PPKE-BTK SzóSz blog

Húsvét vasárnap, délután négy óra.

Édesanyával, meg Beátával, Mikivel kimegyünk a temetőbe, hogy meglátogassuk húgunkat, és rendbe tegyük a sírját. Út közben jut eszünkbe, hogy virágot nem hoztunk. Virágos persze nincs ilyenkor nyitva, mégiscsak húsvét vasárnap van.

A sírhoz érve látjuk, hogy van kinn friss nárcisz. Biztos Mamiék hozták, amikor tegnap kijöttek Gödöllőre. Édesanya Beátával nekilát a sírocska kigazolásának, én Mikivel elszaladok vízért. Emlékeimben kutatva megpróbálom kitalálni, merre van a csap, aztán elindulok. Közben nézelődöm jobbra-balra, biccentek a szembejövőknek, szememmel pedig a csapot kutatom. Közben szemem a sírfeliratokon időzget.

Ott egy szép, fekete kősír, rajta: Anya, Nagyapa, Nagymama. Alatta szöveg: E sírhoz vezet utunk, Mert feledni nem tudunk. A mellette lévő fehér márvány két névvel, és "Béke poraikra!" szöveggel. Majd egy gránit-remek: "Szüleink emlékének sok szeretettel".

Megtorpanok.

A sok cicomás kősír között egy egyszerű földhányás. Beleszúrva egy deszkából tákolt fakereszt, rajta fehér festékkel egyetlen szó: Megváltva.

Húsvét vasárnap, négy óra húsz perc.

- Ó, bölcs szellem, szellemek legbölcsebbike, mondd: miben áll az emberek boldogsága?
- Megmondom, kis szellem, de előbb hozd el nekem az újszülött gyermek első csepp könnyét!
- Elhoztam, bölcs szellem, ó szellemek legbölcsebbike. Bebolyongtam érte a világot, bebújtam minden kulcslyukon, odaálltam minden szülő anya mellé, én voltam az első, aki az újszülöttet érintette, hogy elhozhassam. Íme, itt van, ebben a fiolában. Most már mondd meg, ó, bölcs szellem, te, a szellemek legbölcsebbike: miben áll az emberek boldogsága?
- Megmondom, kis szellem, de előbb hozd el nekem az öröm könnycseppjét!
- Elhoztam, bölcs szellem, ó szellemek legbölcsebbike. Bebolyongtam érte a világot, bementem minden nyitott ablakon, belebújtam minden nevetésbe, jelen voltam minden könnyes kacagásnál, hogy elhozhassam. Íme, itt van, ebben a fiolában. Most már mondd meg, ó, bölcs szellem, te, a szellemek legbölcsebbike: miben áll az emberek boldogsága?
- Megmondom, kis szellem, de előbb hozd el nekem a bánat könnycseppjét!
- Elhoztam, bölcs szellem, ó szellemek legbölcsebbike. Bebolyongtam érte a világot, bejártam minden kihalt utcát, végigkísértettem minden temetőt, és ravatalt, belopództam minden sötét házba, hogy elhozhassam. Íme, itt van, ebben a fiolában. Most már mondd meg, ó, bölcs szellem, te, a szellemek legbölcsebbike: miben áll az emberek boldogsága?
- Megmondom, kis szellem, de előbb hozd el nekem a meghatottság könnycseppjét!
- Elhoztam, bölcs szellem, ó szellemek legbölcsebbike. Bebolyongtam érte a világot, beléptem minden templomba, belebújtam minden versbe, ott voltam minden ölelésnél, hogy elhozhassam. Íme, itt van, ebben a fiolában. Most már mondd meg, ó, bölcs szellem, te, a szellemek legbölcsebbike: miben áll az emberek boldogsága?
- Most már tényleg megmondom, kis szellem, de előbb még hozd el nekem a fáradtság könnycseppjét!
- Elhoztam, bölcs szellem, ó szellemek legbölcsebbike. Bebolyongtam érte a világot, végigjártam minden gyárat, meglátogattam minden éjjeliőrt és könyvelőt bebújtam minden virrasztó édesanya mellé, felkerestem minden fájó-vörös szemet, hogy elhozhassam. Íme, itt van, ebben a fiolában.
A kis szellem elhallgatott, és kérdőn nézett a bölcsre. Az fogta az öt fiolát, és beleöntötte egy tégelybe. Összerázta, és felemelte.
- Kérdezted, hogy miben áll az emberek boldogsága. Most megmondom. Az emberek boldogsága ebben az öt könnycseppben áll.

 

Létrejöttem.
Isten megteremtett. Csodásnak alkotott, tökéletesre formált.
Gyönyörködve munkált fent, az égben, aztán mikor elkészültem, rám mosolygott. Mosolya derűt öntött belém, megteltem élettel. Aztán kezébe fogott, és így szólt:
"Menj! Elküldelek a Földre, az emberek közé. Nagy feladatot bízok rád: hatalmas tervemnek leszel részese. Ahová küldelek, oda életet viszel. Az én áldásomnak fognak hívni, mert az én mosolyomat hordozod. Nyomodban élet sarjad a Földön, és körülötted a kopár táj is kizöldül. Most menj, és maradj mindvégig derűs!"
És elengedett.
Örömmel indultam a Földre.
Boldog voltam, hogy ilyen nagy feladatot kaptam, noha csak egy csöpp kis teremtmény vagyok. Az életet bízta rám az Úr. A mezők virágait, a lombok zöldjét, a földek termését. És mindehhez az Ő derűjét adta nekem, az Ő mosolyát hordozhatom…
Mindjárt megérkezem…

És a kiszikkadt föld szomjasan itta be a kis esőcseppet.

 

Most egy rövid "túráról" szeretnék írni, már nem a krónikás szerepében, ahogy ígértem, hanem saját identitásomba visszaolvadva:) Durva, mit meg nem lehet élni a természetben. És milyen különböző bír lenni ugyanaz az út egyszer és máskor.

Csak páran voltunk tegnap este, mise után, akik az erdei úton mentünk haza. Egy nagyon szép pillanat miatt tartom ezt megosztásra érdemesnek: Isti & Andi felvetették, h hallgassuk a csendet, egészen addig, h már fájjon. Kört alkottunk a hóban, a piros-szürke ég alatt, hát megtettük. Tényleg fájt. Egység a teremtett világgal, olyan volt, mint a Mindenható előtti leborulás, tiszta alázat, amikor vmi megindul ott legbelül. Egy kis megmozdulás, amit csak akkor fogsz fel, ha elcsendesedsz, és nem is tudod megnevezni az érzést, h fáj-e v boldogít...

Ezt érezhette Péter, amikor kilépett a csónakból, v amikor kishitűsége miatt süllyedni kezdett, s az Üdvözítő szelíden lenyúlt érte, amikor kérte őt.  Szt Péterről beszéltek misén, és akkor nagyon megérintett a hite, meg a pillanat, amikor az megfogyatkozott. Bár tudott úszni, nem kapálódzott a csónak felé, szimplán megkérte Jézust, h segítsen. Jézus pedig segített, és ez megerősített, h Ő tisztában van azzal, h hitünk gyenge, és kész felemelni, ha alázattal kérjük.

Igen, szeretetet tapasztaltam, egyszerre Isten nagyságát, másrészt szelíd közeledését, az egységet vele. Aztán Misu énekelt - mintha csak a csend folytatása lett volna - egy norvég népdalt a hóról, az estéről... Távolba néztünk, a havas útra, az azt körülölelő fákra. Talán ilyen úton jön el majd Jézus is, ha meghalunk, és találkozunk vele.

Utazunk haza. A buszon Istivel beszélgetek.
– Figyelted, összefogott minket? – kérdezi.
– Kiket? A katolikusokat? vagy a szószosokat?
– Nem. Akik az Úrvacsoráról beszélgettünk. Mindig mindent elpoénkodunk, vagy eltérünk a témától, most meg annyira rajta volt mindenki. Akkor is, amikor először felmerült, a játékos est előtt,
Tényleg... A dolog valahol szombaton indult el. Zolival külön előadásra készültünk, és megláttam a borosüvegeket...
– Azok miért vannak itt? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
– A vasárnapi Úrvacsorához kellenek.
Eszembe jutott, amit még Marika nővér mondott az ökumenikus imanyolcad előtt:
„Katolikusok járulhatnak Úrvacsorához, de tudniuk kell, hogy az nem Szentáldozás.”
– Zoli! Erről beszélni kellene a szószosokkal!
– Tényleg. Vacsin is felmerült.
Aztán befejeztük a próbát, és átmentünk a másik terembe a többiekhez. Zoli csöndet kért, én pedig felvetettem a témát.
– Tábor végén ugyebár lesz Úrvacsora. Ehhez azt szeretném hozzáfűzni, hogy tudtommal a katolikusok részesedhetnek benne, de tudni kell, hogy nem Szentáldozás. Valakinek van erről még mit mondania?
Volt. Tudtam, hogy Ági más állásponton van:
– Nos, ugye ezt még Marika nővér mondta? – merthogy ő is ott volt akkor – Én azóta beszéltem az atyánkkal, és ő azt mondta, hogy nem szabad, sőt bűn katolikusnak úrvacsorázni.
Ezzel általános megrökönyödést keltett. Én sem igazán értettem. Ráadásul bosszantónak találtam.
– Miért lenne az bűn, hogy a protestánsokkal ennyire szeretnék közösségbe kerülni?! Evvel most nem tudok egyetérteni, hiába a katolikus egyház álláspontja.
– Szerintem ezt ne így közösen tárgyaljuk meg, hanem bízzuk mindenkinek a lelkiismeretére! – hangzott a felvetés valamelyik lánytól.
– Szerintem meg ez a kérdés éppenhogy a egymással lévő közösségre vonatkozik, és pont ezzel nem tehetjük meg, hogy egyénileg bíráljuk el. – Nem volt teljesen alaptalan a felvetés: a veszekedést, és a széthúzást akarta elkerülni. De úgy éreztem, akkor is a közösség döntése kell hogy legyen.
– Egyébként – folytatta Ági – úgyis megyünk reggel Szentmisére, aki akar. Ott áldozhatunk. Azután pedig nincs szükségünk újra az Úr Asztalához járulni.
– Én úgy hallottam, lehet egy nap kétszer is Szentáldozni, ha más közösségben teszed!
– De pont ez az, hogy a második már nem is Szentáldozás lenne! Én szeretnék Úrvacsorázni. Szeretnék mélyebb közösségbe kerülni protestáns testvéreimmel. – szögeztem le a magam részéről.
– Felhívom Balázs atyát! – javasolta Zoli.
Erről többeknek eszébe jutott az otthoni papjuk, és felhívták. Én Laci atyának telefonáltam. Nem vette fel. Újra megpróbáltam, megint nem fogadta.
– No – mondta Zoli –, elmondtam Balázs atyának a problémát. Azzal kezdte, hogy most az egyház hivatalos álláspontjára vagyok kíváncsi, vagy az ő véleményére. – úgy éreztem, innen már értem. Az egyház tiltja, de Balázs atya azt mondja, hogy a mélyebb közösség érdekében lehet. Tévedtem. Zoli ugyanis így folytatta – Az egyház álláspontja az, hogy katolikusoknak bűn az Úrvacsora vétele. Atya viszont azt mondta, hogy ő elmenne az Istentiszteletre, betudná vasárnapi Misének, de nem Úrvacsorázna.
– No, evvel nem lettünk nagyon kisegítve, mert Szentmisére mindenképp megyünk.
– Miért kellene betudni vasárnapi Misének az Istentiszteletet? – érkezett a kérdés protestáns részről.
– Mert a katolikusoknak legalább vasárnap kötelező Szentmisén részt venniük. Most mit tegyünk?
– A nyolcbés atya is azt mondja, hogy ne úrvacsorázzunk…
Tényleg ritka volt, hogy ilyen odafigyeléssel, ennyi ideig egy témáról beszéljünk.
–… meg Ágiéknál is a morzsaszedegetésen. – fejezte be Isti a mondatot.
– Ühüm – mondtam, és az agyam már rég Kerecsenden járt, ahol hatan összegyűltünk a tábor után, és vacsora végeztével beültünk az egyik szobába Judittal, hogy átbeszéljük az elmúlt napok élményeit.
– Elfordítanád a kislámpát? Nagyon hangulatos, de a szemembe világít. Köszi!
– No, ki kezdi a morzsaszedegetést?
– Kezdjük egy imával, hogy oda tudjunk figyelni!
– Rendben. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Köszönjük, Atyánk, hogy nem telt el egy fél óra és már megint színed előtt lehetünk. Kérünk, áldd meg ezt a beszélgetést! Ámen.
– Akkor kezdem én – mondtam, mert már vacsoránál megbeszéltük, hogy beszélek pár szót az Úrvacsora dologról – ez a morzsa kicsit talán nagy falat lesz, valószínűleg elég hoszszan fogom mondani, de nagyon bennem van. Az Úrvacsora kérdése.
– Úgy mondd, hogy Judit is megértse!
– Rendben, akkor az elejétől mondom. – és elmeséltem, hogyan jött elő az Úrvacsora téma, és milyen vélemények hangzottak el elsőre. – Mindenesetre Zolival úgy döntöttünk, hogy megkérjük Járay Marcit, a tábor vezetőjét, hogy mondjon egy pár szót a dologról, hogy ne maradjon senki előtt se homályban. – Az adta valószínűleg az ötletet, hogy Marika nővér azt mondta, hogy bár mehetünk úrvacsorázni, inkább mégse tegyük, mert összezavarnánk a jelenlévő katolikusokat. Ezt akartam elkerülni Marci segítségével. – Ő azt mondta, megkéri Pablot. Ennyiben maradtunk, leültünk vacsorázni. közben Julcsi újságolta, hogy felhívta egy teológus ismerősét, aki elmagyarázta neki, hogy miért bűn. Valami önbecsapást mondott, vagy mit. – Akkor már nagyon mérges voltam a katolikus álláspontra. Úgy éreztem, kifejezetten az egység ellen vannak. – Épp hozzákezdtem volna a vacsorámhoz, amikor Laci atya rezegni kezdett a zsebemben. Kiszaladtam, beszéltünk egy negyed órát. Akkor értettem meg, hogy miről van szó. A katolikus Szentáldozás és a protestáns Úrvacsora közötti ellentét nyilvánvaló volt, hogy a katolikusoknál az ostya valóban Krisztus teste, a bor pedig valóban Krisztus vére, míg a protestánsoknál csak jelképesen. És azért önbecsapás, ha egy katolikus Úrvacsorát vesz, mert ha hiszi és vallja, hogy az Utolsó Vacsora emlékezetében a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé változik, nem vallhatja hallgatólagosan az ellenkezőjét. És az Úrvacsora vételével pont ezt tenné.
Nagyon feldúlt a dolog. Mondhatni fenekestül felforgatott. Visszaültem az asztalhoz, és szó nélkül belapátoltam a tésztámat, aztán Anna tésztáját, meg valaki másét is. Közben egyfolytában járt az agyam. Végül arra jutottam, hogy beszélnem kell Marcival, hogy ne Pablo beszéljen erről az Úrvacsora előtt, hanem… én.
De mindezt nem akartam saját szakállamra csinálni. A vezetőim támogatására mindenképpen szükségem volt. Ezért a játékos est után leültem beszélgetni először Ágival, mégiscsak ő a katolikus. Nagyon gyorsan megértette, miről van szó, adott néhány tanácsot, majd átadott Áronnak.
– Hol beszélgessünk róla? – kérdezte Ági.
– Valami csendes helyen. Mondjuk az ebédlő előtti folyósó?
– Vagy mit szólnál az ebédlőhöz?
– Rendben – akkor már nagyon feszített belülről a dolog.
Leültünk.
– Mondjad.
– Kezdjük egy imával!
Mindketten bölcsességet kértünk Istentől számomra, és kitartást.
– No, mondd.
Elmeséltem, neki, hogy értettem meg, miért hazugság nekem úrvacsorázni. Mondtam, hogy mennyire fáj nekem, és hogy szeretnék beszélni erről vasárnap, hogy a többi katolikus is tisztán láthasson.
– Ehhez Marcival kell beszélnem.
– Áronnal már beszéltél?
– Még nem. Gondoltam, ha te továbbengedsz.
– Rendben. Beszélj Áronnal, de csak a katolikus álláspontról. Szerintem, ha ő továbbenged, akkor mehetsz. Ő elég konzervatív baptista.
Megint imádkoztunk egyet további erőért, és bölcsességért, majd felálltunk, hogy megkeressük Áront. Alig tettünk egy–két lépést, megláttuk. Épp felénk tartott.
Áron meglepően könnyen továbbadott Járay Marcinak, mondván, hogy ő ezt nem tudja megítélni.
– Mi a baj? – kérdezte, mert könnyes volt a szemem. Ági egy mozdulattal átadott neki, és elment. Leültünk Áronnal is, vele is imádkoztunk bölcsességért, és erőért, majd neki is előadtam a dolgot.
– Csak azt nem értem, hogy Isten elfogadja mind a kettőt, nem?
Itt úgy éreztem, visszavonulhatnék, de egy belső hang nem engedte. Azt, mondta, nem adhatom fel.
– Akkor sem vallhatom egy dologról, hogy igen is meg nem is.
– Aha. És ha nem informálnánk a katolikusokat, és a tudatlanság mentené fel őket?
– Áron, „bűn volt a törvény előtt is”.
– Tényleg. Figyelj, ebben én nem gátollak meg. Marcira bízom a döntést.
Megint imádkoztunk az ügyért, hogy az Úr akarata legyen meg, aztán megkaptam Marci telefonszámát, és magamra maradtam.
Marcival telefonos egyeztetés után a szobájában találkoztam. Megbeszéltük, hogy másnap, miután a vezetőséggel egyeztetett, és én is visszaértem a Miséről, leszögezzük, hogy mi lesz.
Imával kezdett, többször megszakított beszélgetésünk során eljutottunk oda, hogy Marci azt mondta:
– Misu, én elfogadom ezt, bár nem teljesen értem. De tudom, hogy ez nektek fontos. Voltam egy ökumenikus képzésen, ahol katolikus papok is voltak, és ott is felmerült, hogy az Úrvacsorában még nem vállalhatok közösséget azokkal a papokkal, akikkel pedig a hit más területein jobban meg találtam a közös hangot, mint református lelkész társaimmal. De azt nem tartom jó ötletnek, hogy te beszélj róla, és főleg mindenki előtt. Amúgy is vannak, akik nem szeretik annyira a katolikusokat, és ez csak még nagyobb széthúzáshoz vezetne. Mi lenne, ha ezt a katolikusokkal beszélnéd meg?
– Arról egy kicsit szerintem lecsúsztunk időben. Másrészt ugyanúgy eljutna a többiekhez, csak másodkézből, ami szerintem rosszabb.
– Igaz. De ugye érted, miért nem akarom?
Értettem. Az egység volt a célja. Ha nem is az Úrvacsorában, legalább azon kívül. Ennek a megbomlásától félt. Végül sok–sok ötlet, érv és ellenérv felhozatala után abban maradtunk, hogy másnap, ahogy visszajöttem Miséről, eldöntjük, hogy lesz.
Másnap korán keltünk, és elmentünk Misére. Ott nekem minden a szenvedésről szólt. Az olvasmány Jób könyvéből volt, meg a prédikáció, meg minden.
No, most visszaugranék az időben. Arra a részére a tábornak, amikor arról beszélt Pablo, hogy a szeretet és a szenvedés nem választható el egymástól. És hogy Isten nem csak anynyira ismeri a szenvedéseinket, hogy tud róluk, hanem velünk együtt szenved. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy szeretném valóban átérezni mások szenvedését, és az igehirdetés utáni csöndességet körülbelül erre szántam, hogy ezért imádkozzak.
Elindultam, hogy egy csendes helyet találjak. Eszembe jutott az imakápolna. Bementem. Már csak egy hely volt: a Feszület előtti térdelős. Odatérdeltem, és magamba mélyedtem. Ezekkel a gondolatokkal imádkoztam, amit később le is írtam: „Uram! Adj nekem érző szívet, ami őszintén együtt tud örülni másokkal, de szenvedni is tud azzal, aki szenved! Add, hogy szívemből tudjak örülni, de zokogni is felebarátaimért! Add, hogy együtt tudjak érezni azzal is, aki rajtam tölti ki máson érzett fájdalmát! Add, hogy lelki lábtörlő lehessek! És add meg egykor, hogy a Te fájdalmaidban is részem legyen! Most még félek ettől, de majd ha késznek ítélsz, add meg! Érző, vérző szívet adj nekem! Vedd el kőszívemet, és hús–vér szívet adj, kérlek! Ámen.”
Ez még az Úrvacsora felmerülése előtt volt. Főleg olyan dolgok jártak a fejemben, hogy ha egy ismerősöm mondjuk elveszti valakijét, ne csak azt tudjam mondani, hogy „jólvan”, „jólvan”, hanem tényleg tudjak együtt sírni vele. A Jézus szenvedéseiben való osztozás alatt pedig főleg a stigmákra gondoltam, azért írtam, hogy még félek.
És Isten megadta. Nem úgy, ahogy vártam, sokkal kedvesebben, aktuálisabban.
Egyfolytában arra gondoltam, hogy vasárnap az egész tábor előtt fogok beszélni. Ez egyrészt félelemmel töltött el, másrészt ott volt bennem, hogy szerepeltem már nagyobb közönség előtt is, meg már olyan is volt, hogy a Szentlélek szólt belőlem. De tudtam, hogy Isten sokkal kreatívabb annál, hogy megismételjen valamit, ami már egyszer megtörtént. Éreztem, hogy ha Ő fog szólni belőlem az nem olyan lesz, mint a legutóbbi, és nem támaszkodhatom a rutinomra. És kívántam is, hogy új módokon tapasztalhassam meg csodálatosságát.
A Szentmise olyan volt, mint ami felkészít a szenvedésre. Akkor azt hittem, hogy a beszédem lesz a szenvedés számomra. A Szentáldozásnak nagyon örültem. Utána Balázsáldást kaptunk. Gyönyörű kifejeződése volt az egységnek, ahogy a sok hívő előttünk megkapta egyesével, aztán mikor mi következtünk, félkörbe álltunk, és Ági kérésére az atya egyszerre áldott meg minket.
Mise után siettem vissza, hogy megtudjam, Marci mire jutott. A nagyteremben volt, éppen az Úrvacsora előkészületeit felügyelte. Odamentem hozzá, félrevonultunk egy sarokba. Mondta, hogy arra jutott, hogy ő fog beszélni. Elmondja, hogy tudja, hogy a katolikusoknak ez a kérdés nehéz, mindenkinek a lelkiismeretére bízza a dolgot, és azt kéri, hogy aki nem úrvacsorázik, az legalább imában legyen együtt a többiekkel.
– Ehhez így mit szólsz?
– Jó, de kevés. Pont az ok hiányzik belőle, ami miatt megkerestelek. Semmiképpen nem beszélhetnék én?
– Azt azért nem akarom, mert én mégiscsak a vezetője vagyok a tábornak, engem mindenki ismer. Az szerintem nagyon visszásan sülne el, ha egy legtöbbek által ismeretlen katolikus kiállna, és arról beszélne, hogy ne legyünk egységben. Érted?
– Aha. Bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem nekem kell kiállnom. Vagy esetleg megemlíthetnéd, amit tegnap mondtam.
- Azért én úgy látom, hogy ezzel a katolikusok többsége tisztában van. És pont ezért azt érzem, hogy ha te kiállnál, kevesebb haszna lenne, mint amekkora kárt okozna a többiekben.
– Ezt így értem. És jogos. De akkor is kevésnek érzem, amit mondani akarsz.
– Mondjuk, beszélnék arról az ökumenikus képzésről, és utána azt mondanám, hogy „Mindezek ismeretében megértem, ha a katolikusok nem akarnak Úrvacsorához járulni, őket arra kérem, hogy imában legyenek velünk.” Nos?
– Ez így tetszik. Főleg azért, mert kihagytad belőle azt, hogy ez lelkiismereti kérdés, de nem is mondtad, hogy parancs. Kösz szépen.
– Még egyszer átgondolom, mert nekem a baptistákat is bele kell számolnom, közülük is többen jelezték, hogy nem vennének Úrvacsorát.
Végül sikerült közös nevezőre jutnunk, amit Marci aztán el is mondott az egész tábornak.
Aztán elkezdődött az Úrvacsora. Először csak nagy fájdalmat éreztem. Térdre borultam, mert imában nagyon együtt akartam lenni a többiekkel.
Amikor Pablo elmondta az Utolsó Vacsora szavait, megrázkódtam. Nálunk ezek az átváltoztatás szavai. Meglepődtem, amikor a kenyér megtörése után nem azt hallottam, hogy „ezt cselekedjétek”, hanem hogy „ezt egyétek az én emlékezetemre”. Amikor körbe indultak a kenyeres kosarak, megráztam a fejem, hogy én nem kérek. Később tudtam meg, hogy csak tovább kellett volna adnom. De akkor annyira fájt a szívem, hogy nem bírtam tovább.
Aztán elkezdtem zokogni.
Térdelő helyzetben ráültem a sarkamra, előredőlve rákönyököltem a combomra, és lehajtott fejjel keservesen sírni kezdtem.
„Uram! Miért? És még meddig? Miért hagyod, hogy ennyire meg legyen szaggatva a Tested? Miért nem részesülhetek egy kenyérből protestáns testvéreimmel? Miért? Miért hagyod, hogy egyházad ennyire megosztott legyen? Miért hagyod? Miért nem lehetek közösségben Gyurival a legmélyebb és legszebb ajándékodban? Miért hagyod, hogy a Sátán így szétmarcangolja népedet?” És könnyeim homlokomon át a padlóra folytak.
Döbbenetes élmény volt. Nyolc éve nem sírtam. Mióta a húgomat eltemettük. Pedig elég érzelgős vagyok, és sokszor könnyezem. De most rázott a zokogás.
Nagyon fájt. Aztán az jutott eszembe, hogy minden könnyemet az egységért ajánlom fel.
„Uram! Fogadd el minden szenvedésemet és könnyemet az egyházak egységéért! Tégy engem egységed eszközévé! Add, hogy szolgálatommal közelebb hozhassam egymáshoz szétszaggatott tested tagjait! Köszönöm, Uram, a Szentáldozást, hogy legalább ennyire egységben lehetek a protestánsokkal! Kérlek, add, hogy még itt a földön egy asztalról részesülhessünk ajándékodban! Legyen meg a Te akaratod!”
Aztán valahogy megnyugodtam.
Mire a borospoharak is visszakerültek az asztalra, már nyugodt légzéssel, egyenesen térdelve figyeltem, mi történik. Aztán a dicsőítésen teljes lelkemmel tudtam áldani az Urat…
Most megint visszaugranék egy kicsit.
A tábor első napján mondta a dicsőítésvezető, hogy mindenki úgy dicsőít, ahogy jól esik neki: ha akar állva, ha akar, kitárt kézzel, ha nem akar, nem. Én akkor felálltam, mert szeretek állva énekelni, de a kezemmel nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam kitárni, mert nem éreztem őszintének. De hagyni lógni, az meg kényelmetlen volt. Az jutott eszembe, hogy miért ne tarthatnám úgy, ahogy az oltár körüli szolgálat közben szoktam? Így hát körülbelül mellmagasságban összetettem a kezemet. Enyhén felfelé álló, nyújtott ujjakkal, a hüvelykujjal összefogva. És akkor hirtelen nagyon boldog lettem, mert rájöttem, hogy ez misus. Nem másokat utánzok, nem is nemtörődömséggel lógatom a kezemet, hanem úgy tartom, mint én.
Már többször kaptam visszajelzést, hogy másoknak is tetszik ez a kéztartás. Legutóbb Berta Peti mondta, hogy példámon felbuzdulva kipróbálta, és nagyon jó volt. Aztán minden dicsőítésen így énekeltem. Néha, amikor úgy éreztem, hogy őszinte, kitártam a karom, de az ritkán volt.
Most, az utolsó dicsőítésen valamiért elkezdtem figyelni, hogy a többiek hogy tartják a kezüket. Furcsa, mert ez soha nem érdekelt.
Kiskoromban édesapám tűzzel–vassal igyekezett rávenni erre a kéztartásra, és sokáig pont ezért nem tettem. Aztán belső meggyőződésből kezdtem így tartani a kezem, de a negatív ellenpélda miatt soha nem akartam másra erőltetni, ezért nem is törődtem ilyen téren mások szokásaival.
Most valamiért mégis elkezdtem szomjazni arra, hogy valaki más is tartsa így a kezét. Hogy valaki vállalja ezt a nevetségesen jelentéktelen közösséget velem. Néztem a katolikusokat, nem így tartották. Néztem a többi szószost, ők sem. Ráláttam az egész tábori gyülekezetre: senki sem tartotta úgy a kezét. Nem értettem, hogy ez miért zavar. Aztán amikor elfordítottam a fejem, észrevettem, hogy Marci, a református lelkész, akivel annyit küzdöttünk ezen az egész Úrvacsora dolgon, ugyanúgy tartja a kezét…
– Meg emlékszel? Amit mondtam, hogy Marcival milyen közösséget éltem meg Úrvacsora után?
– Igen – válaszolta Isti –, az tényleg gyönyörű volt.

Gondolatok az abortuszról – keresztény szemszögből

Már elég rég kísért ez a téma. Hetekig csönd, aztán időről időre felbukkan. Mikor nem is gondolná az ember. Csak úgy, a semmiből kerül megint a szemem elé. Nem hagy nyugodni. Épp borotválkozom, s most is itt motoszkál a fejemben: „Foglaljak állást!” Pedig nem is vagyok nő. Hát jó. Az abortusz…
 

Először egy felkérést hozott a virtuális postás a levelesládámba, aláírást gyűjtöttek a témában. Novemberben pedig egy szaktársam szorított sarokba, töltsem ki a kérdőívét: szemináriumi feladat. Épp siettem, de ismerős volt a tantárgy, „egye fene” - gondoltam, gyorsan kitöltöm. Az első kérdés még könnyű volt: Persze, hogy nem értek egyet az abortusszal. Kapásból két barátot tudok mondani, akik nem lennének, ha a szüleik a terhességmegszakítás mellett döntenek egykor. A második kérdés viszont kifogott rajtam. „Egyetért ön az abortusszal, ha … az anya nemi erőszak áldozata lett, … a terhesség nem kívánt, … a magzat valószínűleg betegen jön a világra, … a gyerek születése veszélyezteti az anya egészségét, …? Talán ezért is foglalkoztat mostanában a társadalom egyik nagy kérdése, a művi terhességmegszakítás.
 

Felteszem, nem ez az első alkalom, hogy az abortuszról hallotok, ezért nem húzom az időt mindenféle orvosi eljárás ismertetésével. Nem tárgyalom, vajon miért alacsonyodott ez a fontos döntés üzletté az elmúlt években, hogy milyen következményei vannak az anyákra és a társadalomra nézve. Dehogy! Csak ideges lennék, még megvágnám magam. Kényes témák ezek a borotválkozáshoz… Az viszont kifejezetten érdekelt, hogy hívő barátaim mit gondolnak erről a problémáról. Mindenkinek más volt a véleménye, mégis, kirajzolódott számomra egy „keresztény szemüveg”, ahogy társadalomtudós barátom mondaná: paradigma, melyen át a keresztény emberek többsége látja ezt a kérdést.
 

Álszentség azt állítani, hogy a terhességmegszakítás nem érint keresztény párokat. Ez nem igaz. Egy hívő lány is kerülhet olyan helyzetbe, mikor döntenie kell, megszüli-e gyermekét, akit a szíve alatt hord. Sőt az is megesik, hogy nem hozza világra. Ha például egy áldott állapotba került nő túl fiatal, egyedül maradt, s nem számíthat senkire, vagy csak nem várták a kis jövevényt. Nagy szegénység, lakásgondok, betegség – ezek mind olyan körülmények, melyek egy racionális embert mérlegelésre késztetnek. Nem egyszerű a választás. A szülők szeretnének mindent megadni gyermeküknek, de vajon képesek rá? Felkészültek-e a baba befogadására? Akarják-e egyáltalán? Nem borítja föl túlságosan megszokott életvitelüket? Mindezeket a kétségeket eloszlatja a remény és az öröm. Öröm, mert Ajándéknak tekintik szerelmük gyümölcsét, Isten Ajándékának. S ha Ő rájuk bízta a kicsit, biztosan segít nekik, hogy jó édesapák és édesanyák legyenek. Túllépnek saját magukon, problémáikon, önnön érdekeik elé helyezik a magzatot. Tudják: joga van az élethez, örülnek a jövevénynek. Tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb, mit adhatnak neki – a szeretet. Alapvető érték számukra a család, gyakori a keresztények között a sokgyerekes família. Ahogy Teréz Anya ezt összefoglalta, az abortusz „gyilkosság az anya méhében… A gyermek Isten ajándéka. Ha nem akarják őt, adják nekem.” Sőt, ennél tovább megy: „Olyan döntést hozni, hogy a gyermeknek meg kell halnia ahhoz, hogy saját akaratunk szerint éljünk – ez nyomorúságos.”
 

Az előbb említett élethelyzeteket a magyar törvényhozás válsághelyzeteknek nevezi, s engedélyezi a művi terhességmegszakítást. Elfogadható oknak tekinti még az egészségügyi problémákat és az erőszakos cselekményeket is. Ami az előbbi lehetőséget illeti, ez komoly téma, ugyanis a nőknek a saját egészségéről is döntenie kell. Persze az abortusznak is vannak egészségügyi kockázatai, és a hívő ember rá meri bízni magát és gyermekét a Jóistenre. Semmelweis Ignác fellépése előtt elég kockázatos volt a szülés, az édesanyák gyakran meghaltak gyermekágyi lázban, mégis a nagycsalád volt a gyakori … ssssssz … na tessék, megvágtam magam. Mégiscsak megártott a kényes téma.
„Akkor is elutasítjuk, ha pl. valakit megerőszakoltak?” – tette fel valaki a kérdést egy baráti beszélgetés során. Az ember azt hinné, egy ilyen sokkoló esemény annyira letaglóz minden nőt, hogy nem akarja megszülni azt a gyereket, aki minden pillanatban eszébe juttatná a borzalmat, amit átélt, vagy az apát. De nem. Két olyan történetet meséltek el, ami megrendített. Az egyik egy megerőszakolt boszniai apácáról szólt, aki nem értette, miért engedte ezt Isten, de elfogadta, hogy ez az Ő titokzatos akaratához tartozik, s megfogadta, hogy ezt az ártatlan kis csöppséget felneveli. Hisz ő nem tehet semmiről, miért szenvedjen? Szeretetre tanítja, „hogy ha felnő, az erőszakban fogant gyermek tegyen tanúságot arról, hogy a megbocsátás az egyedüli emberi nagyság, ami az ember becsületére válik.” Ez a nővér nem a saját sebeit nyalogatta, nem magát sajnálta. Tudta, fontosabb feladatot kapott, a születendő gyermekének szüksége van rá, s a szeretet, amivel elhalmozta a kisembert, őt is meggyógyította. Így járt a második és legmeghatóbb történet anyukája is. Énekesnő volt, bosszúból erőszakolták meg, ismerte is támadóját. Mégis felnevelte a gyermeket, bár undorodott tőle, hisz az erőszaktevőre emlékeztette. Mindent megadott neki, kivéve a legfontosabbat, a szeretetet. Kérte az Urat, vegye el szívéből a gyűlöletet. Aztán egy koncerten, csupán tízévesen, a kislány szó szerint leénekelte anyját a színpadról. Isten meghallgatta imáját, megtörte a jeget. A nő önmagára ismert lányában. Rájött, ugyanannyit örökölt belőle, mint apjából. Ugyanaz a báj, vagányság, ugyanaz a hang volt mindkettő. Ez az anya mondta: „S ha az ember túl sok Flanke-et olvas (holland jazz zenész és filozófus), akkor odáig is fajulhat a gondolatmenete, hogy az abortusz öngyilkosság. Megölsz valamit, amit te is alkotsz, valamit, ami te is vagy. És ami nem az utolsó, soha többé nem élhetsz teljes életet, mert olyan, mintha kivágták volna a szíved.”
 

Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátenni. Ragozni még lehetne, de minek? Úgyis befejeztem a borotválkozást. Még talán annyit, hogy azok az apukák és anyukák, akik nem a könnyebb utat választották, biztosan tudnak tükörbe nézni ezen a „keresztény szemüvegen” át, akár borotválkozás közben is.

UI. Köszönet minden véleményért a levelezőlistán!

 

Írni támad kedvem.

Leülök a konyhaasztalhoz. Füzetet, tollat veszek elő.

Hogy is kezdjem?

Megvan…

– Gyere focizni!

– Mindjárt!

Végre sikerül elszakadnom az e-mailtől, leszaladok, sportcsukát húzok, és futok ki a kertbe. Dávid már vár rám a labdával. Passzolja, lekezelem. Kissé lapos. Forgatom egy kicsit a lábaim között, kicselezem magamat, dekázok párat, és elrúgom. És milyen rosszul… Még szerencse, hogy ott a szilvafa. Dávid visszarúgja. Leveszem. Utánamegyek. Odarúgom neki. Odarúgom neki – másodszorra sikerül elrúgnom a karó mellett, és nem jön vissza. Dávid is megjegyzi, hogy lapos. Elszalad pumpáért.

Én addig dekázgatok. Aztán inkább abbahagyom. Körbeszemlélődöm.

A szomszéd kertjére téved pillantásom. Zöldellik. Persze, ősz végén megforgatta a földet, s a hóolvadástól nedves talajt felverte a gaz. A délutáni lágy súrlófény különleges, földöntúli árnyalatot ad a zöldnek. Egészen festői – vagy inkább fotósi – lesz tőle a hepehupás kert. Körülötte rozsdás kerítés, időrágta beton járda, lepusztult ház. Nem valami szemet gyönyörködtető látvány. De az a zöld, meg a súrlófény valahogy megszépíti.

Dávid jön a pumpával. Felfújjuk a labdát, és játszunk tovább. Jót tett neki a levegő. Akárcsak nekünk. Egyébként nincs is hideg. Pulóverben is vígan vagyunk. Rugdossuk a labdát fának, karónak, kerítésnek, néha – ha szerencsénk van – egymásnak is.

Rezegni kezd a telefonom. Reznák Atti hív. De jó! Jön ő is.

Ahogy beszélek vele, azt veszem észre, hogy alig tudok artikulálni. A fáradtságtól. Miután zsebre tettem a telefont, rázendítek egy nyelvtörőre. "Add meg magad, vagy megvagy, Vagymed…" Hajjaj… Namégegyszer: "Add meg magad, vad megy… Add megy… AddmegmagadvagymegvagyVadmeggymaghadnagy!" Hű, ezt meg hogy csináltam? "Add meg magad, vag med…" No, egyszer volt Budán kutyavásár…

Közben kitartóan passzolgatunk fűnek-fának-egymásnak. Hú, de régen fociztam! És most olyan jól esik! Lekezelni Dávid passzát, dekázni vele kettőt-hármat, majd úgy rúgni a fának, hogy pont Dávidhoz pattanjon, és közben nevetni, hogy ezt mennyire nem így akartam…

Aztán úgy döntünk, hogy már elég fáradtak vagyunk, és bemegyünk a házba. Letesszük a labdát, levesszük a cipőt. Jóleső zsibbadtság ömlik el tagjaimban. Hirtelen rám szakad az érzés, hogy jó itthon lennem. Írni támad kedvem.

Leülök a konyhaasztalhoz. Füzetet, tollat veszek elő.

Hogy is kezdjem?

Megvan…

Hazaérkeztem...

Mindnyájan csukott szemmel ültek. Kezük a térdükön, két talpuk a földön. Lélegzetük egyenletes, és csendes, akárcsak ők maguk.
Így ültek egy kis körben. Úgy tizenöten lehettek.
Imádkoztak.
Nem fennhangon, csak magukban.
Nem szavakkal, hanem a szívükkel. Nem beszéltek Istenhez, hanem hallgatták Őt.
És Isten szólt.
Megjelent a körben, és ő látta. Látta lehunyt szemhéján keresztül, amint az Írás beteljesedett:
„Ahol ketten, vagy hárman összegyűltök az Én nevemben, ott vagyok köztetek!”
Látta, hogy odamegy az egyik imádkozóhoz, hozzá hajol, és fülébe súg valamit; majd a következőhöz lép, és neki is a fülébe súgja.
Ugyanazt.
A következőnek is és sorra az utána következőknek.
Ugyanazt.
Az, aki látta, nem hallotta. De tudta, hogy mindenki ugyanazt az Üzenetet kapja. Kíváncsi lett.
Ekkor lépett hozzá Ő.
Végtelen boldogság töltötte el, hogy végre ő is megtudhatja a Titkot.
A Középen Álló hozzáhajolt.
Csak ennyit mondott: "Szeretlek!" 

– Szervusz, jó éjt!

– Sziasztok, nektek is!

…

Ülök egyedül a lelkészségen. A két lámpa szinte nappali fénnyel árasztja el a termet. Odakint viszont nagyon sötét van. Az ablakokban tükröződő szoba körvonalain csak nagynéha tör át egy elsuhanó vonat ablakainak a bokrok csupasz gallyai között átszűrődő fénye.

Vajon milyen késő lehet?

A két ablak közti falsávon egy óra. Papírból. Rajta összevissza számok, és egy felirat: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

De mégis, mennyi lehet? Még biztos nincs késő.

Előkotrom a mobilomat a zsebemből: tizenhétharmincöt… Öt perccel múlt fél hat… Akkor még van időm. Valahogy nem akaródzik most visszamenni a koleszba. Olyan jó itt.

Elkezdek rendezkedni, hogy csináljak valamit. Bögrék a mosogatóba, kancsók, kanalak szintén.

De jót teáztunk itt az előbb! Ültünk egymással szemben melegfalú bögréinket ölelve hideg tenyerünkkel, és beszélgettünk. Valaki beszélt, a többiek hallgatták. Vagy egyszerre többen beszéltek, ki erre figyelt, ki arra, ki pedig megpróbált erre is, meg arra is.

Emlékeztünk…

Odakint elsuhan egy vonat Esztergom felé.

A bögrék bepakolásával kész vagyok. Ismét az asztalhoz fordulok, hogy mit lehetne még lerámolni róla. Megfogom a híres csallóközi házibort. Elmosolyodom, mert eszembe jut, mikor pár napja, szilveszterkor Gyuri megkóstolta Dorináék borát, és úgy kezdte a jellemzést, hogy jobb, mint a Petié…

Micsoda este volt! Délután négytől délelőtt tízig… Sohasem imádkoztam még ennyit szilveszterkor… Nem is volt eddig ilyen gyönyörű évátlépésem…

Dehát vége lett. Szép lassan hazaszállingóztak az emberek. Gyurival kikísértük Dorinát a buszhoz, aztán visszajöttünk. Akkor történt a borminősítés.

Ez az a hírhedt Peti-bora. Színe barna, szaga rossz, íze pocsék, mellékhatásai beláthatatlanok… Gyuri nem dícsérte akkor halálra azt a Dorina-félét…

Leteszem a palackot a szekrény mellé, ami már úgymond a törzshelye. Törzshelye, mert már egy ideje ott van, és még egy darabig ott is marad. Valahogy nem akar elfogyni.

Nem is csoda.

Emlékszem, ez volt életemben az első bor, amit befogott orral hajtottam le. Semmi ízlelgetés, szagolgatás, szájban megforgatás. Mint a vizet, csak gyorsabban… Ebből ivott Kata egy pohárral, és a szűk negyedórás hazaséta közben háromszor kapott röhögőgörcsöt…

Az asztalon egy csomó papír alatt megtalálom Ági műanyag dobozát, amiben a szószvacsiról hoztuk el a sültalmát. Nem tudtuk elfogyasztani, olyan bőséges volt a vacsora. Sült krumpli, mindenféle szendvicsek, palacsinta minden mennyiségben. Utána játék, móka, kacagás.

A mosogatnivalót pedig otthagytuk a házigazdáknak…

Nosztalgikus mosollyal nézek a mosogatóban feltornyozott bögrehalomra. Még semmi kedvem elmosogatni, inkább rendezgetem tovább az asztalt.

Papírok, könyvek, szemetek… Egy kis fehér és zöld papírból hajtogatott dobozka. Benne a szószpecsét! Amit karácsonyra kapott a SzóSz gondos angyalkájától…

Gyufasercenésszag emlékét érzem, és újra hallom, ahogy azon az estén Isti, Anna és Ági olvas. Eszembe jut a vers, amit én mondtam a negyedik gyertya meggyújtása előtt. És itt van az adventi koszorú is…

Végre rászánom magam a mosogatásra. Zsíroldót pöttyintek a szivacsra, majd megeresztem a jéghideg csapvizet. Kézbe veszek egy bögrét.

Egy vonat suhan el Budapest felé. Az ablakain kiszűrődő fényben néhány pillanatra felsejlenek a kinti bokrok. Megáll az egyetemi megállóban, majd továbbindul végcélja felé.

Ezzel a vonattal mentünk kétszer is a Gödörbe ropni. Közös tánc, közös ivás, közös éneklés, közös frizbizés.

Frizbizés… Frizbizéssel kezdtük az első szószalkalmat is… Mennyire mások voltak ugyanazok az arcok! Ismeretlenek voltak. Először annyit sikerült megjegyeznem, hogy Áron a vezető, Isti váciegyházmegyés, és imeri Laci atyát, Dorina pedig cserkész.

Ez még nyáron volt, szeptember elején.

Aztán jött Berta Peti is, megismertetett Gyurival, majd csatlakozott Anna, már tudtam, ki az az Emőke, és hogy Zolinál mindig van frizbi.

És frizbiztünk éjjel-nappal. Alkalmak előtt, után, közben; Kúmi-koncert után, táncház szüneteiben és utána a bazilika előtti téren…

Aztán megjöttek a fagyok, leesett az első hó, és a frizbizést felváltotta a hócsata. Órákon át röpkedtek a hógolyók a pirosra fagyott kezekből, a legkülönfélébb helyekre.

És bárhol, bármikor, bármilyen hidegben voltunk együtt, mindig ugyanaz a melegség volt köztünk, mint azon az első, nyárutói délutánon…

Kész a mosogatás, megtörlöm fázó kezeimet.

Felveszem a sálam, kabátom, sapkám, kesztyűm, és elindulok kifelé. Az ajtóból még egyszer visszanézek.

„Hát ez a titka, Uram? A nyár melegét átmenteni a télbe?”

És leoltom a villanyt.