No, jó, igyekszem rövid lenni.

Történetemnek semmi oktatási jelleget nem szeretnék adni dörgedelmes tanulságokkal, miszerint aki lovagolni akar, az ne sétálgasson, mert kimossák a sebét, célom csakcsupán a mimézis: Isten fantasztikus sztorialkotó képességének gyenge utánzása.

Íme:

A dolog ott kezdődött, hogy beoltattam magam. Most néhányan felkapjátok a fejeteket: "Misu, te beoltattad magad???" Igen, én.

No persze nem ilyen egyszerű a dolog. A bonyolódás ott kezdődik, hogy a dolog nem így kezdődött. Mondhatnám, így végződött, de mivel nem is lezáró csattanója történetemnek, maradjunk annyiban, hogy így középződött.

Tehát: a dolog úgy középződött, hogy beoltottam magam. Igen, én, Tira Anakrón Hamis Nagy Mihály Ákos László György Pityu Ubul Álmos. (ez mind én vagyok)

Az agypályákon száguldozó, koponyák falán dörömbölő miértekre talán némi választ ad, hogy nem a H1N1 ellen kaptam a vállon döfést, hanem veszettség ellen.

No, így már simán érthető, hogy történetem nem kezdődhetett így.

Falun voltunk.

Áronnal sétálgattunk, mintegy vezetői megbeszélést tartottunk, az utolsók egyikét. Kemény dolgokról beszélgettük: a SzóSzról, a jövőről a múltról, amikor egyszerre egy kisebbfajta óriásplakátot pillantottunk meg az egyik ház kerítésén. Lehet, hogy pontosabb lenne nagyobbfajta törpeplakátnak hívni, vagy közepes méretű simán plakátnak, de nem is a mérete volt a lényeg, hanem, hogy lovaglást hirdetett. Áronnal odaszedtük a lábainkat, és néztük.

- De jó lenne lovagolni... - mondta Áron.

- Ühüm - feleltem bölcsen. Aztán eszembe jutott - Piliscsabán lehet. egyik ismerősömnek vannak ott lovai.

Erről aztán még sok szó esett, de azt most kihagyom beszámolómból.

A lényeg a lényeg: hogy egy idő után továbbindultunk. Néztük a gyönyörű falusi tájat, a szállingózó hópelyheket, az újgazdag palotákat a dombon...

- Azt a faházat nézd! - mutatott fel kollégám. Megnéztem. Aztán eszembe jutott, hogy nézzük meg közelebbről, és ezt szóvá is tettem.

Elindultunk a faház felé. Egy nagyhangú kiskutya csatlakozott hozzánk, amint mentünk. Őszintén szólva nem is értem, hogyan férhetett akkora hang abba a pöttömnyi állatba. Akkora volt, hogy egy pár papucsot sem igen tudott volnap varrni belőle a sintér felesége karácsonyra, mégis annyi hang volt benne, amennyi egy éjféli misére elég lett volna. Ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy valószínűleg éhes is volt a csöppség, és miután mindkettőnket jól végigmért, és engem talált nagyobbnak, óvatosan belekóstolt a bal lábszáramba, ott bokatájékon. Erre én - érthetően - igencsak bepöccentem, és úgy összehúztam a szemöldökömet, hogy az ugatás igen messzire szaladt, és vitte a kutyát is...

Mikor láttuk, hogy a favityillót sehogyan sem tudjuk megközelíteni, visszafordultunk. A nagy hang ekkor már egy kerítés mögül zengette a kis kutyát. Megálltunk, és amíg én farkasszemet néztem a szelídített vadállattal, Áron megkérdezte a kitartó zajra elősiető nénit, hogy be van-e oltva. Mármint a kutya. A néni azt válaszolta, hogy nem tudja, kóbor az istenadta. Megköszöntük, és odébáltunk. A kutya újra kimászott a kerítésen, és célba vette a másik bokámat is, de dárdaként meredező szemöldöksertéim elől jobbnak ugatta meghátrálni.

- Ki kéne mosni - vélekedtem sebemet illetően - Kopogjunk be egy házba.

- Ez a szép új rózsaszín?

- Nem, inkább egy parasztházzal próbálkoznék.

Bekopogtunk. Elektronikus módon. Tehát becsengettünk. Odabent éppen hurkafőzéshez készülődtek. Három generációnyi dolgos kéz pucolta a hagymát. Jöttünkre a legidősebb generáció mindjárt töltött egy lavór vizet, adott ruhát a törléshez, meg a sósborszeszhez.

Takaros kis parasztház volt szűk, de szeretettel teli élettérrel. A vendégszeretet legelragadóbb megnyilvánulása a nyolcéves forma kislány volt, aki belépésünkkor azonnal integetni kezdett jelezvén, hogy örül nekünk.

Miután leápoltuk a kutyanyomot a lábamon, meg- és elköszöntünk, és továbbindultunk. Második nekifutásra megtaláltuk a kocsmát, ahol - ha már ilyen vígan voltunk - csocsóztunk egyet. Kettőt.

Aztán vígságunk dacára autóba ültünk, és meglátogattuk a legközelebbi város rendelőjét.

Az a rendelő aztán nem volt kutya!

Beültünk. Fél órán belül (ami jelenthet öt percet is) kijött a nővérke az újonnan érkezők TAJ kártyájáért. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy elég-e a TAJ. Válasza minden tekintetben kimerítő volt:

- Személyi a rendőrségre kell, adókártya az adóhivatalba...

Azán bement. Még megkérdeztem tőle, a panaszomat ne mondjam-e el, de megnyugtatott, hogy elég lesz odabent.

- És ha két perc múlva elvérzel? - néztünk össze Áronnal.

Ekkor megszólalt a hangosbemondó: "Kováts Géza" Vagy tudomisén milyen nevet mondott, lényeg, hogy nem az enyémet. Ezt egyébként az is alátámasztotta, hogy az egyik tolószékes bácsi komótosan betekert a dokihoz.

Alig öt perc múlva nyílik az ajtó, és újra megjelenik a tolókocsi - üresen. A bácsi pedig tolta! Ilyet még nem láttunk! Csoda történt! Áronnal döbbenten néztünk egymásra: "Ezek ott bent csinálnak valamit!"

Teljesen megnyugodtam. Ha ők így, nekem semmi félnivalóm nem lehet. És teljesen jogos, hogy elég odabent panaszkodni...

Aztán én is sorra kerültem. Megkaptam a tetanuszomat a bal vállamba, nem is éreztem, majd olajra léptünk: gázolajra. Áron azon hitetlenkedett, hogy nem a fenekembe kaptam, én azon, hogy biztos megkaptam-e, a hó pedig kitartóan esett tovább...