Fűben, virágban, dalban, fában,

születésben és elmúlásban,

mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

ahol sötét van, ahol fény ég,

nincs oly magasság, nincs oly mélység,

amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt

nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,

s szeme elé a fény korlátja nőtt.

Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

(Wass Albert)

I. Másikban

Június ötödike, péntek. Délután fél kettő. Áronnal ülünk a Nyugatiba tartó vonaton. A diákkörről beszélgetünk. Közeleg a kalauz. Áron előveszi a bérletét.

Egyszerre jeges borzongás fut végig a hátamon. Harmincnapos bérletet vettem. Harmincegy napja. Teljesen elfelejtettem, és nem vettem újat. Azért mert bezavart az, hogy ugyanúgy néz ki, mint a havi bérlet. Ó, én szerencsétlen!

Gyors ötlettől vezérelve kinézek az ablakon. Megnyugszom. A tájból ítélve már elhagytuk Szabadságligetet.

Közben odaér a kalauz.

– Egy diák BKSz-t kérek Szabadságligettől – mondom szemrebbenés nélkül.

– Köszönöm – mondja Áronnak, majd felém fordul – Nem értettem, honnan kéred? – kérdi kedvesen.

Lassan, tagolva, artikuláltan, de azért udvariasan elismétlem: – Szabadságligettől.

Vagy nagyon rosszul hall, vagy látja, hogy egyetemista vagyok, és nem hiszi el, hogy Pázmáneum után szálltam fel. De nem tehet semmit. Elhagytuk Szabadságligetet, akár ott is felszállhattam.

– Nem álltunk meg Szabadságligeten.

Megfagy bennem minden, ami folyékony.

– Nem?

– Nem.

– Hej, az gáz – mondom őszinte sajnálattal.

– Szóval?

Eszembe jut a bérletem. Nekifogok, hogy elmagyarázzam a helyzetet.

– Az a helyzet, hogy van ez a bérletem, ami negyedikéig jó, és teljesen kiment a fejemből…

Elveszi a bérletet, és tanulmányozni kezdi a hátulját.

– Ötödikéig jó. Ez az első mondat itt.

Visszaadja. Nevet és továbbmegy…

II. Esőben

Június tizenkettő, péntek. Sőt. Tizenhárom, szombat. Hajnali egy-kettő. Négyen állunk a Gellért-hegy lábánál. Andi, Emőke, Gyuri és szerény, ámde kimagasló személyem. Kimerítő, éjfélig tartó táncház után igyekszünk a Batthyány tér fele.

Ráérünk. Az első HÉV csak négy után indul.

– Megnézzük a kápolnát? – vetem fel.

Rövid szünet, sok gondolkodással.

– Hát… Ha nyitva van – mondja végül Andi.

– Rendben. Felszaladok, megnézem, és ha be lehet menni, szólok.

– Veled megyek – mondja Gyuri.

– Na, ez meg mi volt?

Egy esőcsepp zuhant a fejemre nagyon magasról. Hamarosan a többiek is egyetértenek velem, hogy csepereg az égbolt.

– Na, nézzétek meg gyorsan, jó lenne valami esővédett hely.

Felszaladok a meredek lejtőn. Gyuri utánam. A kápolna persze zárva. Közel megyek, benézek a rácsokon. Odaér Gyuri is.

– Nézd, ez a kiugró sziklaperem megóv az esőtől! Telefonálok nekik, hogy jöjjenek.

Hívom Andit. Az új telefonról, annak még nem ismeri a számát. Ezt gonoszul ki is használom, elváltoztatott hangon beszélek.

– Hálló? Makray Andreával szeretnék beszélni.

Gyuri felnevet. Andi előbb ijedten hebeg, majd, miután meghallja Gyurit, mérgesen megkönnyebbül.

– Nem igaz, Misu, olyan vagy! Most felmegyünk, és megbosszulom!

Leteszi. Ecsetelem a helyzetet Gyurinak, hogy nem szeretném megvárni Andi bosszúját, és együtt rohanunk le a járdán. Andiék ugyanazon az ösvényen jönnek, amelyen előrementünk. Észrevétlenül mögéjük kerülünk, és kaján vigyorral várjuk, hogy mit reagálnak hiányunkra. Meg sem lepődnek.

– Misu, hol vagy? – kérdezi Andi a keze ügyébe kerülő legunottabb hangon.

– Elbújtam, mert féltem a haragodtól – bújok elő nevetve.

Odamegyünk hozzájuk.

– Hogy kiderült az ég! – csodálkozik Emőke. Kinézünk a Városra, gyönyörködünk.

– Mi lenne, ha imádkoznánk egyet? – terjesztem ötletemet a társaság elé. – Budapestért főleg, meg az Országért.

A többiek is hihetetlen jó ötletnek tartják. Kiülünk a kápolna előtti kőkorlátra, és imádkozunk. Két fiú, két lány; három református, egy katolikus; négy keresztény, krisztusi ember egy lélekkel a Hazáért, a barátokért, rokonokért, közösségekért, ami eszünkbe jut.

Felettünk ragyognak a csillagok.

Közben egy kései villamos földmérő tanoncokat hoz, majd csilingelve jelzi nekik, hogy szeretne már aludni menni. Erre azok lemennek a sínről, és pár lépéssel odébb állítják fel háromlábú szerszámaikat.

És mi imádkozunk. Fáradtan, el-elkalandozó figyelemmel, de tüzes lélekkel. Aztán meghallgatunk Emőke telefonján egy gyengén hallható, de szép dalt, leszállunk a korlátról, és továbbmegyünk.

Visszaérünk oda, ahonnan kápolnát nézni indultunk, és folytatjuk utunkat az ismét bőszen hulló esőben.

III. Vakságban

Június huszonhat, péntek. Bemegyek Pestre. A csobánkai táborhoz pakolunk sátrakat, és ha már ott vagyok, rendezem tartozásomat a BKV-val. Mindennek nagyon pörgősen kell mennie, mert csak éppenhogy férek az idő szabta korlátok közé.

A Nyugati aluljárójában veszek egy esernyőt, mert Zsófi kedvesemét nemrég tettem tönkre, és azóta nincs neki.

Kimegyek a Körútra, veszek egy gyrost, zsebreteszem a visszajáró százast, és elbattyogok a következő villamosmegállóba. Utasítás szerint a Blahán leszállok, és nekifogok az Akácfa utca felkutatásának. Egészen természetes, hogy éppen az átellenes sarokban kezdem keresni, így egészen sokáig tart, amíg rálelek.

Az utolsó lehetséges utca felé tartok. Egyszercsak egy hajléktalan ismerősömet pillantom meg. Igazából nem is az én ismerősöm. Dávid bátyámé. Úgy emlékszem, Lacinak hívják. Majdnem egyhetven magas, az egyik lába három-négy centivel hosszabb a másiknál, és egyébként nagyon kedves, minimális keresete szórólapok osztogatásából van.

Az jut eszembe, hogy oda kéne mennem hozzá, beszélgetni vele. Aztán rögtön kapcsolok, hogy én most iszonyatosan sietek, így hát elmegyek mellette, még szórólapot sem veszek tőle.

Bekandikálok a gyanúsított utcába, hogy majd egy tábla alátámasztja sejtésemet, de semmi ilyent nem látok. Pedig alaposan megnézem mind a két oldalt. Semmi.

Eszembe jut Laci. Ő biztos tudja, ismerős errefelé.

Visszamegyek hozzá, köszönök neki:

– Szervusz… Laci?

Megijed, nem tudja mire vélni a dolgot. Magyarázkodni kezdek. Dávid bátyám, és a Szent Egyed Közösség emlegetésére megnyugszik, sőt, megismer. Vidám beszélgetésbe kezdünk. Többek között elmondja, hogy a kérdezett utca valóban Akácfa névre hallgat, és hogy hol találom benne a BKV irodát. Ez külön jó, mert megtudom, hogy jóval beljebb van, mint képzeltem. A beszélgetés végén megkínálom a zsebemben lévő százassal, tudván, hogy nincs annyira eleresztve anyagilag. Nehezen beleegyezik, hogy majd kávéra elkölti. Kölcsönösen megköszönjük, elköszönünk, és megyek.

Elered az eső. Egy egészen laza mozdulattal előveszem Zsófi új ernyőjét, és vígan kanyarodom rá az utcára. Az első, amit észreveszek, egy hatalmas utcatábla: Akácfa utca.

IV. Időben

Július tizenöt, szerda.

Sopronban vagyok, Zsófi kedvesemnél. Egy esti mise, és egy kiadós, izgalmakban bővelkedő városnézés után hazafele indulván Zsófi fölveti, hogy ha már úgyis kocsival vagyunk, megnézhetnénk, hol laktak azelőtt. Folyamatos jobbra, balra, előre utasításai alapján el is jutunk a kívánt helyre. Kedvesem körbenosztalgiázza a háztömböt, megnézi a kapucsengőt, és elmesél egy–két történetet a költözésről. Aztán sűrű hátrapillantgatások közepette visszaülünk a kocsiba, és felmerül a „hova tovább?” kérdése.

– Itt a sarkon volt egy modern építésű templom – vetem fel.

– A Szent Imre Templom. Megnézzük?

– Pont erre gondoltam.

Rágyújtok a motorra, és megyünk. A parkolóban megállunk, kiszállunk, bemegyünk a templomkertbe.

Gyönyörű hely. Takaros, gondozott virágok, üde zöld pázsit. Mellette egy kis tó. A hely varázsát kihasználva imádkozunk egy jót, majd – mivel az eső is cseperegni kezd, visszaülünk a kocsiba. Ott eszünkbe jut Andris, Zsófi öccse, aki nemrégiben strandra ment. Biciklivel.

Felhívjuk: már otthon van. Megnyugodva kapcsoljuk be a biztonsági öveket, hogy mi is afelé vegyük az irányt.

Ekkor jut eszembe a tej. Amit vennünk kellett volna.

Zsófi mondja az utat, én nyomom a gázt, egy nagyon alkalmasnak tűnő parkolóhelyre hirtelen befékezek, kipattanunk, és elindulunk a bolt felé.

Egy órás mellett haladunk el. Már zárva van. Kirakatában a műszerek mutatják, hogy a pontos idő nyolc óra ötvenkilenc perc. Zsófi viccelődve megjegyzi, hogy majd erre hivatkozunk, ha kell.

Odaérünk a bolthoz. Közben megtudom, hogy ha ez zárva van, még egy helyen próbálkozhatunk. Az üzlet ajtaján kis tábla hirdeti minden érdeklődőnek, hogy hétfőtől szombatig terjedő időszakban egészen este kilencig nyitva tartanak.

Zsófi belép a boltba. Én kinn maradok, így látom, amint a következő pillanatban az eladó kedvesem mögött megfordítja a NYITVA táblácskát…

V. Tüsszentésben

Július tizenhat, csütörtök.

Sopronból való hazautazásom napja. Mivel útba esik, megbeszélem Katával, hogy az ebédet Kapuváron költjük el. Mivel Kapuvárra megyünk, Zsófi is jön, és Évinek is szólunk.

Rövid, szinte feleslegesnek látszó rohanás után felszállunk Zsófival a buszra, ami a vasútállomásig visz minket. Itt megvesszük a jegyet, találkozunk Évivel, és együtt szállunk vonatra. A vonat gördülékenyen elindul, a beszéd folyik.

Hármunkon kívül egy termetesebb asszonyság utazik a kocsiban a csomagjaival. Egyszer csak kapja magát, és tüsszent egy akkorát, hogy kalapot le. Különben lerepül. Vidám kedvemben vagyok, egészségére kívánom a dolgot. Erre nagyon mosolyogni kezd, és beszélgetésbe elegyedik velünk.

– Ez allergika. Valamire allergikus vagyok. Vagy csak megfáztam. Mit lehet tudni ilyen hőségben?

Részünkről a dialógus létrejöttét nemnyelvi jelekkel, azaz bólogatással és hümmögéssel segítjük elő. Mélylélektannak szakdolgozathoz is elegendő anyagot nyújtó párbeszédünk itt véget ér, utazunk tovább, tervezgetünk. Aztán megérkezünk Kapuvárra, ahol Kata vár már ránk kocsival, mert messze laknak a vasútállomástól.

Tonnás hátizsákomat vállamra kanyarítva a lépcsők mellőzésével becsapódom a peron kövezetébe, heves karlengetésekkel üdvözlöm Katát, és rutinszerűen végigtapogatom zsebeimet, hogy megvan–e a mobilom, amiről nyomban ki is derül, hogy nincs.

Ettől kicsit megfagy bennem a tegnapi vacsora, és a mellettünk álló forgalmistához fordulok, hogy ilyenkor mi a teendő.

– Elmenni Csornáig, aztán vissza.

Idegesen felszállok a vonatra, Zsófi utolsó pillanatban utánam. A mozdony nekigyürkőzik, és húzni kezdi a szerelvényeket, s velük kettőnket.

Zsófi hív engem, hogy a csörgés alapján megtalálhassuk, de nem cseng ki. Rohanunk vissza a kocsiba, ahol ültünk. Még mindig nem cseng ki. Megijedek, hogy még Sopronban esett ki az állomáson. Megérkezünk az allergikus nénihez a kocsiba. Vadul keresgéljük a készüléket az ülések alatt. A néni ekkor kezdeményez újra párbeszédet.

– Itt hagytak valamit? Csak mert eggyel hátrébb voltunk. Azóta átültem.

Mint a Tisza, ki letépte láncát, vágtatunk a másik kocsiba. Egyszer csak hallom, hogy sms–t kaptam. Bizonyára a nem fogadott hívásokról. Akkor pedig ki is kell csengenie! Zsófi hív, és a zaj alapján egy perc alatt megtaláljuk, két szék közé ékelődve a szökevényt. Megnyugodva hívom fel Katáékat, hogy minden rendben, leszállunk Szárföldön, és fújunk egyet.

Aztán eszembe jut, hogy ha az a néni nem tüsszent, még mindig egy kocsival előrébb keresgélünk…