Be patient. There is hope. God is in control. (Légy türelmes. Van remény. Isten kezében az irányítás.)

 

Ezek a szavak zengnek már lassan 4 napja a fejemben. Hihetetlen egyszerű a képlet, mégis megdöbbentő, hogy még sosem hallottam ilyen frappánsan összefoglalva. Mintha az egész keresztény hitet összesűrítette volna Pablo ebbe a három rövid mondatba.

De kezdem az elején. Ami szerdával kezdődik, nem is csütörtökkel. Merthogy a nagy SzóSz-tömeg szerda estére leönzönlött Ágiékhoz, ahol az együtt levés különböző vállfajait gyakorolták egy kis vezető-választással megspékelve. És nekem is, aki távol voltam ettől az egész forgatagtól, mégis, hihetetlen élmény volt. És mikor felhívtatok, úgy éreztem, én is részese vagyok, ott vagyok Veletek, és hihetetlenül hálás voltam Istennek mindezért.

 

Kiskoromtól fogva vágytam egy közösségre, ahova tartozhatok, és ami szeret, ahogy én is őt. És hihetetlen csoda, hogy Isten megadta. Egy osztályom vagy baráti köröm sem volt olyan szoros és szeretettel teli, mint a SzóSz, és emiatt sosem éreztem, hogy valóban ott a helyem. Ismerek elég sok embert, egyetemről is, ez rohamosan emelkedő éveim számából is szükégszerűen következik..:-) de mégis, a SzóSzban (és tágabban a Mekdszben) vagyok nyugodt és érzem azt, hogy jó helyen vagyok.

Tisztán emlékszem, hogy a tavalyi tábor pont ettől volt görcsös. Nagyon izgultam, hogy milyen lesz a közösség, be fogtok-e majd fogadni…fogtok-e szeretni. És egyszerűen fantasztikus, hogy egy év alatt mennyit fordul a világ.

És itthon álltam, rohantam vizes hajjal, mert hallottam a telefon zümmögését és ott voltatok mind a huszon akárhányan a telefon végén, mindegyikőtök hangja egyenként arról tanúskodva, hogy ez az a közösség, amit már régóta kértem.

Már ekkor éreztem, h a tábor nem lehet majd rossz:-)

 

És aztán mikor csütörtök délután hulla fáradtan beestünk a kolesz ajtaján CsuZsuval egy hatalmas, Szijaaaa Oooorsi!! Fogadott, :-)

Hívogató SzóSz ebédelés, virító SzóSz pólók tengere…Marci enyhén kétségbeesett hangú magabiztosnak szánt beszéde, h mennyire örül, hogy ily sokan vagyunk, miközben egy kisebb fajta konferenciát képeztünk magunkban. :-)

Minekután kellemesen beregisztrálunk, és (drámacsopi részéről) vagy hatszor elpróbáltuk azt, hogy a robot különféle beállításokban hogyan fényképezhető az egyes szereplők mellett, szorgosan forgatni kezdtük a legjobb barátunkat, (programfüzet gy.k.:-)) rájöttünk, hogy vacsi-idő van, és ideje megszégyeníteni az összes diákkört aki kisebb létszámban képviselteti magát, ezért elfoglaltunk szépen, hupikéken, egy egész hosszú asztalt, és büszkén feszítettünk mögötte.

Aztán, beköszöntünk, titkári beszéltünk, interjúztunk, Áron és CsuZsu ismét megvillantotta tehetségét, majd elkezdtünk ráhangolódni erre a Habakkukra, amit nagy izgulások előztek meg, legalábbis Dorina és az én részemről, de utána többen is azt hazudták, h jó volt, szóval, lehet, h mégsem hazudtak. Vagy előre megbeszélték:D Lényeg a lényeg, dicsi, ima, stb. projektor vásznon felvillanó SzóSz-ra kb 23-an ugrunk fel a székből vad taps közepette. Hú, nagyon jó érzés volt. Végül esti ereszd-el-a-hajam, azaz, táncház, filmklub, beszélgetések. Kinek mi tetszik. Reggeli kemény 4 óra alvásom után sikerül hajnali fél 3kor lefeküdni…

 

Az aki idáig végigolvasta a beszámolót, most kezdheti a körmét rágni, h már ennyit ment a szám és még mindig csak az első napnál tartok…nos, megpróbálom a maradék 3 napot tömörebben összefoglalni.

 

A mezei szószos reggeli fohászt mond azért, hogy fel tudjon kelni, és jelenlétének hiánya a hajnali imaalkalomról ne tűnjön fel többi mezei szósz társának, de legalábbis legyenek olyan diszkrétek, hogy nem keltik fel. Minekután mezei szószosunk teljes mértékben bízott a Mindenhatóban, hogy elrendezi neki ezt a dolgot (is), szépen aludt. Egészen addig, míg el nem jött a táplálkozás ideje, ahol is mindenképp képviseltetnie kellett magát a többi diákkör mosolyának lerohasztása érdekében. A reggeli hirdetések után, ahol is mezei Szószosunk meghallgatta hímnemű vezérének frappánsabbnál frappánsabb mondatait, csoportokba fejlődik, és elmegy egyéni csendességre, azaz aludni. Ekkor megkísérti az a gondolat, hogy a kiscsoportos beszélgetést is átaludja, de végül felébred a lelkiismerete és elmegy, hogy megismerkedjen kiscsoportjával. Majd szembenéz a kétségekkel először, ezután eszik, újra próbál esti előadást, majd szemináriumon vesz részt, és ismét eszik..(mennyit kajáltunk mi?..te jó ég..) végül meghallgatja a bemutatkozásokat, szembenéz a kétségekkel másodszor is, végül pedig elhúz irodalmi estre, ami után közvetlenül és párhuzamosan , alatta felette mellette kívánságesten vesz részt, végül stoppol. És mindezek után hulla fáradtan ágyba dől.

 

Ennyi mezei szószosunk elkövetkezendő 2 napja is, kisebb-nagyobb változtatásokkal. 

Kavarog az 509 ember forgatagában, szembejönnek vele horvátok, szlovákok, időnként még egy etióp is, akivel nagyon szeretne szóba elegyedni, és láss csodát, a vasárnapi ebédnél alkalma is nyílik rá. Kicsit ilyen volt ez a tábor. Voltak vágyaink, kicsik nagyok, közepesek… odahoztuk, lepakoltuk a félelmeinket, vágyainkat Isten elé. 510 vágy tornyosult előtte várva, hogy választ kapjon, hogy enyhüljön, hogy nyugodjon.

És erről szólt a tábor, (remélem, sokunknak) a görcsök, a szorongások, a kérdések, amikkel küzdöttünk…oda kerültek...jó helyre, féltő, szerető, átölelő kezekbe. Az ember azt vette észre, nem is kell sokat tennie, hogy úgy történjen, mint Habakkukkal. Küzdött és átölelték.

 

Én megmondom őszintén, eléggé azzal a fajta sötét élethelyzettel jöttem táborba, amiről Pablo mesélt. És szinte éreztem, ahogy az igehirdetések és Pabló mondatai után, 510 ember próbál meg őszinte szível vitatkozni, hideg, lezárt szív helyett. Kifejleszteni egy lelki immunrendszert, észben tartva, hogy csak akkor vitázunk, ha törődünk. Ha van szeretet. És volt szeretet, és ez meglátszott a SzóSzon belül is, csak a mi kis közösségünkben. Utolsó este, vitáztunk, mert volt szeretet. Érdekelt, törődtünk, fontos volt. Még ha ki is éleződtek az ellentétek, még ha nem is értettünk egyet, megvolt a lényeg. És tudtuk, hogy nem a kétségek és kérdések megléte a bűn, hanem ha elidőzünk bennünk, rágódunk rajtuk, és ott maradunk. És a kétségek, ellentétek…valahogyan megszűntek...mikor Ági kiállt és visszaidézte azt a mondatot, hogy odafenn, mind, egy nagy asztalt fogunk körülülni…és nem lesznek felekezetek.

Nem tudtam megállni, hogy az utolsó dicsőítő dalt ne könnyes szemmel énekeljem végig. De nem szomorú könnyek voltak. Ott éreztem közöttünk a Jóistent, fogta a kezünk, mindenkinek, annak is, aki ivott a borból, annak is, aki csak az ujjlenyomatát hagyta a pohár szélén.

És a kezemen, ami továbbadta a poharat, ott virított kék tintával talán a legfontosabb mondata ennek a 4 napnak.

Faith is my answer to God’s voice. (A hit a válaszom Isten hívó szavára)

 

 

És most a végére értem. Pont egy hete kezdtek áramlani be az emberek az ajtókon. Regisztrálni, SzóSz pólót húzni. Most már itt pihen az ágyamon…egyedül kéklik…Várja a társait. Várja, és nem keres másik közösséget, nem űzött vad, megtalálta azt, ami szoros és szeretettel teli. Jó helyen vagyok. Jó helyen vagyunk.