Ebédhez készülődsz. Rögzíted a gyöngyfűzést, amin dolgozol, amikor a húgodat hallod, amint a konyhából kikiabálva megkér, hogy tisztítsd ki a lefolyót.

Megborzongsz. Jól tudod, mire gondol. A fürdővízzel együtt lefolyó haj- és szőrszálak – már persze amelyek átjutnak az első szifonon – beleakadnak a csőrendszer egyik elemébe, amit valamilyen rejtélyes oknál fogva szueznek hívnak. Ez a kád vizét egyesíti a mosdóéval, és vezeti el. Itt, ha már elég hajszál összegyűlt, azokon mindenféle zsiradék, és lefürdött testnedv fennakad betömködve a hálószerűen elrendeződő szőrök közti réseket. Ettől aztán a víz se ki se be.

Azazhogy inkább ki. A szuez rendelkezik egy fehér, műanyag ráccsal lefedett nyílással, ahol a dugulás folytán felhalmozódott vízmennyiség kibújik, hogy kitartóan elárassza a fürdőt. És ahogy megjelenik a rács fölött, hozza magával iszonyatos bűzét. Ebben benne van minden, amit az ember lemos magáról, és tetejébe a hónapok óta rothadó haj szaga. Ez utóbbi szinte elnyomja az előzőeket, ami csak azért nem okoz megkönnyebbülést a szagolónak, mert önmagában is messze túlszárnyalja a többit undorítóságban.

No, a te feladatod kitisztítani a szuezt.

Sóhajtasz, és nekilátsz. Első menetben nem jön le a rács. Aztán a bicskáddal leszereled, és többszörös erővel vág orrba a szag. Büszkén állapítod meg, hogy kibírod hányás nélkül. Pedig elég közel vagy hozzá.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felhajtod a közelben levő vécé ülőkéjét, és folyatni kezded benne a vizet. Tudod, hogy ha elkezdted az operációt, már semmihez nem érdemes hozzányúlnod.

Végiggondolod, hogy minden szükséges előkészületet megtettél. Nagy levegőt veszel, és belenyúlsz. Ekkor jössz rá, hogy előbbi győzelmed a hányinger felett, kismiska volt a mostanihoz képest. Kezed nyálkás masszát tapint telis-tele gondolatvékony hajszálakkal. Ráadásul ahogy megbolygatod, erősebben támadja az orrodat. Pedig direkt nem veszel levegőt.

Nyelsz kettőt. Úgy érzed, mintha a vastagbeledet kellene helyre nyelni. Sikerül. Megkönnyebbülve nagy levegőt veszel. Erre gyomrod ugrik a szádba. Nagy nehezen visszaküzdöd a helyére, és egy elszánt mozdulattal a vécébe rakod markod tartalmát. Persze csak óvatosan. Tiszta kezedet közben a másik alá tartod. Egy átsuhanó gondolat azt súgja, csak azért, hogy az is mocskos legyen. De igazából a padló kövét óvod. Aztán mindkét kezedet a vécében folyó vízbe mártod, úgy, hogy lehetőleg levigye azt, ami a bőrön felül van.

Aztán visszanyúlsz a szuezbe. Kiszeded, vécé. Még két-háromszor megismétled műveletet. Egyre kevesebb hajat szedsz ki. Nyálkás förtelem van bőven, de összetartó szálak híján nem tudod kimarkolni.

Ekkor úgy döntesz, hogy kész vagy. Kezedet először a vécében mosod meg. De akárhogy is sikálod, a hideg víz nem hozza le a bőrödre rakódott vastag zsírréteget. Végül tisztábbik kezeddel elzárod, lehajtod az ülőkét, és átmész a csaphoz. Forró, bőven szappanos vízzel vagy háromszor átmosod, mire végre bőrszerű lesz a tapintása. A beléivódott bűzt úgyse tudod teljesen kimosni belőle.

Visszateszed a rácsot, lemosod a bicskád, még egyszer kezet mosol, és mész ebédelni.

A gyümölcsleves jóízű kanalazgatása közben arra gondolsz, hogy a közeljövőben meg kéne csókolnod egy vécépucoló kezét…