Ha akarnám, ott folytathatnám, ahol a legutóbbi bejegyzésemet abbahagytam. Csak akkor nem ez nem egy objektív beszámoló lenne a Nyári Táborról. Bár nem biztos, hogy végülis az lesz… Majd eldöntitek.  

Ha akarnám, adhatnám azt a címet e bejegyzésnek, hogy SZÓSZ-HÉTVÉGE II., vagy SZÓSZ-TÁBOR. Elvégre mi vagyunk a MEKDSZ. Mi, a diákkörösök.  De ez a tíz nap nem (csak) a SzóSzosokról szólt. Isten szólt mindannyiunkhoz, minden szinten. Egyenként  a csendesedő táborozókhoz, kiscsoportokhoz a BT-ken keresztül, a trimásokhoz, egy nagy csapathoz a főelőadó, Schauermann Tamás szavaival,  és a MEKDSz-hez is, méghozzá az egyéneken keresztül. Az ötletelős estén rengeteg kreatív dolgot írtak fel a szervezet missziójáról, beélpülési lehetőségeiről a társadalom szövetébe.

Ha akarnám, se tudnám eldönteni, hogy vázoljam fel nektek a tábort,  adjak pár támpontot, milyen programok voltak, vagy én is térjek ki a csodákra, mint Zotyó:
 

Csodás volt, pont úgy, ahogy volt. Igazából egy hónap távolságból, már nehéz részleteket kiemelni, amikor már ilyen gyönyőrűen egységbe összefolytak a dolgok.

De mégis talán a Csodákat érdemes kiemelni, mert talán azok jelentek a legtöbbet számunkra. Például a csend. Nem is a csütörtöki, vagy a felkészítő hétvégés szombati. Nem, az a csend ami a közönség ajándéka volt vasárnap este a drámacsoport számára. Félelmetes, volt, hogy egy negyedóra-tízpercet végig bolondoztunk, üvöltöttünk, parodizáltuk magunkat, a sztorikat, a színészetet. S aztán jött a "komoly jelenet", egyetlen jelenet ami a jelenetfolyam legvégén az üzenetet hordozta/hatta a jelenlévők számára. S félelemetes volt, próbán legalább 9-10 mondat volt amivel kíséreleteztünk, hogy melyikkel tudom majd a 'rendező' szerepben, hogy érezze a közönség, hogy itt most váltunk. S amikor jött a pillanat, végül egy egyszerűbb semmitmondót választottam az előadás hevében. S le is ültem a fal tövébe, hogy figyeljem a többiek játékát. S akkor éreztem meg, hogy milyen csodát tett velünk a közönség. Feszült figyelem, pici előredőlés a székeken és igazi izgalommal kevert érdeklődés. Nem tudom, jól visszaadni mit jelentet számomra ez az ajándék. S ez még csak az első csoda volt.

Tényleg hátborzongató élmény volt, tanusítom. És tényleg csodás volt. Minden. Legfőképp kiscsoportot vezetni. Bétézni, megbeszélni, mit értettünk meg az Igéből, látni, hogy "a csend a barátunk", mert egy idő után kinyílnak az emberek, elmondják a véleményüket, csak hagyni kell őket szóhoz jutni. A vezetőtársakkal minden reggel imázni a kiscsoportokért, egymásért, Isten jelenlétéért. A mosoly és a lelkesedés pedig olyan dolgok, amik ragadnak. Nehezen születnek, de rohamosan növekednek és terjednek. Mint a tűz.(Vagy a Szentlélek nemcsak Pünkösdkor.) És leginkább annak örülök, hogy láttam, Isten válaszokat ad az emberek kérdéseire és kéréseire. Utat mutat és mindenről gondoskodik. Annyit kell tenni, hogy rábízni magunkat. Ezt éltem meg az imaesten. Hihetetlen és eddig nem tapasztalt élmény volt, amikor 150 ember egyszerre imádkozott kis csoportokban, különféle aktuális, közösségi és személyes problémákért. Az egész nagyon különleges volt, felemelő és lelkesítő, ugyanakkor megnyugtató. 

Alapvetően szép volt a tábor, igazi lecsendesülős egyetemistás építőtábor. Építő a péteri alapige miatt, mivel is "épüljetek fel lelki házzá" és hát ezzel próbálkoztunk az egy hét alatt. Még mesélek egy próbálkozásról aztán remélem a többiek is csatlakoznak a szerkesztésben, kommentekben.

Volt egy újítás a nyári táborba még pedig a trima. Ez azt jelentette, hogy minden igehirdetés után 3-asával összeültünk és imádkoztunk azokért a dolgokért ami éppen eszükbe jutott. Vicces volt mert a trima ahova engem beosztottak a Danik trimája volt, mivel 3-an Danik voltunk benne és a legutolsó alkalomra még egy negyedik Dani és betársult. De mégáldottabb volt a közösség: ketten már szolgáltunk egyszer falumisszióba, a 3. Dani meg főszervező volt és így gyorsan túl voltunk az ismerkedő körökön és mindenki csak mesélt és mesélt a saját helyzetéről és aztán imádkoztunk. Ha éppen nem volt sürgős dolgunk és össze tudtunk jönni, nagyon jó volt a közösség, és áldottak a trimáink. Hálás vagyok Istennek, hogy még jobban megismerhettem testvéreimet és együtt élhettük át az ima átformáló erejét

Kata szerelmes lett a nyáron. Az olasz nyelvbe. :) De én is az vagyok, csak én a MEKDSz-be. Remélem tartós lesz. De komolyan, nagy élmény volt  a tábor, s még pár dolgot szeretnék megosztani, amit átéltem, mielőtt átadnánk nektek a megosztás lehetőségét. Egyik, hogy ez nem egy öncélú dolog, a lényege a szolgálat, a misszó a nem hívő egyetemisták felé. Hatalmas energiák rejlenek az emberekben. Isten adja ezeket, gondolom azért, hogy fel is használhassuk az ő dicsőségére. Nem a pénz a legjobb, amit adhat az ember a másiknak, de arra is szükség van. A tábor utolsó napján, az Istentisztelet keretében pénzt gyűjtöttünk a grúziai diákszövetségnek. Őszintén szólva nem számítottam sok pénzre. Szegény az egytemista, nem is voltunk sokan, téli táborhoz képest, a pénztárcák amúgy is a hátizsákokban lapultak. Mégis, mikor vittük körbe a dobozokat, azok csodálatosan megteltek. Nem is aprópénzzel, hanem könnyű papírokkal. Nem az a lényeg, hogy ki mennyit adott, hanem az, hogy akit Isten indított arra, hogy kölcsönadjon, megtette. Hiszem, hogy tőle ennek többszörösét kapják vissza, tartós adományként. 

A másik dolog, amit el kell mesélnem, az a csendséta. Ez volt az a szabadidős program, amit mi SzóSz-osok szerveztünk. Ez olyan dolog, mint a KEZEK c. láthatatlanos előadás, amit Zsuzskával csináltunk a Pázmányosok Éjszakáján. Csak itt nem madzag vezette az embereket, és a szemük sem volt bekötve, mert éjszaka volt és mécsesek világították meg az ösvényt. Hála Istennek sikerült megálmodni az állomásokat, majd megvalósítani őket. Az ösvény kijelölése is megtörtént, már csak emberekre vártunk. Mikor gyújtogatni kezdtük a mécseseket - a többiek, az én kezem ehhez ügyetlen -, akkor kezdett villámlani tőlünk nem messze. Ez csak minket idegesített, a többieket cseppet sem. Többtucat ember gyűlt össze az ösvény elején, hogy részese legyen az élménynek. El is indult az egész, de úgy a tizedik ember után leszakadt az ég. A szél eloltotta a mécseseket, de legalább nem gyulladt be a növényzet. Én viszont elfelejtettem a rövid szövegem, be is kellett hamarosan szaladnunk az eső elől. Akik kipróbálták, mégis nagyon lelkesek voltak, élvezték és sok pozitív visszajelzést kaptunk, hála Istennek.

Közkívánatra meg is kellett ismételni két nappal később az egészet, de akkor már egy házban rendeztük be az ösvényt. Teljesen más volt, mint az előző helyszín, de nagyon hangulatos és sejtelmes. Furcsa félhomály keletkezett a folyosón, egészen különleges élmény volt látni, ahogy árnyékok haladnak cikkcakkban egyik teremből a másikba. Az én állomásom a holtak országa volt. Képzeld el, hogy lepedővel letakarva fekszel egy ravatalon, teljes csöndben. Mit érzel? Erre megszólal egy hang: "Jézus ekkor ezt mondta neki: >>Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?<<" (Jn. 11,25-26) Hihetetlen, hogy mennyire nem vagyunk tudatában sokszor, Isten kit hogy érint meg akár rajtunk keresztül is. Volt egy lány, aki sírva fakadt és végigzokogta a többi állomást is. De ami engem is megérintett, az két órával a csendséta után történt. Egy fiatalember, akire emlékszem a sétáról, egyszercsak rosszul lett három méterre tőlem. Orvosért kiáltottak, de mire az megérkezett, már jócskán tombolt benne az epilepsziás roham. Hála Istennek nem történt nagyobb baja, mire a mentő kiért a helyszínre, már kezdett magához térni. Ennek az embernek, úgy hiszem, különlegesek Jézus szavai.