatiba akarok jutni, de most volt szabad ötven percem, és úgy döntöttem, sétálok egyet a Körúton. A mozgólépcsőről lelépve az egyik kijárat felé vettem az irányt, amikor megláttam a fiatalembert.
Nem nagyon lehetett idősebb nálam, és elég rosszul nézett ki. Rá akart gyújtani, de a cigaretta minduntalan kiesett a szájából, és a gyufát sem sikerült meggyújtania. Közben pedig olyan szélesen dülöngélt, hogy attól féltem, elesik. Megragadtam a vállánál.
– Nem… Jól vagyok… Tudsz adni egy ötforintost?
A válasz meghökkentett. Láthatóan nem volt jól, és az ötforintost sem értettem. Olyat már hallottam, hogy valaki húsz forintot kér, vagy ötvenet, vagy százat, de mit kezd az ember öt forinttal?
– Mitől vagy ilyen állapotban? – kérdeztem.
– Gyógyszer… – motyogta – tudsz adni öt forintot?
Éppen volt nálam egy ötös, gondoltam előkeresem. Miközben a pénztárcámban kutattam, az jutott eszembe, hátha csak tetteti, és csak szeretné tudni, mennyi pénzem van. Fura, hogy mindig dőlöngél, de sohasem bukik fel. Ez megmagyarázná az ötforintost is…
Rövid, sikertelen keresgélés után adtam neki egy tízest. Közben sikerült meggyújtania a cigarettát.
– Te drogozol? – kérdeztem.
¬– Nem… Gyógyszer… Adsz még egy százast?
Közben egy arra járó hajléktalan megpróbált ismerkedni, de a dülöngélő elzavarta.
– Ez leszedett volna rólad pár ezer forintot – magyarázta – Nem adsz egy százast?
¬– Nem – mondtam határozottan ¬– Nem akarsz hazamenni?
– Mindjárt felhívom anyámat, és hazamegyek… Én meg akarok változni, de most nem lehet… Két éve vagyok a csajommal, és mindig mindent én fizettem… Ő semmit… Elegem van… Nem adsz egy százast? Akkor felhívnám anyámat, és hazamennék… ¬– közben egy újabb cigarettára próbált rágyújtani.
Elindultunk egy érmés telefonhoz. Egy eladó tüzet adott neki. A telefonba bedobta a kezében lévő két ötvenes egyikét, majd elkezdett csapkodni és dühöngeni.
– Ó! Az ötvenest dobtam be!
– Láttam. Nem telefonálsz?
– De benyelte!
– Hiszen ki van írva, hogy ötven forint…
– Minimum ötven! Bedobva nulla! Adsz egy ötvenest?
Jobban megnézve igaza volt. Adtam egyet neki. Erre elszaladt, hogy egy másik telefonnal próbálkozzon. Alig tűnt el, egy borostás férfi lépett hozzám.
– Figyelj, nem akarok geci lenni, de nekem is adsz majd? – A pénztárcámhoz nyúltam, de leintett. – Nem pénzt… barnát.
– Hogy mit? ¬– egyre kevésbé értettem a helyzetet.
– Te nem drogozol?
– Nem. Csak ezen a fiún szerettem volna segíteni.
Közben még két fiatal jött, és szabályosan körülálltak. Kezük a zsebükben. Kezdtem azon gondolkozni, hogy fogok ebből élve kijutni… Az egyik, egy rasztahajú huszonéves kezdett beszélni.
– Láttuk, hogy miben utazol, és mi is kérni szeretnénk.
Ekkor ért vissza a dülöngélős.
– Nem! – kiabálta – Ő nem olyan! Hagyjátok békén! … A tízest is benyelte! Tudsz adni egy ötöst? – folytatta, mikor a két fiatal odébb állt.
– Mire kell?
A borostás férfi szólalt meg.
– A telefonhoz kell neki, hogy beetesse. Mert az mindent benyel – elővett a zsebéből egy ötforintost, és odaadta a fiúnak, aki erre ismét elkacsázott. – Szóval nem drogozol. Na, nem azért kérdezem, mert rendőr vagyok. Én is anyagos vagyok. De ha adnál egy kis pénzt… Bár talán jobban örülnék, ha vennél valamit enni…
– Gyere ¬– elmentünk egy közeli pékárushoz – mit kérsz?
– Amit veszel – rántotta meg a vállát.
– Itt mindenki drogos, aki az aluljáróban él?
– Mindenki. Én is, és már nagyon hiányzik…
–Biztos nem kérsz valami speciálisat? Valami kedvenced?
– Most mondjam azt, hogy egy fél liter, és egy mákos patkót?
– Itt tejet is lehet kapni?
– Mit tudom én…
– Egy mákos patkót kérek… Köszönöm… Tessék.
– Kösz… Hallod, ez nem lesz jó. Kicsalják az összes pénzedet… De ezt a patkót kösz.
– Szívesen. Szép napot!
– Szervusz!

 

Mára legyen elég ennyi a példázatokból! És most keljetek át az éjszakán! A túloldalán találkozunk. Én addig elmegyek imádkozni. Jó éjszakát!

 www.folytkov.hu

Folytköv - official video from Lehotay-Kéry András on Vimeo.

Egyszerűen nem hiszem el...muszáj kiírnom,...nem hiszem el.

nemrég tudtam meg, nincs egy órája. azt hittem, valami baromi szar vicc.

de nem. meghalt.

Együtt mentem vele Prágába, aztán Krakkóba is. Ha találkoztunk, mindig nevetett, én is nevettem vele. Az egyik legjobb ember volt, akit ez a nyomorék világ befogadott.

És felmentem minden kommunikációs fórumra, hogy megtudjam az igazságot. Facebook..tele volt vele, iwiw...tele az üzenőfal...biztos info kell....Horváth Geri.. ott volt G-mail cseten. rányitottam, megkérdeztem. Elmesélte. délelőtt hívta a Nyikos, akkor mondta el.

Sírok...sosem gondoltam volna. Visszaemlékszem egy beszélgetésemre egy régi, nagyon szeretett tanárommal, Oppelt Csabával. Esszéírást tartott nekem, és én a szeretetről, szerelemről írtam neki esszét. És a Gyűrűk Uráról. Vitatkoztam vele. Azt mondtam, Peter Jackson elrontotta a filmet. Milyen már az, hogy Arwen sír Frodo fölött, mikor az haldoklik az első részben, miután átkelnek a folyón?..Hiszen nem is ismeri! Számára szinte idegen, nem kötödik hozzá úgy...

Csaba megkérdezte:mért, Te nem sírnál, ha valaki a karjaid között halna meg, ott előtted, még ha csak alig ismered?. Azt feleltem, nem tudom, nem hiszem....

Borzalmas válasz volt, és teljes hazugság. Mostmár tudom. Nem kellett, hogy előttem haljon meg....

És minden megy tovább...csöngetnek nálam...egyszer...fogalmam sincs ki az...

kétszer...nem érdekel...most nem tudok ajtót nyitni...háromszor...jól van. lehet, hogy fontos... teljesen kisírt arccal kimegyek..az elektromos művektől jöttke, meg is volt beszélve..teljesen elfelejtettem...

rámnéz a férfi..: már majdnem elmentem, kisasszony.

Próbálok válaszolni: igen, bocsánat, csak.......... mindegy...

valahogy látja, hogy nincs rendben semmi, azt mondja: menjen, csak pihenjen, ne álljon, üljön le, én még elleszek itt egy darabig.

és én hagyom dolgozni, bemegyek a szobába...

és a dolgok mennek tovább. Mért nem tudja mindenki, hogy mi történt?..mért jön a vilanyórás, és mért nem állt meg minden?...miért kellene tovább dolgoznom, és miért nem szűnik meg minden?..az emberek mért maradnak nyugodtak és miért van minden rendben?.............

Geri írt újra...írok én is...

én:  most meg jött az elmű-s ember
megnézi a villanyórámat

én:  hihetetlen, h a dolgok mennemtovább..és más nem is tudja,h mi történt
és ennyi az egész....
 Horváth:  ennyi
asszem ezen 17 évesen túlléptem
a családomon kívül nem fogok hiányozni senkinek
igyekszem majd minél kevesebb problémát okozni
 én:  ......hát nézd körbe iwien és facebook-on, h a szalay geri hány embernek hiányzik
 Horváth:  egy hétig
aztán még néha eszembe fog jutni
nem én vagyok köcsög, a világ mocsok

sosem beszélünk ezekről..sok veszteséget látok magam körül...és időnként elmerengek ...vajon túljutunk-e rajta valaha is?..vagy bázárjuk,és eltüntetjük mélyre, mert olyan fájdalmas, hogy soha többé rágondolni sem akarunk? vagy elhitetjük magunkkal,hogy már megemésztettük?..kizárunk mindent....és mindenkit, főként azokat, akikből potenciális alany lenne arra, hogy majd megint veszteséget szenvedjünk, ha kilépnek az életünkből?....

és ennyi az egész?...

és ennyi.és nem tudom mi van. Elszoktam ettől a típusú fájdalomtól?..hát majd visszaszoksz...mondom magamnak.

És imádkozom...

És még mindig Isten irányít.

Ha akarnám, ott folytathatnám, ahol a legutóbbi bejegyzésemet abbahagytam. Csak akkor nem ez nem egy objektív beszámoló lenne a Nyári Táborról. Bár nem biztos, hogy végülis az lesz… Majd eldöntitek.  

Ha akarnám, adhatnám azt a címet e bejegyzésnek, hogy SZÓSZ-HÉTVÉGE II., vagy SZÓSZ-TÁBOR. Elvégre mi vagyunk a MEKDSZ. Mi, a diákkörösök.  De ez a tíz nap nem (csak) a SzóSzosokról szólt. Isten szólt mindannyiunkhoz, minden szinten. Egyenként  a csendesedő táborozókhoz, kiscsoportokhoz a BT-ken keresztül, a trimásokhoz, egy nagy csapathoz a főelőadó, Schauermann Tamás szavaival,  és a MEKDSz-hez is, méghozzá az egyéneken keresztül. Az ötletelős estén rengeteg kreatív dolgot írtak fel a szervezet missziójáról, beélpülési lehetőségeiről a társadalom szövetébe.

Ha akarnám, se tudnám eldönteni, hogy vázoljam fel nektek a tábort,  adjak pár támpontot, milyen programok voltak, vagy én is térjek ki a csodákra, mint Zotyó:
 

Csodás volt, pont úgy, ahogy volt. Igazából egy hónap távolságból, már nehéz részleteket kiemelni, amikor már ilyen gyönyőrűen egységbe összefolytak a dolgok.

De mégis talán a Csodákat érdemes kiemelni, mert talán azok jelentek a legtöbbet számunkra. Például a csend. Nem is a csütörtöki, vagy a felkészítő hétvégés szombati. Nem, az a csend ami a közönség ajándéka volt vasárnap este a drámacsoport számára. Félelmetes, volt, hogy egy negyedóra-tízpercet végig bolondoztunk, üvöltöttünk, parodizáltuk magunkat, a sztorikat, a színészetet. S aztán jött a "komoly jelenet", egyetlen jelenet ami a jelenetfolyam legvégén az üzenetet hordozta/hatta a jelenlévők számára. S félelemetes volt, próbán legalább 9-10 mondat volt amivel kíséreleteztünk, hogy melyikkel tudom majd a 'rendező' szerepben, hogy érezze a közönség, hogy itt most váltunk. S amikor jött a pillanat, végül egy egyszerűbb semmitmondót választottam az előadás hevében. S le is ültem a fal tövébe, hogy figyeljem a többiek játékát. S akkor éreztem meg, hogy milyen csodát tett velünk a közönség. Feszült figyelem, pici előredőlés a székeken és igazi izgalommal kevert érdeklődés. Nem tudom, jól visszaadni mit jelentet számomra ez az ajándék. S ez még csak az első csoda volt.

Tényleg hátborzongató élmény volt, tanusítom. És tényleg csodás volt. Minden. Legfőképp kiscsoportot vezetni. Bétézni, megbeszélni, mit értettünk meg az Igéből, látni, hogy "a csend a barátunk", mert egy idő után kinyílnak az emberek, elmondják a véleményüket, csak hagyni kell őket szóhoz jutni. A vezetőtársakkal minden reggel imázni a kiscsoportokért, egymásért, Isten jelenlétéért. A mosoly és a lelkesedés pedig olyan dolgok, amik ragadnak. Nehezen születnek, de rohamosan növekednek és terjednek. Mint a tűz.(Vagy a Szentlélek nemcsak Pünkösdkor.) És leginkább annak örülök, hogy láttam, Isten válaszokat ad az emberek kérdéseire és kéréseire. Utat mutat és mindenről gondoskodik. Annyit kell tenni, hogy rábízni magunkat. Ezt éltem meg az imaesten. Hihetetlen és eddig nem tapasztalt élmény volt, amikor 150 ember egyszerre imádkozott kis csoportokban, különféle aktuális, közösségi és személyes problémákért. Az egész nagyon különleges volt, felemelő és lelkesítő, ugyanakkor megnyugtató. 

Alapvetően szép volt a tábor, igazi lecsendesülős egyetemistás építőtábor. Építő a péteri alapige miatt, mivel is "épüljetek fel lelki házzá" és hát ezzel próbálkoztunk az egy hét alatt. Még mesélek egy próbálkozásról aztán remélem a többiek is csatlakoznak a szerkesztésben, kommentekben.

Volt egy újítás a nyári táborba még pedig a trima. Ez azt jelentette, hogy minden igehirdetés után 3-asával összeültünk és imádkoztunk azokért a dolgokért ami éppen eszükbe jutott. Vicces volt mert a trima ahova engem beosztottak a Danik trimája volt, mivel 3-an Danik voltunk benne és a legutolsó alkalomra még egy negyedik Dani és betársult. De mégáldottabb volt a közösség: ketten már szolgáltunk egyszer falumisszióba, a 3. Dani meg főszervező volt és így gyorsan túl voltunk az ismerkedő körökön és mindenki csak mesélt és mesélt a saját helyzetéről és aztán imádkoztunk. Ha éppen nem volt sürgős dolgunk és össze tudtunk jönni, nagyon jó volt a közösség, és áldottak a trimáink. Hálás vagyok Istennek, hogy még jobban megismerhettem testvéreimet és együtt élhettük át az ima átformáló erejét

Kata szerelmes lett a nyáron. Az olasz nyelvbe. :) De én is az vagyok, csak én a MEKDSz-be. Remélem tartós lesz. De komolyan, nagy élmény volt  a tábor, s még pár dolgot szeretnék megosztani, amit átéltem, mielőtt átadnánk nektek a megosztás lehetőségét. Egyik, hogy ez nem egy öncélú dolog, a lényege a szolgálat, a misszó a nem hívő egyetemisták felé. Hatalmas energiák rejlenek az emberekben. Isten adja ezeket, gondolom azért, hogy fel is használhassuk az ő dicsőségére. Nem a pénz a legjobb, amit adhat az ember a másiknak, de arra is szükség van. A tábor utolsó napján, az Istentisztelet keretében pénzt gyűjtöttünk a grúziai diákszövetségnek. Őszintén szólva nem számítottam sok pénzre. Szegény az egytemista, nem is voltunk sokan, téli táborhoz képest, a pénztárcák amúgy is a hátizsákokban lapultak. Mégis, mikor vittük körbe a dobozokat, azok csodálatosan megteltek. Nem is aprópénzzel, hanem könnyű papírokkal. Nem az a lényeg, hogy ki mennyit adott, hanem az, hogy akit Isten indított arra, hogy kölcsönadjon, megtette. Hiszem, hogy tőle ennek többszörösét kapják vissza, tartós adományként. 

A másik dolog, amit el kell mesélnem, az a csendséta. Ez volt az a szabadidős program, amit mi SzóSz-osok szerveztünk. Ez olyan dolog, mint a KEZEK c. láthatatlanos előadás, amit Zsuzskával csináltunk a Pázmányosok Éjszakáján. Csak itt nem madzag vezette az embereket, és a szemük sem volt bekötve, mert éjszaka volt és mécsesek világították meg az ösvényt. Hála Istennek sikerült megálmodni az állomásokat, majd megvalósítani őket. Az ösvény kijelölése is megtörtént, már csak emberekre vártunk. Mikor gyújtogatni kezdtük a mécseseket - a többiek, az én kezem ehhez ügyetlen -, akkor kezdett villámlani tőlünk nem messze. Ez csak minket idegesített, a többieket cseppet sem. Többtucat ember gyűlt össze az ösvény elején, hogy részese legyen az élménynek. El is indult az egész, de úgy a tizedik ember után leszakadt az ég. A szél eloltotta a mécseseket, de legalább nem gyulladt be a növényzet. Én viszont elfelejtettem a rövid szövegem, be is kellett hamarosan szaladnunk az eső elől. Akik kipróbálták, mégis nagyon lelkesek voltak, élvezték és sok pozitív visszajelzést kaptunk, hála Istennek.

Közkívánatra meg is kellett ismételni két nappal később az egészet, de akkor már egy házban rendeztük be az ösvényt. Teljesen más volt, mint az előző helyszín, de nagyon hangulatos és sejtelmes. Furcsa félhomály keletkezett a folyosón, egészen különleges élmény volt látni, ahogy árnyékok haladnak cikkcakkban egyik teremből a másikba. Az én állomásom a holtak országa volt. Képzeld el, hogy lepedővel letakarva fekszel egy ravatalon, teljes csöndben. Mit érzel? Erre megszólal egy hang: "Jézus ekkor ezt mondta neki: >>Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?<<" (Jn. 11,25-26) Hihetetlen, hogy mennyire nem vagyunk tudatában sokszor, Isten kit hogy érint meg akár rajtunk keresztül is. Volt egy lány, aki sírva fakadt és végigzokogta a többi állomást is. De ami engem is megérintett, az két órával a csendséta után történt. Egy fiatalember, akire emlékszem a sétáról, egyszercsak rosszul lett három méterre tőlem. Orvosért kiáltottak, de mire az megérkezett, már jócskán tombolt benne az epilepsziás roham. Hála Istennek nem történt nagyobb baja, mire a mentő kiért a helyszínre, már kezdett magához térni. Ennek az embernek, úgy hiszem, különlegesek Jézus szavai.