HTML

PPKE-BTK SzóSz blog

A SzóSzerint Keresztény Közösség, a PPKE-BTK bibliaköre. A diákkör a PPKE Egyetemi Lelkészségének része, és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagja. Egy mókás egyetemi keresztény közösség napi hírei, csodái, bánatai.

Friss topikok

  • Az Úr íródeákja: @izemize: Az "Isten nevében" nem prófétai önmeghatározás, hanem annak a leszögezése, hogy az Ő cso... (2012.02.18. 23:55) február 15.
  • rapapampam: Az előítéletekről nem tehetünk. Az ítéletes érzésekről, gondolatokról sem, más kérdés, hogy mit ke... (2012.02.08. 08:43) A hajléktalan és a patkány
  • Az0r: 'obein'??? vagy ez csak egy figyelemteszt volt? :) (2011.09.13. 13:33) A Bibliatanulmányozás lényege
  • Az0r: Tetszett. (2010.08.23. 19:18) A Csata
  • Gyogyó: Azt ajánlotta az oldal: "Szólj hozzá!" Nem lehet. (2010.07.18. 19:21) A búcsúzás – Csobánka, 2010

Linkblog

2009.02.13. 14:27 Az Úr íródeákja

Egység

Utazunk haza. A buszon Istivel beszélgetek.
– Figyelted, összefogott minket? – kérdezi.
– Kiket? A katolikusokat? vagy a szószosokat?
– Nem. Akik az Úrvacsoráról beszélgettünk. Mindig mindent elpoénkodunk, vagy eltérünk a témától, most meg annyira rajta volt mindenki. Akkor is, amikor először felmerült, a játékos est előtt,
Tényleg... A dolog valahol szombaton indult el. Zolival külön előadásra készültünk, és megláttam a borosüvegeket...
– Azok miért vannak itt? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
– A vasárnapi Úrvacsorához kellenek.
Eszembe jutott, amit még Marika nővér mondott az ökumenikus imanyolcad előtt:
„Katolikusok járulhatnak Úrvacsorához, de tudniuk kell, hogy az nem Szentáldozás.”
– Zoli! Erről beszélni kellene a szószosokkal!
– Tényleg. Vacsin is felmerült.
Aztán befejeztük a próbát, és átmentünk a másik terembe a többiekhez. Zoli csöndet kért, én pedig felvetettem a témát.
– Tábor végén ugyebár lesz Úrvacsora. Ehhez azt szeretném hozzáfűzni, hogy tudtommal a katolikusok részesedhetnek benne, de tudni kell, hogy nem Szentáldozás. Valakinek van erről még mit mondania?
Volt. Tudtam, hogy Ági más állásponton van:
– Nos, ugye ezt még Marika nővér mondta? – merthogy ő is ott volt akkor – Én azóta beszéltem az atyánkkal, és ő azt mondta, hogy nem szabad, sőt bűn katolikusnak úrvacsorázni.
Ezzel általános megrökönyödést keltett. Én sem igazán értettem. Ráadásul bosszantónak találtam.
– Miért lenne az bűn, hogy a protestánsokkal ennyire szeretnék közösségbe kerülni?! Evvel most nem tudok egyetérteni, hiába a katolikus egyház álláspontja.
– Szerintem ezt ne így közösen tárgyaljuk meg, hanem bízzuk mindenkinek a lelkiismeretére! – hangzott a felvetés valamelyik lánytól.
– Szerintem meg ez a kérdés éppenhogy a egymással lévő közösségre vonatkozik, és pont ezzel nem tehetjük meg, hogy egyénileg bíráljuk el. – Nem volt teljesen alaptalan a felvetés: a veszekedést, és a széthúzást akarta elkerülni. De úgy éreztem, akkor is a közösség döntése kell hogy legyen.
– Egyébként – folytatta Ági – úgyis megyünk reggel Szentmisére, aki akar. Ott áldozhatunk. Azután pedig nincs szükségünk újra az Úr Asztalához járulni.
– Én úgy hallottam, lehet egy nap kétszer is Szentáldozni, ha más közösségben teszed!
– De pont ez az, hogy a második már nem is Szentáldozás lenne! Én szeretnék Úrvacsorázni. Szeretnék mélyebb közösségbe kerülni protestáns testvéreimmel. – szögeztem le a magam részéről.
– Felhívom Balázs atyát! – javasolta Zoli.

Erről többeknek eszébe jutott az otthoni papjuk, és felhívták. Én Laci atyának telefonáltam. Nem vette fel. Újra megpróbáltam, megint nem fogadta.
– No – mondta Zoli –, elmondtam Balázs atyának a problémát. Azzal kezdte, hogy most az egyház hivatalos álláspontjára vagyok kíváncsi, vagy az ő véleményére. – úgy éreztem, innen már értem. Az egyház tiltja, de Balázs atya azt mondja, hogy a mélyebb közösség érdekében lehet. Tévedtem. Zoli ugyanis így folytatta – Az egyház álláspontja az, hogy katolikusoknak bűn az Úrvacsora vétele. Atya viszont azt mondta, hogy ő elmenne az Istentiszteletre, betudná vasárnapi Misének, de nem Úrvacsorázna.
– No, evvel nem lettünk nagyon kisegítve, mert Szentmisére mindenképp megyünk.
– Miért kellene betudni vasárnapi Misének az Istentiszteletet? – érkezett a kérdés protestáns részről.
– Mert a katolikusoknak legalább vasárnap kötelező Szentmisén részt venniük. Most mit tegyünk?
– A nyolcbés atya is azt mondja, hogy ne úrvacsorázzunk…
Tényleg ritka volt, hogy ilyen odafigyeléssel, ennyi ideig egy témáról beszéljünk.

–… meg Ágiéknál is a morzsaszedegetésen. – fejezte be Isti a mondatot.
– Ühüm – mondtam, és az agyam már rég Kerecsenden járt, ahol hatan összegyűltünk a tábor után, és vacsora végeztével beültünk az egyik szobába Judittal, hogy átbeszéljük az elmúlt napok élményeit.
– Elfordítanád a kislámpát? Nagyon hangulatos, de a szemembe világít. Köszi!
– No, ki kezdi a morzsaszedegetést?
– Kezdjük egy imával, hogy oda tudjunk figyelni!
– Rendben. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Köszönjük, Atyánk, hogy nem telt el egy fél óra és már megint színed előtt lehetünk. Kérünk, áldd meg ezt a beszélgetést! Ámen.
– Akkor kezdem én – mondtam, mert már vacsoránál megbeszéltük, hogy beszélek pár szót az Úrvacsora dologról – ez a morzsa kicsit talán nagy falat lesz, valószínűleg elég hoszszan fogom mondani, de nagyon bennem van. Az Úrvacsora kérdése.
– Úgy mondd, hogy Judit is megértse!

– Rendben, akkor az elejétől mondom. – és elmeséltem, hogyan jött elő az Úrvacsora téma, és milyen vélemények hangzottak el elsőre. – Mindenesetre Zolival úgy döntöttünk, hogy megkérjük Járay Marcit, a tábor vezetőjét, hogy mondjon egy pár szót a dologról, hogy ne maradjon senki előtt se homályban. – Az adta valószínűleg az ötletet, hogy Marika nővér azt mondta, hogy bár mehetünk úrvacsorázni, inkább mégse tegyük, mert összezavarnánk a jelenlévő katolikusokat. Ezt akartam elkerülni Marci segítségével. – Ő azt mondta, megkéri Pablot. Ennyiben maradtunk, leültünk vacsorázni. közben Julcsi újságolta, hogy felhívta egy teológus ismerősét, aki elmagyarázta neki, hogy miért bűn. Valami önbecsapást mondott, vagy mit. – Akkor már nagyon mérges voltam a katolikus álláspontra. Úgy éreztem, kifejezetten az egység ellen vannak. – Épp hozzákezdtem volna a vacsorámhoz, amikor Laci atya rezegni kezdett a zsebemben. Kiszaladtam, beszéltünk egy negyed órát. Akkor értettem meg, hogy miről van szó. A katolikus Szentáldozás és a protestáns Úrvacsora közötti ellentét nyilvánvaló volt, hogy a katolikusoknál az ostya valóban Krisztus teste, a bor pedig valóban Krisztus vére, míg a protestánsoknál csak jelképesen. És azért önbecsapás, ha egy katolikus Úrvacsorát vesz, mert ha hiszi és vallja, hogy az Utolsó Vacsora emlékezetében a kenyér és a bor valóban Krisztus testévé és vérévé változik, nem vallhatja hallgatólagosan az ellenkezőjét. És az Úrvacsora vételével pont ezt tenné.
Nagyon feldúlt a dolog. Mondhatni fenekestül felforgatott. Visszaültem az asztalhoz, és szó nélkül belapátoltam a tésztámat, aztán Anna tésztáját, meg valaki másét is. Közben egyfolytában járt az agyam. Végül arra jutottam, hogy beszélnem kell Marcival, hogy ne Pablo beszéljen erről az Úrvacsora előtt, hanem… én.
De mindezt nem akartam saját szakállamra csinálni. A vezetőim támogatására mindenképpen szükségem volt. Ezért a játékos est után leültem beszélgetni először Ágival, mégiscsak ő a katolikus. Nagyon gyorsan megértette, miről van szó, adott néhány tanácsot, majd átadott Áronnak.
– Hol beszélgessünk róla? – kérdezte Ági.
– Valami csendes helyen. Mondjuk az ebédlő előtti folyósó?
– Vagy mit szólnál az ebédlőhöz?
– Rendben – akkor már nagyon feszített belülről a dolog.
Leültünk.
– Mondjad.
– Kezdjük egy imával!
Mindketten bölcsességet kértünk Istentől számomra, és kitartást.
– No, mondd.
Elmeséltem, neki, hogy értettem meg, miért hazugság nekem úrvacsorázni. Mondtam, hogy mennyire fáj nekem, és hogy szeretnék beszélni erről vasárnap, hogy a többi katolikus is tisztán láthasson.
– Ehhez Marcival kell beszélnem.
– Áronnal már beszéltél?
– Még nem. Gondoltam, ha te továbbengedsz.
– Rendben. Beszélj Áronnal, de csak a katolikus álláspontról. Szerintem, ha ő továbbenged, akkor mehetsz. Ő elég konzervatív baptista.
Megint imádkoztunk egyet további erőért, és bölcsességért, majd felálltunk, hogy megkeressük Áront. Alig tettünk egy–két lépést, megláttuk. Épp felénk tartott.
Áron meglepően könnyen továbbadott Járay Marcinak, mondván, hogy ő ezt nem tudja megítélni.
– Mi a baj? – kérdezte, mert könnyes volt a szemem. Ági egy mozdulattal átadott neki, és elment. Leültünk Áronnal is, vele is imádkoztunk bölcsességért, és erőért, majd neki is előadtam a dolgot.
– Csak azt nem értem, hogy Isten elfogadja mind a kettőt, nem?
Itt úgy éreztem, visszavonulhatnék, de egy belső hang nem engedte. Azt, mondta, nem adhatom fel.
– Akkor sem vallhatom egy dologról, hogy igen is meg nem is.
– Aha. És ha nem informálnánk a katolikusokat, és a tudatlanság mentené fel őket?
– Áron, „bűn volt a törvény előtt is”.
– Tényleg. Figyelj, ebben én nem gátollak meg. Marcira bízom a döntést.
Megint imádkoztunk az ügyért, hogy az Úr akarata legyen meg, aztán megkaptam Marci telefonszámát, és magamra maradtam.
Marcival telefonos egyeztetés után a szobájában találkoztam. Megbeszéltük, hogy másnap, miután a vezetőséggel egyeztetett, és én is visszaértem a Miséről, leszögezzük, hogy mi lesz.
Imával kezdett, többször megszakított beszélgetésünk során eljutottunk oda, hogy Marci azt mondta:
– Misu, én elfogadom ezt, bár nem teljesen értem. De tudom, hogy ez nektek fontos. Voltam egy ökumenikus képzésen, ahol katolikus papok is voltak, és ott is felmerült, hogy az Úrvacsorában még nem vállalhatok közösséget azokkal a papokkal, akikkel pedig a hit más területein jobban meg találtam a közös hangot, mint református lelkész társaimmal. De azt nem tartom jó ötletnek, hogy te beszélj róla, és főleg mindenki előtt. Amúgy is vannak, akik nem szeretik annyira a katolikusokat, és ez csak még nagyobb széthúzáshoz vezetne. Mi lenne, ha ezt a katolikusokkal beszélnéd meg?
– Arról egy kicsit szerintem lecsúsztunk időben. Másrészt ugyanúgy eljutna a többiekhez, csak másodkézből, ami szerintem rosszabb.
– Igaz. De ugye érted, miért nem akarom?
Értettem. Az egység volt a célja. Ha nem is az Úrvacsorában, legalább azon kívül. Ennek a megbomlásától félt. Végül sok–sok ötlet, érv és ellenérv felhozatala után abban maradtunk, hogy másnap, ahogy visszajöttem Miséről, eldöntjük, hogy lesz.
Másnap korán keltünk, és elmentünk Misére. Ott nekem minden a szenvedésről szólt. Az olvasmány Jób könyvéből volt, meg a prédikáció, meg minden.
No, most visszaugranék az időben. Arra a részére a tábornak, amikor arról beszélt Pablo, hogy a szeretet és a szenvedés nem választható el egymástól. És hogy Isten nem csak anynyira ismeri a szenvedéseinket, hogy tud róluk, hanem velünk együtt szenved. Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy szeretném valóban átérezni mások szenvedését, és az igehirdetés utáni csöndességet körülbelül erre szántam, hogy ezért imádkozzak.
Elindultam, hogy egy csendes helyet találjak. Eszembe jutott az imakápolna. Bementem. Már csak egy hely volt: a Feszület előtti térdelős. Odatérdeltem, és magamba mélyedtem. Ezekkel a gondolatokkal imádkoztam, amit később le is írtam: „Uram! Adj nekem érző szívet, ami őszintén együtt tud örülni másokkal, de szenvedni is tud azzal, aki szenved! Add, hogy szívemből tudjak örülni, de zokogni is felebarátaimért! Add, hogy együtt tudjak érezni azzal is, aki rajtam tölti ki máson érzett fájdalmát! Add, hogy lelki lábtörlő lehessek! És add meg egykor, hogy a Te fájdalmaidban is részem legyen! Most még félek ettől, de majd ha késznek ítélsz, add meg! Érző, vérző szívet adj nekem! Vedd el kőszívemet, és hús–vér szívet adj, kérlek! Ámen.”
Ez még az Úrvacsora felmerülése előtt volt. Főleg olyan dolgok jártak a fejemben, hogy ha egy ismerősöm mondjuk elveszti valakijét, ne csak azt tudjam mondani, hogy „jólvan”, „jólvan”, hanem tényleg tudjak együtt sírni vele. A Jézus szenvedéseiben való osztozás alatt pedig főleg a stigmákra gondoltam, azért írtam, hogy még félek.

És Isten megadta. Nem úgy, ahogy vártam, sokkal kedvesebben, aktuálisabban.
Egyfolytában arra gondoltam, hogy vasárnap az egész tábor előtt fogok beszélni. Ez egyrészt félelemmel töltött el, másrészt ott volt bennem, hogy szerepeltem már nagyobb közönség előtt is, meg már olyan is volt, hogy a Szentlélek szólt belőlem. De tudtam, hogy Isten sokkal kreatívabb annál, hogy megismételjen valamit, ami már egyszer megtörtént. Éreztem, hogy ha Ő fog szólni belőlem az nem olyan lesz, mint a legutóbbi, és nem támaszkodhatom a rutinomra. És kívántam is, hogy új módokon tapasztalhassam meg csodálatosságát.
A Szentmise olyan volt, mint ami felkészít a szenvedésre. Akkor azt hittem, hogy a beszédem lesz a szenvedés számomra. A Szentáldozásnak nagyon örültem. Utána Balázsáldást kaptunk. Gyönyörű kifejeződése volt az egységnek, ahogy a sok hívő előttünk megkapta egyesével, aztán mikor mi következtünk, félkörbe álltunk, és Ági kérésére az atya egyszerre áldott meg minket.
Mise után siettem vissza, hogy megtudjam, Marci mire jutott. A nagyteremben volt, éppen az Úrvacsora előkészületeit felügyelte. Odamentem hozzá, félrevonultunk egy sarokba. Mondta, hogy arra jutott, hogy ő fog beszélni. Elmondja, hogy tudja, hogy a katolikusoknak ez a kérdés nehéz, mindenkinek a lelkiismeretére bízza a dolgot, és azt kéri, hogy aki nem úrvacsorázik, az legalább imában legyen együtt a többiekkel.
– Ehhez így mit szólsz?
– Jó, de kevés. Pont az ok hiányzik belőle, ami miatt megkerestelek. Semmiképpen nem beszélhetnék én?
– Azt azért nem akarom, mert én mégiscsak a vezetője vagyok a tábornak, engem mindenki ismer. Az szerintem nagyon visszásan sülne el, ha egy legtöbbek által ismeretlen katolikus kiállna, és arról beszélne, hogy ne legyünk egységben. Érted?
– Aha. Bár még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem nekem kell kiállnom. Vagy esetleg megemlíthetnéd, amit tegnap mondtam.
- Azért én úgy látom, hogy ezzel a katolikusok többsége tisztában van. És pont ezért azt érzem, hogy ha te kiállnál, kevesebb haszna lenne, mint amekkora kárt okozna a többiekben.
– Ezt így értem. És jogos. De akkor is kevésnek érzem, amit mondani akarsz.
– Mondjuk, beszélnék arról az ökumenikus képzésről, és utána azt mondanám, hogy „Mindezek ismeretében megértem, ha a katolikusok nem akarnak Úrvacsorához járulni, őket arra kérem, hogy imában legyenek velünk.” Nos?
– Ez így tetszik. Főleg azért, mert kihagytad belőle azt, hogy ez lelkiismereti kérdés, de nem is mondtad, hogy parancs. Kösz szépen.
– Még egyszer átgondolom, mert nekem a baptistákat is bele kell számolnom, közülük is többen jelezték, hogy nem vennének Úrvacsorát.
Végül sikerült közös nevezőre jutnunk, amit Marci aztán el is mondott az egész tábornak.
Aztán elkezdődött az Úrvacsora. Először csak nagy fájdalmat éreztem. Térdre borultam, mert imában nagyon együtt akartam lenni a többiekkel.
Amikor Pablo elmondta az Utolsó Vacsora szavait, megrázkódtam. Nálunk ezek az átváltoztatás szavai. Meglepődtem, amikor a kenyér megtörése után nem azt hallottam, hogy „ezt cselekedjétek”, hanem hogy „ezt egyétek az én emlékezetemre”. Amikor körbe indultak a kenyeres kosarak, megráztam a fejem, hogy én nem kérek. Később tudtam meg, hogy csak tovább kellett volna adnom. De akkor annyira fájt a szívem, hogy nem bírtam tovább.
Aztán elkezdtem zokogni.
Térdelő helyzetben ráültem a sarkamra, előredőlve rákönyököltem a combomra, és lehajtott fejjel keservesen sírni kezdtem.
„Uram! Miért? És még meddig? Miért hagyod, hogy ennyire meg legyen szaggatva a Tested? Miért nem részesülhetek egy kenyérből protestáns testvéreimmel? Miért? Miért hagyod, hogy egyházad ennyire megosztott legyen? Miért hagyod? Miért nem lehetek közösségben Gyurival a legmélyebb és legszebb ajándékodban? Miért hagyod, hogy a Sátán így szétmarcangolja népedet?” És könnyeim homlokomon át a padlóra folytak.
Döbbenetes élmény volt. Nyolc éve nem sírtam. Mióta a húgomat eltemettük. Pedig elég érzelgős vagyok, és sokszor könnyezem. De most rázott a zokogás.
Nagyon fájt. Aztán az jutott eszembe, hogy minden könnyemet az egységért ajánlom fel.
„Uram! Fogadd el minden szenvedésemet és könnyemet az egyházak egységéért! Tégy engem egységed eszközévé! Add, hogy szolgálatommal közelebb hozhassam egymáshoz szétszaggatott tested tagjait! Köszönöm, Uram, a Szentáldozást, hogy legalább ennyire egységben lehetek a protestánsokkal! Kérlek, add, hogy még itt a földön egy asztalról részesülhessünk ajándékodban! Legyen meg a Te akaratod!”
Aztán valahogy megnyugodtam.
Mire a borospoharak is visszakerültek az asztalra, már nyugodt légzéssel, egyenesen térdelve figyeltem, mi történik. Aztán a dicsőítésen teljes lelkemmel tudtam áldani az Urat…
Most megint visszaugranék egy kicsit.
A tábor első napján mondta a dicsőítésvezető, hogy mindenki úgy dicsőít, ahogy jól esik neki: ha akar állva, ha akar, kitárt kézzel, ha nem akar, nem. Én akkor felálltam, mert szeretek állva énekelni, de a kezemmel nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam kitárni, mert nem éreztem őszintének. De hagyni lógni, az meg kényelmetlen volt. Az jutott eszembe, hogy miért ne tarthatnám úgy, ahogy az oltár körüli szolgálat közben szoktam? Így hát körülbelül mellmagasságban összetettem a kezemet. Enyhén felfelé álló, nyújtott ujjakkal, a hüvelykujjal összefogva. És akkor hirtelen nagyon boldog lettem, mert rájöttem, hogy ez misus. Nem másokat utánzok, nem is nemtörődömséggel lógatom a kezemet, hanem úgy tartom, mint én.
Már többször kaptam visszajelzést, hogy másoknak is tetszik ez a kéztartás. Legutóbb Berta Peti mondta, hogy példámon felbuzdulva kipróbálta, és nagyon jó volt. Aztán minden dicsőítésen így énekeltem. Néha, amikor úgy éreztem, hogy őszinte, kitártam a karom, de az ritkán volt.
Most, az utolsó dicsőítésen valamiért elkezdtem figyelni, hogy a többiek hogy tartják a kezüket. Furcsa, mert ez soha nem érdekelt.
Kiskoromban édesapám tűzzel–vassal igyekezett rávenni erre a kéztartásra, és sokáig pont ezért nem tettem. Aztán belső meggyőződésből kezdtem így tartani a kezem, de a negatív ellenpélda miatt soha nem akartam másra erőltetni, ezért nem is törődtem ilyen téren mások szokásaival.
Most valamiért mégis elkezdtem szomjazni arra, hogy valaki más is tartsa így a kezét. Hogy valaki vállalja ezt a nevetségesen jelentéktelen közösséget velem. Néztem a katolikusokat, nem így tartották. Néztem a többi szószost, ők sem. Ráláttam az egész tábori gyülekezetre: senki sem tartotta úgy a kezét. Nem értettem, hogy ez miért zavar. Aztán amikor elfordítottam a fejem, észrevettem, hogy Marci, a református lelkész, akivel annyit küzdöttünk ezen az egész Úrvacsora dolgon, ugyanúgy tartja a kezét…
– Meg emlékszel? Amit mondtam, hogy Marcival milyen közösséget éltem meg Úrvacsora után?
– Igen – válaszolta Isti –, az tényleg gyönyörű volt.




 

6 komment

Címkék: közösség isten szenvedés tábor marci őszinteség téli szósz felekezetköziség pablo kerecsend úrvacsor járay morzsaszedegetés


A bejegyzés trackback címe:

https://szosz.blog.hu/api/trackback/id/tr49941066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Irunien 2009.02.13. 17:57:01

ez az utolsó bekezdés, ami Marciról és rólad szól, döbbenetes. Ahogy Reményik mondaná: "ne várj nagy dolgokat az életedben, kis hópelyhek az örömök, szitáló, halk, szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök".

Kurt Wagner 2009.02.14. 00:26:09

Csodaszép lett. Én is megkönnyeztem főleg a végét. De valamiben nincs igazad. Illetve nem neked hanem a Laci atyának. De ez nem a blogra tartozik, csak kettőnkre. Isten áldjon a szolgálatodért, amit ebbe a műbe tetél!

NDT · http://nemdomi.blog.hu 2009.02.16. 19:29:11

A megszokott színvonalú írás Tőled.:-)
Nagyon jó volt elolvasni, érdekes és fontos kérdésekről kellett hogy döntsetek, és ha nehéz is volt, biztos, hogy nem véletlen a végkifejlet sem. Nagyon drukkolok Nektek, az egész közösségnek, hogy továbbra is töretlen lelkesedéssel építhessétek Isten országát az ökumenizmus jegyében.
(remélem nem baj, hogy kívülállóként kommenteltem)

siófoki35 2009.02.16. 22:37:03

Érdekes, mert én nem ismerem-kenem-vágom az egyházam (katolikus) parancsait, lelkiismeret-furdalás nélkül megúrvacsoráztam volna! Miért nem lehet úgy értelmezni, hogy mindenki értse a saját vallása szerint?? vagyis a katolikusok az Úrvacsorában is Krisztus testét, a protestánsok pedig az áldozásban is csupán jelképet?????

NDT · http://nemdomi.blog.hu 2009.02.21. 12:21:08

siófoki35:
Úgy gondolom a gikszer nem magánál az Úrvacsora vételénél van teológia szempontból, hanem a tényleges átváltoztatás hiánya miatt nem "értelmezhetjük" szentáldozásként. Egyébként érdekes, hogy protestáns áldozhat, ha hiszi és megvallja, hogy az Krisztus valódi teste.

aftermodern · http://aftermodern.hu 2009.02.23. 16:40:45

Aki nincs tisztában kellő mértékben a saját hitével, az hogyan próbálkozhat az egységre törekedni?
Ha azt se tudod honnan indulsz el, hogyan mondod meg merre kell menned ahhoz, hogy odaérj?

Tisztelettel ajánlom minden katolikus barátomnak, hogy mielőtt a bár vágyott, de nemlétező egységet próbálja a jelenbe kényszeríteni, tanulja meg a saját Egyházának hitét, mint elengedhetetlen első lépést.
Ez nem elhatárolódás, hanem a zűrzavar elkerülése.

Bár az Isten és a Hit igen szép, a teológia mégsem keverendő össze az esztétikával és a pszichológiával. Egyetlen igazság van, és ez a Megtestesült Ige, amit nem szabad félretenni még egy igen megható szertartás kedvéért sem, mert az se a protestánsoknak se a katolikusoknak nem fog használni.

Akkor is közeledtek egymáshoz, ha külön úton haladtok egy azonos cél felé, és eljön a nap, hogy meglepően közel fognak futni az ösvények.
Ma azonban még nem tartunk itt, és kár az ellenkező látszatáért a hit legalapvetőbb igazságával gyurmázni.

Aki nem tudja kivárni az élményt, utazzon el Taizébe!

(katolikus, egyetemista és csak véletlenül járt erre...
elnézést attól, aki szerint nincs közöm hozzá!)
süti beállítások módosítása