PPKE-BTK SzóSz blog

Csaba atya szokott valami olyasmit mondani, hogy Isten úgy teremtette meg a világot, hogy mindennek megvan a helye benne, olyan mint egy nagy puzzle, össze vannak keveredve a darabkái, de minden rész össze tud kapcsolódni valamivel.

Hát én tegnap tapasztaltam ezt, a Teremtő Atya figyelmét az aprónak tűnő, de személyesen nagyon fontos dolgokban. Kétszer is.

Van egy székely legényke, s hát hogyan mondjam neked, olyan magába forduló fajta, mint az a virág, aminek rettentő sok napsugár kell, hogy kibomoljanak a szirmai. Haj, de erősen mély érzésű ez a legény, s igen szeret mesélni, de csak annak ám, aki el es hallgatja, s kedvét es leli benne. S leginkább csak magában üldögél. S ez a legény kemény székely es, s igen szereti a magyarságát, s azon belül a székelységét úgy viseli, mint egy ráadást, ami őt arra kötelezi, hogy még inkább ragaszkodjék ahhoz, hogy ő magyar. Valahogy így vettem ki a szavaiból. S igen szeret az épületekről beszélni, s kérdeztem, hogy tán építész lesz e belőle. S mondta, hogy az ám, s azon kívül még vadászpilóta es, mivel meg kell védeni a magyart. S én csak forgattam rajta a szemeimet meghökkenésemben, s erre ő  igen egyszerűen s természetesen válaszolt vissza.

S van egy leánykának éppen már nem mondható, de igen kedves fehérnép. Hát őt hogyan mondjam neked. Valójában nem az a féle, akinek okkal s ok nélkül mosolyra görbül a szája. Sőt, inkább mondanám őt harangvirágnak, aminek lefelé billenik a feje, mintha a harmat nem frissítené, hanem lefelé húzná. S nem tudni róla, hogy így teremtette a JóIsten, vagy valami bánat keseríti. Kicsikét még azt es mondanám róla, hogy nehéz neki, hogy a többi virág társával együtt örvendezzen, s amíg a többiek a napsugárral törölköznek, s törölköztetik egymást, ő  inkább csak az árnyékba húzódik. S talán (bár ez csak beszökött a fejembe, s nem es bizonyos, hogy ez így van valójában) fanyarodik a szíve, s vágyódik arra, hogy otthonosan érezze magát ő es, akár a többi, s velük es volna meg nem es, s erőssen bánatossá teszi ez. S akart örömet szerezni szekérderéknyi kisebb és nagyobb vadvirágnak, s ezek között volt az az előbbi legényke es. S ha látta volna amint a sok vadvirág örvendezve fogadja, gondolom, hogy kicsikét segített volna ez ennek a virágnak es, hogy ne húzódjék el. De ezek a vadvirágok igazán vadon nőttek, s nem is igen tudhatták ezt a vonásukat megváltoztatni.

De hát bele es fáradtam már, hogy a virágokról meséljek, s a mezőről, s valójában már, aki érteni akarja meg es érthette, hogy miről van itt szó, hát nem finomkodok többet, hanem csak vegyék eszükbe ezt a két különös virágot, ami bizonyára csak kettő a sok közül. 

Hát elmentem a múzeumba a gyerekekkel. Akik egészen úgy viselkedtek, mint ha azok volnának. Ki érdeklődőbb, ki kevésbé. Azzal az őszinteséggel, amit én szeretek, ha kifejeződik egy gyerekben, ki is ült néhányuk arcára a véleményük. A nagyobbak megjegyzést is tettek, hogy hát ez minden bizonnyal a gyerekeknek való program. Tehát nem nekik.

Igaziból annak, aki szervezte, ez nagyon rosszul is esett. Féltem is ettől, és láttam is rajta. Tudjátok, mintha egy harangvirágnak vagy egy bármifélének letörne a feje, de nem szakad el a szár a szártól, csak olyan csálén, kókadtan lóg a maradék szálakon. Hát fájt nekem ez, és sajnáltam, hogy a jó szándék nem mindig találkozik örömmel. De annak nem sok értelme lett volna, ha én lelkesedem a dologért, bár be kell vallanom én azért igen élveztem, hogy úgy járok-kelek az országban, mintha hétmérföldes csizmám volna végre (hatalmas légi felvétel volt a padlón, amin lehetett olyan múzeum-mamuszban mászkálni merre mentél).

És itt jutott eszembe először aznap, hogy Csaba atya belelát a Gondviselés munkálkodásába, és hogy a Teremtő Atyánk nagyon figyelmes.

Mivel volt egy fiú, aki a múzeumba lépve, mintha megelevenedett volna, kérdezett-válaszolt, s ebben igen kitartó volt. Mikor odaért a légi felvételhez, ott talált egy szomorú embert, aki épp arra vágyott, hogy találkozzon egy lelkessel.  S hát ez a fiú a térkép látványától mintha egészen magára talált volna, a magyar történelem csak formálódott- hömpölygött a szavai ömlésétől.  Innentől mintha erősen sütött volna a nap, a virágok csak nyíltak- bomlottak a szívekben, a szájak mesére-mosolyra görbültek. S igaz, csak fél füllel hallgattam, s akkor is eszembe jutott, ami máskor is a szavai után, hogy olyan szépeket mond ez a legény, amik igen kerekek, s semmi híjuk nincs, mivelhogy mesék. 

De ami ennél sokkal nagyobb teret foglalt bennem, az a mélységes mély hála volt, azért mert a mi Atyánk tudja, hogy mikor mire van feltétlen szükségünk, és meg is adja azt.

Azt mondtam kétszer tapasztaltam a nap folyamán azt a figyelmet, amivel Isten kísér minket.

Hát el kéne mesélnem még egy leánykát, akiről csak annyit, hogy kicsinykét összetörött a virág lelke, mivel akitől erős, és sokat örvendező volt, már nem hajtja felé a fejét. S tudja ez a virág, hogy Isten küld rá harmatot, napsugarat, amiktől egyre csak Felé nyújtózkodik, amíg ettől egészen fel nem növekszik, meg nem erősödik, s azt is érzi, hogy ez jól van most így, de azért vannak pillanatok, amikor még mindig hűvös – fagyos szél éri valahol belül, amitől összeborzong.  Hát egy ilyen esett meg vele a minap is, és próbált nagyon bátortalanul fordulni a Teremtőjéhez, hogy ne hagyja meg magában a borzongással, mert úgy nem tud a többi virágtársának örvendezni, pedig azért vannak körülötte. És Isten küldött neki egy beszédes másik leánykát, aki mellett felejthette kicsit azt a neki kedvest, és azon kapta magát megint hamar, hogy az Atya gondoskodó és irgalmas.

Lehet az, hogy nem érzed annyira át ezt ezeken az apróságokon keresztül, de én láttam örülni a fent említett embereket. És hálás voltam-vagyok érte. És remélem ők is így élik meg ezt.