– Mondjunk áldást az Úrnak!

– Istennek legyen hála!

Befejeztük a zsolozsmázást. Ültünk a hazafelé tartó gólyavonaton két folyósó felőli székben, és néztük egymást. Zsófin is látszott, hogy nem akármilyen négy nap van mögötte, én meg egyenesen ki voltam ütve. Csak ültem, és bámultam kifele a fejemből. Azazhogy nem is ültem, inkább úgy elfolytam a székben. Gerincem alakja megközelítette a hiperboláét, lábamat a két széksor közti folyósóra nyújtva próbáltam lazítani.

Egy fiú jött arra. Behúztam a lábam, hogy elférjen.

– Kösz, csak idáig jövök – mondta. Egy üveg sör volt a kezében, és ki tudja mennyi a fejében. Ez kifejezetten befelé forduló, elgondolkozó jelleget kölcsönzött neki. Leguggolt közénk, és beszélni kezdett. – Tudjátok, én nem vagyok az a nagy imádkozós… de most egyik barátom nővére meghalt rákban. A szíve, az agya, meg mindene szétment… És, tudjátok, én nem vagyok az a nagy imádkozós, de a barátom… nagyon megviselte. Tegnap halt meg… És ha van egy kis időtök, kicsit imádkozzatok érte… a lányért meg a fiúért… helyettem… mert… Jó?

Szíven ütött a kérés. Nem tudtam megszólalni, csak biztatóan bólintottam. Megköszönte, és visszament. Elfutotta szememet a könny. Mekkora feladatot bízott ránk a jó Isten… Világítani… És enyhíteni a világ sötétségét… És ez a fiú… Mit ültethetett el benne az Úr, hogy így idejött hozzánk? Mekkora hite lehet, amiről talán nem is tud, amit a világ elfojt benne? Uram, áldd meg kérlek a barátját, és vedd magadhoz a lányt! És ezt a fiút… áldd meg ezerszer! Hogy felismerje, mekkora hitet adtál neki…

Levél Évinek a messzi Finnországba

Melyik csoporttársad megtérésének örülnél a legjobban?

BUDAPEST 2009

4 helyszín - 4 egyetem - 13 diákkör összefogása az Evangéliumért 

FOLYTKÖV.

Ebédhez készülődsz. Rögzíted a gyöngyfűzést, amin dolgozol, amikor a húgodat hallod, amint a konyhából kikiabálva megkér, hogy tisztítsd ki a lefolyót.

Megborzongsz. Jól tudod, mire gondol. A fürdővízzel együtt lefolyó haj- és szőrszálak – már persze amelyek átjutnak az első szifonon – beleakadnak a csőrendszer egyik elemébe, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva szueznek hívnak. Ez a kád vizét egyesíti a mosdóéval, és vezeti el. Itt, ha már elég hajszál összegyűlt, azokon mindenféle zsiradék, és lefürdött testnedv fennakad betömködve a hálószerűen elrendeződő szőrök közti réseket. Ettől aztán a víz se ki se be.

Azazhogy inkább ki. A szuez rendelkezik egy fehér, műanyag ráccsal lefedett nyílással, ahol a dugulás folytán felhalmozódott vízmennyiség kibújik, hogy kitartóan elárassza a fürdőt. És ahogy megjelenik a rács fölött, hozza magával iszonyatos bűzét. Ebben benne van minden, amit az ember lemos magáról, és tetejébe a hónapok óta rothadó haj szaga. Ez utóbbi szinte elnyomja az előzőeket, ami csak azért nem okoz megkönnyebbülést a szagolónak, mert önmagában is messze túlszárnyalja a többit undorítóságban.

No, a te feladatod kitisztítani a szuezt.

Sóhajtasz, és nekilátsz. Első menetben nem jön le a rács. Aztán a bicskáddal leszereled, és többszörös erővel vág orrba a szag. Büszkén állapítod meg, hogy kibírod hányás nélkül. Pedig elég közel vagy hozzá.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhajtod a közelben levő vécé ülőkéjét, és folyatni kezded benne a vizet. Tudod, hogy ha elkezdted az operációt, már semmihez nem érdemes hozzányúlnod.

Végiggondolod, hogy minden szükséges előkészületet megtettél. Nagy levegőt veszel, és belenyúlsz. Ekkor jössz rá, hogy előbbi győzelmed a hányinger felett, kismiska volt a mostanihoz képest. Kezed nyálkás masszát tapint telis-tele gondolatvékony hajszálakkal. Ráadásul ahogy megbolygatod, erősebben támadja az orrodat. Pedig direkt nem veszel levegőt.

Nyelsz kettőt. Úgy érzed, mintha a vastagbeledet kellene helyre nyelni. Sikerül. Megkönnyebbülve nagy levegőt veszel. Erre gyomrod ugrik a szádba. Nagy nehezen visszaküzdöd a helyére, és egy elszánt mozdulattal a vécébe rakod markod tartalmát. Persze csak óvatosan. Tiszta kezedet közben a másik alá tartod. Egy átsuhanó gondolat azt súgja, csak azért, hogy az is mocskos legyen. De igazából a padló kövét óvod. Aztán mindkét kezedet a vécében folyó vízbe mártod, úgy, hogy lehetőleg levigye azt, ami a bőrön felül van.

Aztán visszanyúlsz a szuezbe. Kiszeded, vécé. Még két-háromszor megismétled műveletet. Egyre kevesebb hajat szedsz ki. Nyálkás förtelem van bőven, de összetartó szálak híján nem tudod kimarkolni.

Ekkor úgy döntesz, hogy kész vagy. Kezedet először a vécében mosod meg. De akárhogy is sikálod, a hideg víz nem hozza le a bőrödre rakódott vastag zsírréteget. Végül tisztábbik kezeddel elzárod, lehajtod az ülőkét, és átmész a csaphoz. Forró, bőven szappanos vízzel vagy háromszor átmosod, mire végre bőrszerű lesz a tapintása. A beléivódott bűzt úgyse tudod teljesen kimosni belőle.

Visszateszed a rácsot, lemosod a bicskád, még egyszer kezet mosol, és mész ebédelni.

A gyümölcsleves jóízű kanalazgatása közben arra gondolsz, hogy a közeljövőben meg kéne csókolnod egy vécépucoló kezét…

– Az interneten azt olvastam, hogy egy parkon kell keresztül menni, hogy a buszpályaudvarra jussunk, de a park előttünk van, a pályaudvarnak pedig jobbra kell lennie…

Valahol itt kezdődött el a tábor: Kecskeméten, a vasútállomáson. Oda Bella Évi vezetésével jutottam el. Be Pestre, megtalálni Évit, el Zuglóba, fel az InterCityre, le Kecskemétre. Mindez sima ügy volt, de itt kissé elakadtunk. Illetve megtorpantunk.

Morfondírozva bambultam az előttünk elsuhanó autókat, mintha tőlük várnék tanácsot, vagy megoldást, vagy valamit.

És csodák csodája – vagy inkább Isten csodája – a válasz tényleg onnan érkezett.

– Kérdezzük meg Hajnit! – Javasoltam tűnődő útitársamnak. Nem értette.

– Miért, hol van?

– Itt megy előttünk – és vadul integettem az úton haladó kispolszkinak. Évi is integetni kezdett.

Mint jóval később megtudtam, a parányi autó utasterében erre a következő párbeszéd hangzott el.

Hajni anyukája a volán mellől: Nézd meg, nem neked integetnek?

Hajni az anyósülésről: Kik?

Anyukája: Ott, az a két fiatal gitárral.

Hajni: Gitárral? Álljunk meg gyorsan!

Megálltak. Egy merész fékezéssel befordultak a legközelebbi parkolóba. Mi rohantunk oda. Örömujjongások közepette üdvözöltük egymást, majd búcsúztunk Hajni édesanyjától, aki rögtön hazavonatozott. Miután elmeséltük bánatunkat, Hajni nemcsak a buszvég pontos koordinátáit adta meg, hanem még Évi csomagját, és Ubul gitáromat is levette a vállunkról, mondván, hogy van még hely a kocsiban.

Aztán búcsúztunk. Hajnit legközelebb a buszról láttam, amint szorosan tapad rá a polákkal, nehogy eltévedjen. De addig még rengeteg dolog történt.

Marcsi még előzőleg egy telefonbeszélgetés alkalmával javasolta, hogy fussunk össze egy bizonyos Stumpf Juliannával, aki ugyanazzal a busszal jön, mint mi. Emiatt az első gyanúsan sok csomaggal üldögélő hölgynek nekiszegeztem a kérdést, hogy merő véletlenségből nem Stumpf Juli-e. Szegény annyira megijedt, hogy még azt is bevallotta, hogy ő az.

Időközben újra felhívtam Marcsit, hogy melyik busszal is induljunk. Ez alkalommal jegyezte meg, hogy még egy fiú meg egy lány csatlakozik majd hozzánk.

Megjött a busz. Elkezdtünk felszállni, jegyeket venni. Évi már túljutott a buszsofőr képezte akadályon, Juli épp küzdött a továbbjutásért, amikor hátranézve a mögöttem lévő hat ember közül a két legközelebb állót kipécézve feltettem a nagy kérdést:

– Ti is a zenetáborba jöttök?

A reakció elsősorban hirtelen kibukó nevetés volt. Aztán a fiú két levegővétel között kibökte:

– Ennyire látszik?

Együtt volt a csapat negyede. Vidáman, ámde hallgatagon, a ránk váró megpróbáltatásokon elmélkedve utaztunk a buszon.

Megérkeztünk. Bemutatkozások, a közösségi ház bevétele, újabb tagok üdvözlése tette ki minden feladatunkat.

Mikor mindnyájan együtt voltunk, két dolog bökött szemen. Az egyik, hogy nagyon sok az ismeretlen. Jóformán csak Évit, Hajnit és Marcsit ismertem. Egy tanár néni külsejű hölgy azzal jött nekem, hogy "Szervusz, Misu, tegezzél nyugodtan!" és én teljesen nyugodtan tegeztem is, de sajnos nem tudtam a nevét sem. Mindazonáltal ismeretségi problémáim szép lassan elmúltak már az első két nap folyamán.

A másik észrevételem, ami viszont nagyon nem múlt el, hogy összesen ketten vagyunk fiúk a táborban. A nevető srác – időközben megtudtam, hogy Peti – és én. Ezt a fájdalmat azért néha enyhítette Jébé.

Jébé… Ő volt a tábor lelki felelőse. Igazából Józsi bácsinak hívják, házas diakónus, és hiányolja a bajuszát. Első nekifutásra ennyit mondott el magából. A napi két tanítás alkalmával azért sok más is napvilágra került. Mint például, hogy nagyon felekezetközi, szereti a vicceket, és azt is szereti, ha az emberek nevetnek a vicceken. Az első vicce előtt megkért, hogy majd nevessünk, a következőknél már csak ravaszul figyelt, hogy emlékszünk-e még, hogy nevetni is szabad.

Az első nagy bemutatkozás után hirtelen csapatokba lettünk osztva. Mivel Dávid király volt a tábor témája, én a Góliát csapatba kerültem. Azután már csak a csapatnevekre hivatkoztak a vezetők, amikor a mosogatást, terítést, ébresztést, imát osztották ki.

Emellett csapatban mentünk az éjszakai akadályversenyre, és úgy teljesítettük a Marcsiék által elénk tárt, szerintük igen vicces feladatokat. A mi véleményünk sokkal inkább hajlott afelé, hogy a vicces előtti igen szócskát változtassuk nem-re, de legalábbis töröljük el. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, és a csoport pillanatok alatt remekül összemelegedett.

Ahogy az első éjszaka is előre jelezte, nem alvásból állt a tábor. Azazhogy inkább alvásból nem állt a tábor. Mondjuk pont rá ez nem állt. Én Csobánka és a Galgamenti Nagytábor után minden pillanatot kihasználtam, hogy kimerültségemet enyhítsem. A többiek ellenben inkább ezalatt is beszélgettek. Ez azt eredményezte, hogy szembesültek ama jeles tulajdonságommal, hogy álmomban beszélek, és reggel versenyt kacagva mondták vissza, amit éjszaka elárultam.

Közben dicsőítettünk egy keveset. Olyannyira, hogy második estére teljesen begyulladtak az ujjvégeim, de még Hajni is megemlítette, hogy nagyon nincs hozzászokva a keze az egész napos folyamatos gitározáshoz.

Mellesleg a gitárosokat – Marcsit, Hajnit és a többi, nálam képzettebb akkordistát – főleg türelem jellemezte. Mindig örömmel fogadták, ha én is beálltam pengetni, és szemük se rebbent, mikor egészen kitartóan csapkodtam az ütem mellé.

Az egyébként egy egészen más létállapot, amikor az ember az egész napját – szinte szó szerint napkeltétől napnyugtáig – dicsőítéssel töltheti. Négy gitárral, két fuvolával, csörgődobbal, esőbottal, tikfával, többféle dobbal, többszólamban. S ha elfogyott egy kicsit a szuflánk, már jött is Jébé, hogy amíg ő töltögeti a lelkünket, a testünk szusszanhasson egy cseppet.

A tábor ívét kiválóan jellemezte a kedv-létra. Első nap mindenki kapott egy Marcsi-rajzolta, laminált kis papírfigurát, amit bluetech-hel egy létrára ragasztottunk, olyan magasra, amilyenre jelenlegi hangulatunk engedte. Az első napon középtájon tömörülő figurák először a hirtelen elfáradás illetve a fantasztikus élmények függvényében előbb szétszóródtak, majd a tábor végére ismét összetorlódtak – immár a létra tetején. Na, nem mind. Egy-kettő ugyanis kitört a létra korlátaiból, és a fal magasába emelkedett, jóval a többi fölé.

Mondanom sem kell, kiértékeléskor egyetlen negatív vélemény hangzott el, de azt mindenki osztotta: rövid volt az az egy hét. Pozitív annál több volt. Számomra az egyik legkedvesebb élmény a tapsolás volt. Ezt többször is előadtuk, mint remekbe sikerült színművet: névnapokon, szülinapon, konyhásnéniknek, Jébének, szervezőknek, mindenkinek, sőt, egyszer még magunknak is.

Az eset a következőképpen festett: Valakit fergetegesen megtapsoltunk. Vastaps volt, ahogy kell. Aztán kezdődött a zenetáboros része. Valaki alattomban lecsapott egy dobra. Többször is. Ritmikusan. Erre egy másik valaki elkezdett ütemre tapsolni. A többiek is hamar átvették az ütemet. Az ütemet, de nem a ritmust. Tapsolva, dobolva, combot csapkodva, tikfát ütögetve, esőbotot rázva mindenki a saját ritmusát, azonos tempóban. Az eredmény olyan fület cirógató ritmuskavalkád volt, hogy percek kellettek, hogy abbahagyjuk, és amikor ez végül összejött, egyikünk megjegyezte, hogy ezért megtapsolhatnánk magunkat…

De ha magunkat nem is, egy Valakit mindenképpen megtapsolhattunk: Őt. A tábor minden mozzanata, minden pillanata, a fáradtság, a beszélgetések, a dicsőítés, a játékok, a Szentmisék, a tanítások, az énektanulások, a közbenjáró ima, a szakállam össze-csokifagyizása, az imák, az étkezések mind-mind egy precízen kitervelt és elhelyezett ajándéka volt a nagy Akaratnak, amely akkor és ott összegyűjtött tizenhat fiatalt egy hétre, hogy megmutassa, milyen porcikákat átjáró, zsigerekig hatoló, felejthetetlen boldogság Őt dicsőíteni.

"Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen." 1. Pét. 1,13

No, hát a vasárnap déli emlékezős-értékelős pillanatokat számomra lerontotta a tudat, hogy el kell jönni, és nemcsak egy hétvégére, hanem úgy tényleg. Ettől még igyekeztem megragadni a lényeget, nemtudom, sikerült-e? Mindenesetre az eső kifejezte hangulatomat. Aztán a vonaton eszembe jutott: kommunikáció ide, médiatudomány oda, nem lehet mindent elmondani. Vannak dolgok, amiket nem lehet teljes valóságukban szavakba önteni. Zorbász, a görög mondja, és valószínűleg igaza van, hogy ilyenkor kell táncolni, gitározni. Én még hozzáteszem: sírni. A könnyek mindennél kifejezőbbek. Zoli említette tanításában, hogy az a különbség Péter és Júdás között, hogy a Kőszikla sírt. Amikor nagyon Isten közelében érzem magam, felismerek valamit végtelen kegyelméből, a Szentlélek jelenlétéből, érzem hatalmasságát, szeretetét és személyem felé irányuló jóságát, ha megértem egy-egy üzenetét, valahogy elkezdek könnyezni. Téli tábor óta. Néha nem jön ajkamra semmilyen ima, csak hallgatom, ahogy körülöttem dicsőítenek vagy ahogy kattognak a vonat kerekei és sírok. Magam sem tudom miért, de bőgök - őszintén, mint Péter. Ez azért nagy felismerés, mert a kövemen, amit elköteleződés estéjén húztam, Péter első levelének egy igeszakasza van felírva. A MEKDSZ táborban pedig vár Péter első levele.
 

Visszatérve a hétvége értékelésére: minden program szép volt és jó, szívemnek kedves. Csak csodálkoztam, mennyire ki van ez találva az apró részletekig, áldottam az Istent, hogy így megszerveztétek. Tetszett a kendős csoportbeosztás – az akkor is világoszöld, max. „keki” –, a közös kajálások, a frizbifoci rangadó, vacsora előtti lábmosás is. Nekem még csak családtagom mosta a lábamat, kiskoromban. Áronnal ettől különlegesebb lett a kapcsolatunk. Jó volt a fiús filmnézés, és "kinnismegbentistalvás" a szaunában, a Zsoltival, Katával, Annával együtt töltött főzés, mosogatás vagy a Napfelkelte várása, a hangotokon keresztül megszólaló Isten, az elköteleződés a SZÓSZ felé, az ajándékalbumok átadása, életem első – csepergős – evangélikus Istentisztelete, együtt lenni veletek, mind a huszonvalahány emberrel, akit szeretek – egyedül a távozás, az nem annyira. De legjobban mégis az imaestek tetszettek. Lala zseniális tanításánál is jobban. 
 

Ezért szeretek írni – mert nehezen beszélek a legbelső dolgaimról. Szóval, úgy volt, hogy nem jövök. De Isten éreztette velem, hogy mégis kéne, jót tenne nekem. Csak úgy finoman. Ahogy most azt érzem, hogy nem kellene egyedül hagynom TéPét szeptembertől. Mikor Dorinával vége lett, volt bennem egyfajta nyugalom, tudjátok, azt éreztem, hogy ez a Jóisten akarata. Ha nem is volt könnyű mindig, szépen lassan elfogadtam. Mert így van ez jól. Arra jutottam, hogy ezzel is közelebb akar magához húzni, meg akar tanítani valamire. Márhogy a Jóisten. Két nagy üzenetet fogtam fel: az egyik arra tanít, hogy álljak hozzá emberi kapcsolataimhoz. A másikat a hétvégén összegezve, sűrítve megkaptam: Istennek terve van velünk, és erre igent kell mondanunk. Nem ide-oda ugrálni a küszöbön, nem. Visszavonhatatlan döntést kell hoznunk. Ezzel így voltam az előző egy hónapban. Tudtam, merre kell mennem, de tétováztam. Mire Lala befejezte, már pontosan éreztem, mit kell tennem. Alig bírtam kivárni, hogy mehessek fel a lépcsőn. Nem tudom, mikor döntöttem, nem biztos, hogy pont akkor, de azért siettem, mert már határoztam, hála Istennek. Aggeus könyvének első fejezetét olvastam tegnap este, abban van, hogy Isten házának építésén kell Izraelnek munkálkodnia. A fejezetet olvasva beugrott, hogy ilyennek kellene lennie mindannyiunk életének. A Szentlélek temploma legyen minden ember. Valósuljon meg az Ő országa. Köszönöm az imát, hatalmas élmény volt. Az egész hétvége megerősítő volt. Nagyon köszönöm a Jóistennek ezt a pár napot, a szervezéseteket, alázatotokat, az ötleteket, minden szolgálatot. Számomra példaként álltatok. 
 

Sziasztok, Isten szántóvetői, Isten áldjon, segítse munkálkodásotokat! :)
 

Fűben, virágban, dalban, fában,

születésben és elmúlásban,

mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

ahol sötét van, ahol fény ég,

nincs oly magasság, nincs oly mélység,

amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt

nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,

s szeme elé a fény korlátja nőtt.

Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

(Wass Albert)

I. Másikban

Június ötödike, péntek. Délután fél kettő. Áronnal ülünk a Nyugatiba tartó vonaton. A diákkörről beszélgetünk. Közeleg a kalauz. Áron előveszi a bérletét.

Egyszerre jeges borzongás fut végig a hátamon. Harmincnapos bérletet vettem. Harmincegy napja. Teljesen elfelejtettem, és nem vettem újat. Azért mert bezavart az, hogy ugyanúgy néz ki, mint a havi bérlet. Ó, én szerencsétlen!

Gyors ötlettől vezérelve kinézek az ablakon. Megnyugszom. A tájból ítélve már elhagytuk Szabadságligetet.

Közben odaér a kalauz.

– Egy diák BKSz-t kérek Szabadságligettől – mondom szemrebbenés nélkül.

– Köszönöm – mondja Áronnak, majd felém fordul – Nem értettem, honnan kéred? – kérdi kedvesen.

Lassan, tagolva, artikuláltan, de azért udvariasan elismétlem: – Szabadságligettől.

Vagy nagyon rosszul hall, vagy látja, hogy egyetemista vagyok, és nem hiszi el, hogy Pázmáneum után szálltam fel. De nem tehet semmit. Elhagytuk Szabadságligetet, akár ott is felszállhattam.

– Nem álltunk meg Szabadságligeten.

Megfagy bennem minden, ami folyékony.

– Nem?

– Nem.

– Hej, az gáz – mondom őszinte sajnálattal.

– Szóval?

Eszembe jut a bérletem. Nekifogok, hogy elmagyarázzam a helyzetet.

– Az a helyzet, hogy van ez a bérletem, ami negyedikéig jó, és teljesen kiment a fejemből…

Elveszi a bérletet, és tanulmányozni kezdi a hátulját.

– Ötödikéig jó. Ez az első mondat itt.

Visszaadja. Nevet és továbbmegy…

II. Esőben

Június tizenkettő, péntek. Sőt. Tizenhárom, szombat. Hajnali egy-kettő. Négyen állunk a Gellért-hegy lábánál. Andi, Emőke, Gyuri és szerény, ámde kimagasló személyem. Kimerítő, éjfélig tartó táncház után igyekszünk a Batthyány tér fele.

Ráérünk. Az első HÉV csak négy után indul.

– Megnézzük a kápolnát? – vetem fel.

Rövid szünet, sok gondolkodással.

– Hát… Ha nyitva van – mondja végül Andi.

– Rendben. Felszaladok, megnézem, és ha be lehet menni, szólok.

– Veled megyek – mondja Gyuri.

– Na, ez meg mi volt?

Egy esőcsepp zuhant a fejemre nagyon magasról. Hamarosan a többiek is egyetértenek velem, hogy csepereg az égbolt.

– Na, nézzétek meg gyorsan, jó lenne valami esővédett hely.

Felszaladok a meredek lejtőn. Gyuri utánam. A kápolna persze zárva. Közel megyek, benézek a rácsokon. Odaér Gyuri is.

– Nézd, ez a kiugró sziklaperem megóv az esőtől! Telefonálok nekik, hogy jöjjenek.

Hívom Andit. Az új telefonról, annak még nem ismeri a számát. Ezt gonoszul ki is használom, elváltoztatott hangon beszélek.

– Hálló? Makray Andreával szeretnék beszélni.

Gyuri felnevet. Andi előbb ijedten hebeg, majd, miután meghallja Gyurit, mérgesen megkönnyebbül.

– Nem igaz, Misu, olyan vagy! Most felmegyünk, és megbosszulom!

Leteszi. Ecsetelem a helyzetet Gyurinak, hogy nem szeretném megvárni Andi bosszúját, és együtt rohanunk le a járdán. Andiék ugyanazon az ösvényen jönnek, amelyen előrementünk. Észrevétlenül mögéjük kerülünk, és kaján vigyorral várjuk, hogy mit reagálnak hiányunkra. Meg sem lepődnek.

– Misu, hol vagy? – kérdezi Andi a keze ügyébe kerülő legunottabb hangon.

– Elbújtam, mert féltem a haragodtól – bújok elő nevetve.

Odamegyünk hozzájuk.

– Hogy kiderült az ég! – csodálkozik Emőke. Kinézünk a Városra, gyönyörködünk.

– Mi lenne, ha imádkoznánk egyet? – terjesztem ötletemet a társaság elé. – Budapestért főleg, meg az Országért.

A többiek is hihetetlen jó ötletnek tartják. Kiülünk a kápolna előtti kőkorlátra, és imádkozunk. Két fiú, két lány; három református, egy katolikus; négy keresztény, krisztusi ember egy lélekkel a Hazáért, a barátokért, rokonokért, közösségekért, ami eszünkbe jut.

Felettünk ragyognak a csillagok.

Közben egy kései villamos földmérő tanoncokat hoz, majd csilingelve jelzi nekik, hogy szeretne már aludni menni. Erre azok lemennek a sínről, és pár lépéssel odébb állítják fel háromlábú szerszámaikat.

És mi imádkozunk. Fáradtan, el-elkalandozó figyelemmel, de tüzes lélekkel. Aztán meghallgatunk Emőke telefonján egy gyengén hallható, de szép dalt, leszállunk a korlátról, és továbbmegyünk.

Visszaérünk oda, ahonnan kápolnát nézni indultunk, és folytatjuk utunkat az ismét bőszen hulló esőben.

III. Vakságban

Június huszonhat, péntek. Bemegyek Pestre. A csobánkai táborhoz pakolunk sátrakat, és ha már ott vagyok, rendezem tartozásomat a BKV-val. Mindennek nagyon pörgősen kell mennie, mert csak éppenhogy férek az idő szabta korlátok közé.

A Nyugati aluljárójában veszek egy esernyőt, mert Zsófi kedvesemét nemrég tettem tönkre, és azóta nincs neki.

Kimegyek a Körútra, veszek egy gyrost, zsebreteszem a visszajáró százast, és elbattyogok a következő villamosmegállóba. Utasítás szerint a Blahán leszállok, és nekifogok az Akácfa utca felkutatásának. Egészen természetes, hogy éppen az átellenes sarokban kezdem keresni, így egészen sokáig tart, amíg rálelek.

Az utolsó lehetséges utca felé tartok. Egyszercsak egy hajléktalan ismerősömet pillantom meg. Igazából nem is az én ismerősöm. Dávid bátyámé. Úgy emlékszem, Lacinak hívják. Majdnem egyhetven magas, az egyik lába három-négy centivel hosszabb a másiknál, és egyébként nagyon kedves, minimális keresete szórólapok osztogatásából van.

Az jut eszembe, hogy oda kéne mennem hozzá, beszélgetni vele. Aztán rögtön kapcsolok, hogy én most iszonyatosan sietek, így hát elmegyek mellette, még szórólapot sem veszek tőle.

Bekandikálok a gyanúsított utcába, hogy majd egy tábla alátámasztja sejtésemet, de semmi ilyent nem látok. Pedig alaposan megnézem mind a két oldalt. Semmi.

Eszembe jut Laci. Ő biztos tudja, ismerős errefelé.

Visszamegyek hozzá, köszönök neki:

– Szervusz… Laci?

Megijed, nem tudja mire vélni a dolgot. Magyarázkodni kezdek. Dávid bátyám, és a Szent Egyed Közösség emlegetésére megnyugszik, sőt, megismer. Vidám beszélgetésbe kezdünk. Többek között elmondja, hogy a kérdezett utca valóban Akácfa névre hallgat, és hogy hol találom benne a BKV irodát. Ez külön jó, mert megtudom, hogy jóval beljebb van, mint képzeltem. A beszélgetés végén megkínálom a zsebemben lévő százassal, tudván, hogy nincs annyira eleresztve anyagilag. Nehezen beleegyezik, hogy majd kávéra elkölti. Kölcsönösen megköszönjük, elköszönünk, és megyek.

Elered az eső. Egy egészen laza mozdulattal előveszem Zsófi új ernyőjét, és vígan kanyarodom rá az utcára. Az első, amit észreveszek, egy hatalmas utcatábla: Akácfa utca.

IV. Időben

Július tizenöt, szerda.

Sopronban vagyok, Zsófi kedvesemnél. Egy esti mise, és egy kiadós, izgalmakban bővelkedő városnézés után hazafele indulván Zsófi fölveti, hogy ha már úgyis kocsival vagyunk, megnézhetnénk, hol laktak azelőtt. Folyamatos jobbra, balra, előre utasításai alapján el is jutunk a kívánt helyre. Kedvesem körbenosztalgiázza a háztömböt, megnézi a kapucsengőt, és elmesél egy–két történetet a költözésről. Aztán sűrű hátrapillantgatások közepette visszaülünk a kocsiba, és felmerül a „hova tovább?” kérdése.

– Itt a sarkon volt egy modern építésű templom – vetem fel.

– A Szent Imre Templom. Megnézzük?

– Pont erre gondoltam.

Rágyújtok a motorra, és megyünk. A parkolóban megállunk, kiszállunk, bemegyünk a templomkertbe.

Gyönyörű hely. Takaros, gondozott virágok, üde zöld pázsit. Mellette egy kis tó. A hely varázsát kihasználva imádkozunk egy jót, majd – mivel az eső is cseperegni kezd, visszaülünk a kocsiba. Ott eszünkbe jut Andris, Zsófi öccse, aki nemrégiben strandra ment. Biciklivel.

Felhívjuk: már otthon van. Megnyugodva kapcsoljuk be a biztonsági öveket, hogy mi is afelé vegyük az irányt.

Ekkor jut eszembe a tej. Amit vennünk kellett volna.

Zsófi mondja az utat, én nyomom a gázt, egy nagyon alkalmasnak tűnő parkolóhelyre hirtelen befékezek, kipattanunk, és elindulunk a bolt felé.

Egy órás mellett haladunk el. Már zárva van. Kirakatában a műszerek mutatják, hogy a pontos idő nyolc óra ötvenkilenc perc. Zsófi viccelődve megjegyzi, hogy majd erre hivatkozunk, ha kell.

Odaérünk a bolthoz. Közben megtudom, hogy ha ez zárva van, még egy helyen próbálkozhatunk. Az üzlet ajtaján kis tábla hirdeti minden érdeklődőnek, hogy hétfőtől szombatig terjedő időszakban egészen este kilencig nyitva tartanak.

Zsófi belép a boltba. Én kinn maradok, így látom, amint a következő pillanatban az eladó kedvesem mögött megfordítja a NYITVA táblácskát…

V. Tüsszentésben

Július tizenhat, csütörtök.

Sopronból való hazautazásom napja. Mivel útba esik, megbeszélem Katával, hogy az ebédet Kapuváron költjük el. Mivel Kapuvárra megyünk, Zsófi is jön, és Évinek is szólunk.

Rövid, szinte feleslegesnek látszó rohanás után felszállunk Zsófival a buszra, ami a vasútállomásig visz minket. Itt megvesszük a jegyet, találkozunk Évivel, és együtt szállunk vonatra. A vonat gördülékenyen elindul, a beszéd folyik.

Hármunkon kívül egy termetesebb asszonyság utazik a kocsiban a csomagjaival. Egyszer csak kapja magát, és tüsszent egy akkorát, hogy kalapot le. Különben lerepül. Vidám kedvemben vagyok, egészségére kívánom a dolgot. Erre nagyon mosolyogni kezd, és beszélgetésbe elegyedik velünk.

– Ez allergika. Valamire allergikus vagyok. Vagy csak megfáztam. Mit lehet tudni ilyen hőségben?

Részünkről a dialógus létrejöttét nemnyelvi jelekkel, azaz bólogatással és hümmögéssel segítjük elő. Mélylélektannak szakdolgozathoz is elegendő anyagot nyújtó párbeszédünk itt véget ér, utazunk tovább, tervezgetünk. Aztán megérkezünk Kapuvárra, ahol Kata vár már ránk kocsival, mert messze laknak a vasútállomástól.

Tonnás hátizsákomat vállamra kanyarítva a lépcsők mellőzésével becsapódom a peron kövezetébe, heves karlengetésekkel üdvözlöm Katát, és rutinszerűen végigtapogatom zsebeimet, hogy megvan–e a mobilom, amiről nyomban ki is derül, hogy nincs.

Ettől kicsit megfagy bennem a tegnapi vacsora, és a mellettünk álló forgalmistához fordulok, hogy ilyenkor mi a teendő.

– Elmenni Csornáig, aztán vissza.

Idegesen felszállok a vonatra, Zsófi utolsó pillanatban utánam. A mozdony nekigyürkőzik, és húzni kezdi a szerelvényeket, s velük kettőnket.

Zsófi hív engem, hogy a csörgés alapján megtalálhassuk, de nem cseng ki. Rohanunk vissza a kocsiba, ahol ültünk. Még mindig nem cseng ki. Megijedek, hogy még Sopronban esett ki az állomáson. Megérkezünk az allergikus nénihez a kocsiba. Vadul keresgéljük a készüléket az ülések alatt. A néni ekkor kezdeményez újra párbeszédet.

– Itt hagytak valamit? Csak mert eggyel hátrébb voltunk. Azóta átültem.

Mint a Tisza, ki letépte láncát, vágtatunk a másik kocsiba. Egyszer csak hallom, hogy sms–t kaptam. Bizonyára a nem fogadott hívásokról. Akkor pedig ki is kell csengenie! Zsófi hív, és a zaj alapján egy perc alatt megtaláljuk, két szék közé ékelődve a szökevényt. Megnyugodva hívom fel Katáékat, hogy minden rendben, leszállunk Szárföldön, és fújunk egyet.

Aztán eszembe jut, hogy ha az a néni nem tüsszent, még mindig egy kocsival előrébb keresgélünk…

Frizbi, Biblia, táncház. Ez a három dolog, ami először eszembe jut a SzóSz-ról. Az első emlékeim egyike a repülő korong. Szaladni utána pedig azóta kedvenc időtöltésemmé vált. Végre egy sportolási lehetőség, ami megmozgat, önfeledten szórakoztat és kikapcsol... Ami a Bibliát illeti, nem azért írtam be, mert ez egy keresztény diákkör, sem a szószerintiség miatt. Ti szokattatok rá arra, hogy bárhová megyek, mindig legyen a zsebemben egy Szentírás. Amit persze nem árt néha ki is nyitni... Amiért belekezdtem ebbe a blogbejegyzésbe, az a harmadik asszociációm: TÁNCHÁZ.

Hét betűből álló összetett szó. Olyan főnév, melynek jelentését az egyik friss intertetes lexikon így összegzi: "Alkalmi közösségek, összejövetelek, melyeknek összetartó ereje a tiszta népi táncolás öröme. Egy-egy táncház rendszerint bizonyos népi táncstílust vesz fel, az érdeklődőket bevonja, tanítja, így a táncnyelvezet közösségi, összetartó erővé válik. Különösen kedveltek az erdélyi táncokat tanító járó táncházak. A nemzetközi táncházak az internacionalista táncnyelvismeretet, más népek eredetitáncainak megismerését hozták divatba, melyek közül legkedveltebbek a görög táncházak. A táncházak rendezvényeinek az ifjúsági klubok, a művelődési házak adnak otthont. A táncházhoz zenét szolgáltató együttesek eredeti folklórt játszanak, eredeti népi hangszereken. Előadási stílusuk hitelességéért gyakran vállalják a gyűjtő- és tanulmányutakat is."

Aki már volt táncházban, legalább kettőben, az velem együtt mosolyog, mennyire személytelen ez a meghatározás. Kicsi koromban azt képzeltem, a nagyagyam egy hatalmas raktár, ahol több emelet magasságú polcokon pihennek az információk. A táncházhoz kapcsolódó emlékek, infók, érzések egy egész sort elfoglalnak. Ezekből szemezgetek, a teljesség igénye nélkül, bízva a Jóistenben, hogy majdcsak összeáll az egész egy élvezhető, kerek egésszé. 

Mikor voltam először a Gödörben? Ááá, az idejét sem tudom, olyan nagyon régen - gondoltam. Aztán, ahogy utánajártam a levlistán, kb. szószvacsi után. Azért akkor már elég jóban voltunk BéPetivel, Zolival, Misuval, Kis Eszterrel, de a többséggel is beszélgettem már legalább egyszer. Főleg miattuk mentem el a Gödörbe első alkalommal. Az arcok miatt. Mert új ismerőseim tényleg mind arcok voltak. Na, nem dicsérek senkit szembe, elég az hozzá, hogy ott voltunk végig - hajnali kettőig - és nagyon jól szórakoztunk. Nemcsak tánc volt, az éjszakát a Szent István bazilika előtt frizbiztük át, az első vonatra várva. Kemény novemberi hideg volt, Zoli pesti barátai hoztak nekünk teát, hogy meg ne fagyjunk. Azóta már sokkal hidegebbet is megéltünk együtt, de mégis az volt az első olyan éjszakám, amit egyetemistaként csöveztem végig Pesten, ráadásul olyan emberekkel, akiket szűk két hónapja ismertem. Hála Istennek, jobban nem is dönthettem volna. 

Aztán mentünk két hét múlva, és ismét és megint, néhányan kipróbálták a szentendrei táncházat is. A csapat egyre jobban összeszokott és egyre jobban érezte magát. Kedvünket csak az szegte, ha az utolsó vonattal kellett hazamenni. Hála Istennek, Áronnál mindig volt számunkra hely, meg Atyi kocsiját is kipróbálhattuk egyszer. Egyik legszebb táncházas emlékem az volt, mikor egy percet sem táncoltunk. Január másodikán este, Julcsi szilveszteri bulija után a MOM Parkba igyekeztünk, de ott moldvai dallamok helyett sötét ablakok, zárt ajtók és egy papír várt minket, a táncház elmarad. Bánatunkat teába fojtottuk egy Nyugati melletti teázóban, ahová Paczy vitt minket kocsival, majd egy hatalmas beszélgetés után az utolsó vonattal irány Csaba, a Lujza. A buli még folytatódott...

A második félévünk az egyetemen, dacára a böjtnek, szintén a tánc jegyében telt. Kerecsendi táncház, MEKDSZ téli tábor, Szentendre, Gödör, Pilisifonó, Táncháztalálkozó, FMH, stb. Táncoltunk moldvait, mezőségit, de a Fonós próbákon Berci belénk akarta verni a kalotaszegi ritmusait is. Igaz, én keményen ellenálltam. Széki négyeseztünk Katáék ebédlőjében, mezőségiztünk a Jozi előtt a szabad ég alatt, de vonaton és a metrón is roptuk már, s a csobánkai réten Csilli vezetésével. Számunkra táncház az egész világ. 

Legkedvesebb táncos élményem a tornaórához kötődik, a félév utolsó táncához. Lőrincz Beáta és férje türelemmel és kitartóan tanítottak minket csütörtökönként a különböző moldvai táncokra, kezdve az ördög útjával, az övesen, a tűz lángján és a kecskésen át egész a Gergely-táncig. Megpróbáltak minket bevezetni a mezőségi csodás világába, gyönyörű népdalokat és csujogatásokat osztottak meg velünk, mindezeken túl megpróbálták megszerettetni velünk a magyar népi kultúrát, nem valami múzeumi anyagként, hanem élő hagyományként. 

Szép íve volt ennek a tanévnek. Legutolsó közös táncházunkból is az első vonattal tértünk haza. Sokminden változott a közben elrepült hét hónap alatt. Ezer élménnyel lettem gazdagabb, minden tánchoz egy-egy emlék, arc, helyszín ugrik be. Ha felcsendül egy ismerős dallam, egy láthatatlan erő mozgásba hozza lábaimat, s érzem, csoda történik. Én, aki botfülű, falábú és ritmustalan vagyok, elkezdek táncolni. Nem profi módon, de szívből. Nem azért, mert a többiek is ezt csinálják, vagy mert meg akarok felelni bármilyen elvárásnak. Nem. Minden azért történik, mert behálózott a néptánc. Megszerettem.

Sziasztok!

(Szinte mindenki hazament, gondoltam, megírom nektek, mi újság Csabán.) Ülök a sötét szobámban, hasamban a most megevett tojásos-sonkás lecsó. És mezőségit hallgatok. Olyan csujogatások vannak benne... Halljátok, de olyanok!!! Pont, amilyeneket tanítottak nekünk. Meg másmilyenek is. Szóval, azért van fényes dél(után) setét, mert esik. Bezony. Péntek estétűl be van húzódva az ég, mint valami vászontető egy kabrió fölött. Az ablakból látszik az ég, de a fejek felett setétség. És tegnaptól esik is. Délelőtt csak piánóban, aztán fortisszimó lett belőle, dörgött, villámlott, mint egy közepes horrorban. Ma is cseppmentesen indult a nap, de míg Istentiszteleten voltam, elkezdett esni. Azóta is, hol erőteljesebben, hol csendesebben koptatja a faleveleket az égi áldás.

Képzeljétek! Voltam Istentiszteleten. Fél egyig tartott. Mondjuk, ezalatt vallást tett hitéről 7 fiatal (áldja meg őket az Isten), meg Úrvacsoráztunk is. Ahány ház, annyi szokás, kicsit mindkettő más volt, mint otthon szokott lenni, de nagyon tetszett. Akit majd érdekel, annak mesélek a két szertartás különbségéről a piliscsabai és tiszacsernyői gyülekezetben. (hm... ez jó szakdolgozatcím lehetne... csak nemtom, bölcsészkaron lehet-e ilyet?) De hogy el ne felejtsem, míg "azok, akik magukat illőképp előkészítették, az Úr asztalához járultak szép rendben", addig a gyülekezet a 165. dícséretet énekelte. Felállt az arcomon a szőr, pedig most le is vagyok beretválva. Idézek: "Itt van Isten köztünk: Jertek őt imádni, Hódolattal elé állni. Itt van a középen: Minden csendre térve Őelőtte hulljon térdre. Az, aki Hirdeti, S hallja itt az Ígét: Adja néki szívét!" Ez az első versszak. Azért örültem meg neki ennyire, mert egyrészt nem számítottam rá (nem volt kirakva a többi énekkel a táblára, amiről lelessük a köv. ének sorszámát), meg eszembe juttatott egy téli táboros emléket. A hét év alatt, mióta Úrvacsorázhatok, még egyszer sem gondoltam bele igazán (sajnos) és egyszer sem éreztem meg annyira, hogy Isten jelen van az Úrvacsorai közösségben, mint a táborban. De ezt már meséltem sokaknak. És volt ma bennem egy félsz, hogy na mi lesz, most vajon az új helyen majd hogy élem meg. Hát ez az ének segített. Olyan egyszerű volt, ahogy a gyülekezet kimondta: Itt van Isten köztünk. Pont.

Aztán mesélhetnék még a prédikációról, arról, hogy a Szentlélek kitöltetése a tanítványokra annak az ígérete, hogy ránk is kitöltetik, hogy ez nem egy egyszeri cselekedet volt, mint Karácsony, hanem ez megvalósul mindenki életében. Eljön a Szentlélek és betölt minket. És egymáson keresztül mutatja meg magát, szeretetét az Isten, Szentlelke által használ minket. Sok jó dolgot hallottam. Ahogy a jobbra mellettem ülő bácsi mondta, örül, hogy eljött Csabára, mert soha nem úgy megy ki a templomból, ahogy bejött, hanem valami többel. Ezt már akkor mondta, mikor a baloldalamon ült és a kocsiját vezette. Mert esett, mikor elindultam a templomból. Ő meg ment haza Vörösvárra és elvitt egészen az Egyetem kapujáig. A Mindenhatóban azt mondta Morgan Freeman, bennünk van a csoda. Ma a Tiszteletes asszony úgy imádkozott, mi nem tudunk csodát tenni. De ha bennünk van, Isten csodát tehet általunk. A bácsi meg megmentett attól, hogy csurom víz legyek.

Áldott Pünkösdöt, Szentlelket, csodákat!
 

Avagy húsvét egyetlen dalban, fiktív és nem fiktív naplóbejegyzések.

Talán nem mindenki értesült, hogy azért most hétfőn énekeltük e dalt először sok-sok idő után a szószban, mert ennek az éneklését is a Nagyböjt áldozatai közé soroltam. Igen, így határoztam, h mindenki gazdag legyen a Húsvétban, önmegtagadásaival egészen felékesítve.

Hm, aki ismer, már biztos felkapta a fejét, hogy ennek az embernek nincsenek helyes fogalmai az aszkézisről, és igazán tudhatná, hogy neki mi az áldozat...

De megnyugtatom a felháborodottakat: végül ez az ember lett az áldozat. Lássuk naplóját.....

2008. dec. 19. péntek

Drága Jézusom! Köszönöm a mai önismeretet. Ha ezt elmondom a szószosoknak, jót nevetnek majd... Múltkor házi feladatnak adta a terapeuta, hogy gondolkodjak a fényről, hátha így kevésbé ébredek föl rá reggel, erre most felidézte Szent Ferencet, hogy ő milyen jó barátságban volt a Nappal. Házi feladatnak adta, h elmélkedjek ezen az éneken. Mondtam, hogy a közösségemben mindig ezt énekeljük, mert mindenki kedvence, kivéve nekem, mégsem vonta vissza a leckét. (...)

2009. márc. 21. vnap

Lelki vezetés. Kemény dolog elfogadni, hogy míg élünk, tanulunk. Amit most tanultam:

- (...)

- Fogadjam el gyengeségem, Isten elsőbbségét, irgalmát, az élet ajándékát. (Ezt azért mondta, mert panaszkodtam, hogy mindig meg akarok dolgozni ezekért.) Azt is tanácsolta Beáta nővér, hogy elmélkedjek a Fívérem Napon titokban, mert ez képesebbé tesz befogadni a teremtés csodáját. Azért mondta, titokban, mert amikor először szóba került a dal, rögtön hárítottam, hogy ez a közösségünkben ám nagyböjti tabu! De feladta otthonra. Istenem, neked jó a humorod.

ápr. 6. hétfő

(...)

A mai nap futás közben és utána megmutatta nekem Isten a teremtés szépségét. Beáta nővér sarkallt arra, hogy próbáljam meg felfedezni. S most Isten rásegített. Nem is nehéz, amikor a természet ilyen intenzíven ébred. Az ember már arra gondol, hogy átmentsen ebből valamit az őszbe... szal szép volt. S a lakásban a higgadt reggeli, a kellemes fény... Nem tudom, égett-e a lámpa, de amikor a plafonra néztem, s az égőkre, felfedeztem az egész étkező harmóniáját. Meglátásaim önkéntelen dicsőítették a teremtést, s a teremtés Ura teljes gazdagságában mutatkozott. Mindez elgondolkoztatott a Fívérem Nappal való kapcsolatomon. S a szeretet befogadásán, ami az előbbieken alapul. Hogy látni mindezt nagypéntek és Húsvét fényében? Ezeket igyekszem még kivesézni.

ápr. 7. kedd

(...)

El is felejtettem tegnap lejegyezni, hogy a teremtés csodáin felbuzdulva el is zongoráztam, majd gitároztam a Fívérem Napot! A zongorajátékba egészen beleolvadtam, s mintha Szent Ferencként róttam volna a mezőket. Talán itt megértettem valamit az énekből. A gitározásnál tudatosult bennem, amin már előtte is gondolkoztam, hogy az volt a bajom ezzel a dallal, hogy rosszkor tanultam, még a sárgakönyvesek virágkorában, ami sajnos nagyon sokáig tartott, mert nem volt még zöld, a kék meg alig; nem beszélve arról, hogy akkor még csak hagyományos katkó közösségekbe jártam. Meg abban a korban még nem próbáltam megfejteni a mondatok jelentését, s most nehéz átkeretezni a szöveget, és megfosztani sablon-hatásától.

Amit pedig jól megszemlélve furcsálltam a szövegből: hogy lehet a Nap és a Hold hangját hallani?

ápr. 9. NAGYCSÜTÖRTÖK

Korábban egy ismerősöm belefoglalt spontán imájába egy képet, amit most felidéztem. Azt mondta, Jézus kiszakítaná odaszegezett kezét, csak hogy átöleljen. Rájöttem, hogy ez mennyire megmutatja, hogy ez az egész kereszthalál a szeretetről szól. Visszaemlékeztem Máté Miki előadására is, aki úgy vallotta, hogy Isten a Vele való szeretetközösségre teremtett minket. S hogy a bűn se tudja ennek útját állni, Jézus a végsőkig ment. Erről szól a Húsvét.

ápr. 10. NAGYPÉNTEK

Izajás nem túlzott, amikor azt írta: „tudta, mi a szenvedés”... (...)

ápr. 11. FELTÁMÁDÁS ELŐESTÉJE

(...) A liturgia számomra egészen megerősítette, hogy a megváltás az eredeti teremtési szándék helyreállítása (Éva szemben Máriával, a bűnbeeső Ádám szemben a helyrehozó Jézussal).

(...)

ápr. 14. kedd

Istenem, mennyire figyelmes vagy! Nem nézed közönyösen gyerekes okoskodásunk. Amikor lementem a földszintre, pont egy olyan műsor ment a tévében, ami rárímelt a mostani húsvétomra. Hit, természet, megújulás - asszem ez volt a címe. Elmondták, hogy az ünnepek teljes harmóniában vannak a természettel: a karácsony sötét napjaiba jön a világosság, Húsvétkor a természet újjáéledésével támad fel Jézus, s amikor már a gyümölcsök érnek, nyár elején, akkor ünnepeljük Pünkösdöt.

 S a műsor kiadta az utolsó láncszemet a teremtés és a Húsvét párhuzamában. „a föld átkozott lesz miattad... Tövist és bojtorjánt terem számodra.” (Ter 3, 17-18). A bűn keletkezése a természet halálát is okozná, de Jézus megváltásával kivédte ezt nekünk. Így utólag belegondolva, nem is lenne valószínű ez a körülöttünk lévő csodálatos világ a megváltás nélkül. Mi mindenre kiterjed ez a megváltás?!

Beáta nővér mondta, hogy örüljek az élet ajándékának (amikor kelljeimről, saját felelősségem túlhangsúlyozásáról panaszkodtam). A Fívérem Napot is akkor hozta szóba, ahogy Szent Ferenc örült a teremtett világnak. Kezdek ráébredni, hogy jogosan adta fel a leckét; a teremtett világ csodálata spontán előhívja az élet ajándékán - saját és mások életén - való örömöt. Az életet kaptuk - és itt jön be a szeretet. Isten a Vele való szeretetközösségre teremtett minket. A teremtés aktusa csupa szeretet, s az elhagyott első szeretetet a megváltásban kapjuk vissza.

Húsvétkor az ebben való örömöt ünnepeljük, amikor a természet is visszakapja levedlett ruháját, az első szeretetet, hiszen „a természet világa egyetlen hatalmas példázat” (Vinet).

ápr. 15. szerda

Tegnap este mentem ki Piliscsabára, és megdöbbentően megcsapott az erdei levegő. A ma reggeli futásnál pedig úgy éreztem, testvéreim a virágzó meggyfák, apám a föld, gyermekeim a madarak...

Azt hittem, a Fívérem Nap története tegnappal véget ért - még milyen groteszk véget! - hogy elégedetten vetettem le az utolsó mondatot. De attól tartok, inkább most kezdődött.

Fívérem Nap újra velünk!! Örüljetek, szószosok!