Írni támad kedvem.
Leülök a konyhaasztalhoz. Füzetet, tollat veszek elő.
Hogy is kezdjem?
Megvan…
– Gyere focizni!
– Mindjárt!
Végre sikerül elszakadnom az e-mailtől, leszaladok, sportcsukát húzok, és futok ki a kertbe. Dávid már vár rám a labdával. Passzolja, lekezelem. Kissé lapos. Forgatom egy kicsit a lábaim között, kicselezem magamat, dekázok párat, és elrúgom. És milyen rosszul… Még szerencse, hogy ott a szilvafa. Dávid visszarúgja. Leveszem. Utánamegyek. Odarúgom neki. Odarúgom neki – másodszorra sikerül elrúgnom a karó mellett, és nem jön vissza. Dávid is megjegyzi, hogy lapos. Elszalad pumpáért.
Én addig dekázgatok. Aztán inkább abbahagyom. Körbeszemlélődöm.
A szomszéd kertjére téved pillantásom. Zöldellik. Persze, ősz végén megforgatta a földet, s a hóolvadástól nedves talajt felverte a gaz. A délutáni lágy súrlófény különleges, földöntúli árnyalatot ad a zöldnek. Egészen festői – vagy inkább fotósi – lesz tőle a hepehupás kert. Körülötte rozsdás kerítés, időrágta beton járda, lepusztult ház. Nem valami szemet gyönyörködtető látvány. De az a zöld, meg a súrlófény valahogy megszépíti.
Dávid jön a pumpával. Felfújjuk a labdát, és játszunk tovább. Jót tett neki a levegő. Akárcsak nekünk. Egyébként nincs is hideg. Pulóverben is vígan vagyunk. Rugdossuk a labdát fának, karónak, kerítésnek, néha – ha szerencsénk van – egymásnak is.
Rezegni kezd a telefonom. Reznák Atti hív. De jó! Jön ő is.
Ahogy beszélek vele, azt veszem észre, hogy alig tudok artikulálni. A fáradtságtól. Miután zsebre tettem a telefont, rázendítek egy nyelvtörőre. "Add meg magad, vagy megvagy, Vagymed…" Hajjaj… Namégegyszer: "Add meg magad, vad megy… Add megy… AddmegmagadvagymegvagyVadmeggymaghadnagy!" Hű, ezt meg hogy csináltam? "Add meg magad, vag med…" No, egyszer volt Budán kutyavásár…
Közben kitartóan passzolgatunk fűnek-fának-egymásnak. Hú, de régen fociztam! És most olyan jól esik! Lekezelni Dávid passzát, dekázni vele kettőt-hármat, majd úgy rúgni a fának, hogy pont Dávidhoz pattanjon, és közben nevetni, hogy ezt mennyire nem így akartam…
Aztán úgy döntünk, hogy már elég fáradtak vagyunk, és bemegyünk a házba. Letesszük a labdát, levesszük a cipőt. Jóleső zsibbadtság ömlik el tagjaimban. Hirtelen rám szakad az érzés, hogy jó itthon lennem. Írni támad kedvem.
Leülök a konyhaasztalhoz. Füzetet, tollat veszek elő.
Hogy is kezdjem?
Megvan…
Hazaérkeztem...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.