Sétáltunk a havas-latyakos külvárosi úton. A járda járhatatlan, hát a kocsik nyomába szegődtünk, hogy a kitaposott ösvényen haladjunk.

– Olyan ez, mint a gesztenyepüré – mondta kedvesem a szutyoktól barna hóra célozva – és az ott, mint a hab – s az árokban fehérlő szűz hó felé bökött fejével.

Ekkor határoztam el, hogy megírom ezt az egészet. Persze már régóta bennem volt, hogy írni kellene erről is, arról is, no meg amarról, és a lista csak nőtt, hosszabbodott, ahogy az idő kereke vájta az utat előttünk az élet nagy hómezejébe.

Hát, hol is kezdődött…

Talán ott, hogy lekéstük hókirálynőmmel a tizenegy ötvenegyes vonatot. A dolgok gyakran kezdődnek így: az irányítás kifolyik a kezünkből, és akaratlanul is olyasvalakinek adjuk át, aki ért hozzá.

És ő bizony ért. Már ott előnyösnek látszott a hátrányunk, hogy Andival utazhattunk együtt. És akkor még semmit sem tudtunk az idő urának ajándékairól, amelyet a vonatlekésésben készített el nekünk.

A következő vonatot elértük. Éppen hogy csak, de az elég volt arra, hogy tengernyi csomagunkkal együtt magunkat is fellendítsük a Desiróra, ami a utóbbi időben rászokott arra, hogy csúcsforgalomban is mellőzze a szükséges három kocsit.

Nem mondom, most levegőt kaptunk, a csomagokat fel tudtuk zsúfolni az egyébként is mindig üres poggyásztartóra, de igencsak úgy tűnt, hogy a Nyugatiig nem lesz egy szabad szék, amire legalább a lányok leüljenek.

Mindez csupán egy pillanatig tartotta fogva gondolataim menetét. Tovább nem tudta. Esélye sem volt. Egy családot vettem észre ugyanis: papa, mama, négy pöttöm kis gyermek ilyen gesztenye szemekkel. A legidősebb ha nyolc éves lehetett, a legfiatalabb talán egy sem. Ott trónolt édesanyja ölében és nézelődött. Hatalmas barna szemeiben az a bölcsesség ragyogott, ami az evilági ismeretek megszerzésével egyre inkább kiveszik az emberekből. Nézett jobbra, nézett balra, mindenkiben megcsodálta az élő Isten képmását, és csak árasztotta szemeivel azt a lágy-barna melegséget, amitől még az ilyen hideg téli napokon is a kisujja végéig átmelegszik az ember, mint a sült szelídgesztenyétől.

Aztán rajtam megállt a tekintete. Nem mintha szebb, vagy jobb lettem volna a többi utasnál, csak mert szokatlanul hülye képet vágtam. Csöpp száját tágra nyitotta, és azon tűnődött, hogy ez is belefér-e a képmás kategóriába. Aztán Zsófira pillantott nagy, hosszú pillantással, majd megint rám, s megint kedvesemre. Olyan pillantása volt, hogy ha nem lennénk kilenc hónapja együtt, akkor is összeboronál minket.

Ezen a kimondatlan gondolaton mindketten elmosolyodtunk, ami láthatóan igen ínyére volt a barna szempár tulajdonosának.

Eszembe jutott valami: a Fekete István könyv! Szeretek felolvasni, és alkatomnál fogva könnyen barátkozom. Hát szabad veszni hagyni ilyen tálentumot?

Kérésemre Zsófi előbányászta a könyvet a táskámból, én pedig egy kis izgatott habozás után megkérdeztem a legidősebb gesztenyeszemű fiúcskát, hogy meddig utaznak. Benne is volt még annyi gyermekekre jellemző emberség, hogy nem ijedt meg tőlem, hanem határozottan elmondta, hogy: Aquincumig. Kérdeztem, hogy szeretnék-e, hogy olvassak nekik, mire már kissé furcsállva ugyan, de igent intett.

Aztán leültem a helyére, ő az ölembe, s olvastam nekik.

Talán Fekete István varázsa, talán a helyzet adottsága, hogy egy pillanat alatt mind a négy gyermek rám figyelt, s a történetre, amit olvastam.

Így utaztunk Óbudáig. Két novellácskát meséltem el a betlehemesek közül addig. Aztán a gyermekek öltözködni kezdtek, az édesapa pedig megköszönte az ajándékot.

– Annyira jó a felolvasás. Nagyon szeretem. Sokkal jobb, mint a filmek. Nincs is otthon tévénk. Ez sokkal egészségesebb.

Mosolyogtam. Rokon lélek.

Aztán gyakorlottan leszálltak, és én sokáig integettem nekik a vonatról.

Újpesten leszállt Andi és még sokan mások: egy rakat ülőhely szabadult fel. Kedvesemmel letelepedtünk kettőre, és egy jóízűt hallgattunk. Feje a vállamon, keze az enyémben. Egyszerre azt vettem észre, hogy csöpög az orra. Felajánlottam neki egy zsebkendőt, mire ő hálásan rám nézett, és láttam, hogy a csöpögés kiindulópontja valójában a szeme…

– Összecsöpögöm a kabátodat… – suttogta, mire átöleltem. Így értünk be a végállomásra.

Ott összecuccoltunk, majd leszálltunk.

– Hadd vigyem a gitárt – kértem, s ő nem ellenkezett. Majd megtorpant, és ijedten rám nézett.

– A dossziém… Hol van?

– A vonaton? – gondolkoztam. Visszaszaladt, majd hóna alatt a dossziéval jelent meg újra. Odafutott hozzám, és rám mosolygott.

– Ha nem veszed el a gitárt, sosem jut eszembe a dosszié.

Semmi sem véletlen, ha jó a rendező.

Említésre sem méltó zökkenőkkel átszálltunk a metróra. "De jó is a vasút, Istenem, gondoltam. Ha azt a felolvasást itt metrón… Esélyem sem lett volna." És mosolyogtam magamban a metróval tömött utasok ábrázatán. Deákon átszállás, ülőhely nuku, amikor egy felszabadult, Zsófi végre leülhetett. A következőnél sokan leszálltak. Ülőhely után kutatva egy ismerősön akadt meg szemem: Jedi barátunk feje kandikált ki egy emberes táska alól. "Hát jó, Uram, a metró sem rossz." adtam meg magam, és egyszeriben nagyon boldog voltam. Boldog, mert mesét olvastam, mert egy vadidegen kisfiú lovacskázott a térdemen, mert a leglehetetlenebb helyen futottam össze kedves barátommal. Boldog, mert megértettem – amit régóta tudtam – hogy az életem valaki hozzáértő kezében van. És ebben a boldogságban egyszerre mindenkit szépnek láttam. Az ülésen elfolyó telefülű kamaszt, a mogorva arcú vénasszonyt, az egykedvűen álldogáló arabot. Mindenki szép volt, mert hasonlított valakire, aki engem nagyon szeret.

Olyasvalamit tanultam meg, amit valamikor, nagyon régen tudtam, csak elfelejtettem. A karonülő kisgyermek tudományát…

*

– Azt tudod, hogy ettől nem fogom jobban szeretni a gesztenyepürét.

A sáros latyakos hóhoz való hasonlítás nem hozta meg a kedvemet az amúgy sem túl rajongott eledelért, s ezt Zsófi is tudta.

– De majd megkóstolom eperrel – erősítettem meg egy régebbi ígéretemet. Kedvesem mosolyogva rám nézett, s kéz a kézben mentünk tovább a nagy keréknyomban.

2009. december 22.