– Jól vagy? Segíthetek?
A Blahán voltam, az aluljáróban. Máskor mindig a Deákig megyek, ha a Nyugatiba akarok jutni, de most volt szabad ötven percem, és úgy döntöttem, sétálok egyet a Körúton. A mozgólépcsőről lelépve az egyik kijárat felé vettem az irányt, amikor megláttam a fiatalembert.
Nem nagyon lehetett idősebb nálam, és elég rosszul nézett ki. Rá akart gyújtani, de a cigaretta minduntalan kiesett a szájából, és a gyufát sem sikerült meggyújtania. Közben pedig olyan szélesen dülöngélt, hogy attól féltem, elesik. Megragadtam a vállánál.
– Nem… Jól vagyok… Tudsz adni egy ötforintost?
A válasz meghökkentett. Láthatóan nem volt jól, és az ötforintost sem értettem. Olyat már hallottam, hogy valaki húsz forintot kér, vagy ötvenet, vagy százat, de mit kezd az ember öt forinttal?
– Mitől vagy ilyen állapotban? – kérdeztem.
– Gyógyszer… – motyogta – tudsz adni öt forintot?
Éppen volt nálam egy ötös, gondoltam előkeresem. Miközben a pénztárcámban kutattam, az jutott eszembe, hátha csak tetteti, és csak szeretné tudni, mennyi pénzem van. Fura, hogy mindig dőlöngél, de sohasem bukik fel. Ez megmagyarázná az ötforintost is…
Rövid, sikertelen keresgélés után adtam neki egy tízest. Közben sikerült meggyújtania a cigarettát.
– Te drogozol? – kérdeztem.
¬– Nem… Gyógyszer… Adsz még egy százast?
Közben egy arra járó hajléktalan megpróbált ismerkedni, de a dülöngélő elzavarta.
– Ez leszedett volna rólad pár ezer forintot – magyarázta – Nem adsz egy százast?
¬– Nem – mondtam határozottan ¬– Nem akarsz hazamenni?
– Mindjárt felhívom anyámat, és hazamegyek… Én meg akarok változni, de most nem lehet… Két éve vagyok a csajommal, és mindig mindent én fizettem… Ő semmit… Elegem van… Nem adsz egy százast? Akkor felhívnám anyámat, és hazamennék… ¬– közben egy újabb cigarettára próbált rágyújtani.
Elindultunk egy érmés telefonhoz. Egy eladó tüzet adott neki. A telefonba bedobta a kezében lévő két ötvenes egyikét, majd elkezdett csapkodni és dühöngeni.
– Ó! Az ötvenest dobtam be!
– Láttam. Nem telefonálsz?
– De benyelte!
– Hiszen ki van írva, hogy ötven forint…
– Minimum ötven! Bedobva nulla! Adsz egy ötvenest?
Jobban megnézve igaza volt. Adtam egyet neki. Erre elszaladt, hogy egy másik telefonnal próbálkozzon. Alig tűnt el, egy borostás férfi lépett hozzám.
– Figyelj, nem akarok geci lenni, de nekem is adsz majd? – A pénztárcámhoz nyúltam, de leintett. – Nem pénzt… barnát.
– Hogy mit? ¬– egyre kevésbé értettem a helyzetet.
– Te nem drogozol?
– Nem. Csak ezen a fiún szerettem volna segíteni.
Közben még két fiatal jött, és szabályosan körülálltak. Kezük a zsebükben. Kezdtem azon gondolkozni, hogy fogok ebből élve kijutni… Az egyik, egy rasztahajú huszonéves kezdett beszélni.
– Láttuk, hogy miben utazol, és mi is kérni szeretnénk.
Ekkor ért vissza a dülöngélős.
– Nem! – kiabálta – Ő nem olyan! Hagyjátok békén! … A tízest is benyelte! Tudsz adni egy ötöst? – folytatta, mikor a két fiatal odébb állt.
– Mire kell?
A borostás férfi szólalt meg.
– A telefonhoz kell neki, hogy beetesse. Mert az mindent benyel – elővett a zsebéből egy ötforintost, és odaadta a fiúnak, aki erre ismét elkacsázott. – Szóval nem drogozol. Na, nem azért kérdezem, mert rendőr vagyok. Én is anyagos vagyok. De ha adnál egy kis pénzt… Bár talán jobban örülnék, ha vennél valamit enni…
– Gyere ¬– elmentünk egy közeli pékárushoz – mit kérsz?
– Amit veszel – rántotta meg a vállát.
– Itt mindenki drogos, aki az aluljáróban él?
– Mindenki. Én is, és már nagyon hiányzik…
–Biztos nem kérsz valami speciálisat? Valami kedvenced?
– Most mondjam azt, hogy egy fél liter, és egy mákos patkót?
– Itt tejet is lehet kapni?
– Mit tudom én…
– Egy mákos patkót kérek… Köszönöm… Tessék.
– Kösz… Hallod, ez nem lesz jó. Kicsalják az összes pénzedet… De ezt a patkót kösz.
– Szívesen. Szép napot!
– Szervusz!