Most egy rövid "túráról" szeretnék írni, már nem a krónikás szerepében, ahogy ígértem, hanem saját identitásomba visszaolvadva:) Durva, mit meg nem lehet élni a természetben. És milyen különböző bír lenni ugyanaz az út egyszer és máskor.
Csak páran voltunk tegnap este, mise után, akik az erdei úton mentünk haza. Egy nagyon szép pillanat miatt tartom ezt megosztásra érdemesnek: Isti & Andi felvetették, h hallgassuk a csendet, egészen addig, h már fájjon. Kört alkottunk a hóban, a piros-szürke ég alatt, hát megtettük. Tényleg fájt. Egység a teremtett világgal, olyan volt, mint a Mindenható előtti leborulás, tiszta alázat, amikor vmi megindul ott legbelül. Egy kis megmozdulás, amit csak akkor fogsz fel, ha elcsendesedsz, és nem is tudod megnevezni az érzést, h fáj-e v boldogít...
Ezt érezhette Péter, amikor kilépett a csónakból, v amikor kishitűsége miatt süllyedni kezdett, s az Üdvözítő szelíden lenyúlt érte, amikor kérte őt. Szt Péterről beszéltek misén, és akkor nagyon megérintett a hite, meg a pillanat, amikor az megfogyatkozott. Bár tudott úszni, nem kapálódzott a csónak felé, szimplán megkérte Jézust, h segítsen. Jézus pedig segített, és ez megerősített, h Ő tisztában van azzal, h hitünk gyenge, és kész felemelni, ha alázattal kérjük.
Igen, szeretetet tapasztaltam, egyszerre Isten nagyságát, másrészt szelíd közeledését, az egységet vele. Aztán Misu énekelt - mintha csak a csend folytatása lett volna - egy norvég népdalt a hóról, az estéről... Távolba néztünk, a havas útra, az azt körülölelő fákra. Talán ilyen úton jön el majd Jézus is, ha meghalunk, és találkozunk vele.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
siófoki35 2009.03.03. 23:08:26
Bámuljuk a gyönyörű fákat, a természetet. Esik a hó, Isten gyönyörű ajándéka.
Világítás nincs, a hó fényében látjuk tisztán egymást. Egy-két percig bírjuk, aztán felnevetünk. Filozofálunk kicsit a hóról, a világ közepéről, a fényről, és annak hiányáról (a sötétségről), a jóról, és annak hiányáról (a rosszról). Csupa szép gondolat. A Szentlélek járt köztünk. Elhúz egy
vonat. Valaki visszanéz- vajon ránk? Ismét elcsendesedünk. Egy percig nézzük egymást, a fákat, ismét egymást. Misu egy gyönyörű dalba kezd. Pársor után már csak a hangulatra figyelek, a nyugalom szállja meg lelkem. Befejezi a dalt. Percekig állunk még, mosolygunk egymásra. Aztán lassan elindulunk. Fel a dombra, majd le a dombról, be az alagútba, ahol megállunk a mély sötétben. Julcsi Jézust véli felfedezni az alagút végén. Közben elindulunk kifelé. Poénkodni kezdünk, lassan Isti és Misu bemennek a Lujzába. A hó is elállt. A csodának vége-mondhatnánk, de nem egy csoda maga a SzóSz-os lét??? Hogy a mélypontból azonnal felrepít minket a mi jó
Urunk??? Hogy ilyen szépségekkel ajándékoz meg minket hétről hétre, napról napra???
Mindezek után már hazamenni sem volt kedven, Andit és Julcsithazakísértem a Joziba. Innen már tényleg egyedül ballagtam haza,elmorfondírozva az isteni kegyelemről, a szívből jövő hitről. Nem akülsőségektől vagyunk igazán vallásosak, hanem a szívünk tesz minkethívővé. Elég egy
borsószemnyi hit, és az akarat a jóra, a hitre--és Isten elhalmoz minket ajándékaival. Anélkül is elhalmoz--de nem látjuk meg.
siófoki35 2009.03.03. 23:14:44
Engem is megihletett a dolog, fentebb olvasható.