– Mondjunk áldást az Úrnak!

– Istennek legyen hála!

Befejeztük a zsolozsmázást. Ültünk a hazafelé tartó gólyavonaton két folyósó felőli székben, és néztük egymást. Zsófin is látszott, hogy nem akármilyen négy nap van mögötte, én meg egyenesen ki voltam ütve. Csak ültem, és bámultam kifele a fejemből. Azazhogy nem is ültem, inkább úgy elfolytam a székben. Gerincem alakja megközelítette a hiperboláét, lábamat a két széksor közti folyósóra nyújtva próbáltam lazítani.

Egy fiú jött arra. Behúztam a lábam, hogy elférjen.

– Kösz, csak idáig jövök – mondta. Egy üveg sör volt a kezében, és ki tudja mennyi a fejében. Ez kifejezetten befelé forduló, elgondolkozó jelleget kölcsönzött neki. Leguggolt közénk, és beszélni kezdett. – Tudjátok, én nem vagyok az a nagy imádkozós… de most egyik barátom nővére meghalt rákban. A szíve, az agya, meg mindene szétment… És, tudjátok, én nem vagyok az a nagy imádkozós, de a barátom… nagyon megviselte. Tegnap halt meg… És ha van egy kis időtök, kicsit imádkozzatok érte… a lányért meg a fiúért… helyettem… mert… Jó?

Szíven ütött a kérés. Nem tudtam megszólalni, csak biztatóan bólintottam. Megköszönte, és visszament. Elfutotta szememet a könny. Mekkora feladatot bízott ránk a jó Isten… Világítani… És enyhíteni a világ sötétségét… És ez a fiú… Mit ültethetett el benne az Úr, hogy így idejött hozzánk? Mekkora hite lehet, amiről talán nem is tud, amit a világ elfojt benne? Uram, áldd meg kérlek a barátját, és vedd magadhoz a lányt! És ezt a fiút… áldd meg ezerszer! Hogy felismerje, mekkora hitet adtál neki…