– Szervusz, jó éjt!

– Sziasztok, nektek is!

…

Ülök egyedül a lelkészségen. A két lámpa szinte nappali fénnyel árasztja el a termet. Odakint viszont nagyon sötét van. Az ablakokban tükröződő szoba körvonalain csak nagynéha tör át egy elsuhanó vonat ablakainak a bokrok csupasz gallyai között átszűrődő fénye.

Vajon milyen késő lehet?

A két ablak közti falsávon egy óra. Papírból. Rajta összevissza számok, és egy felirat: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

De mégis, mennyi lehet? Még biztos nincs késő.

Előkotrom a mobilomat a zsebemből: tizenhétharmincöt… Öt perccel múlt fél hat… Akkor még van időm. Valahogy nem akaródzik most visszamenni a koleszba. Olyan jó itt.

Elkezdek rendezkedni, hogy csináljak valamit. Bögrék a mosogatóba, kancsók, kanalak szintén.

De jót teáztunk itt az előbb! Ültünk egymással szemben melegfalú bögréinket ölelve hideg tenyerünkkel, és beszélgettünk. Valaki beszélt, a többiek hallgatták. Vagy egyszerre többen beszéltek, ki erre figyelt, ki arra, ki pedig megpróbált erre is, meg arra is.

Emlékeztünk…

Odakint elsuhan egy vonat Esztergom felé.

A bögrék bepakolásával kész vagyok. Ismét az asztalhoz fordulok, hogy mit lehetne még lerámolni róla. Megfogom a híres csallóközi házibort. Elmosolyodom, mert eszembe jut, mikor pár napja, szilveszterkor Gyuri megkóstolta Dorináék borát, és úgy kezdte a jellemzést, hogy jobb, mint a Petié…

Micsoda este volt! Délután négytől délelőtt tízig… Sohasem imádkoztam még ennyit szilveszterkor… Nem is volt eddig ilyen gyönyörű évátlépésem…

Dehát vége lett. Szép lassan hazaszállingóztak az emberek. Gyurival kikísértük Dorinát a buszhoz, aztán visszajöttünk. Akkor történt a borminősítés.

Ez az a hírhedt Peti-bora. Színe barna, szaga rossz, íze pocsék, mellékhatásai beláthatatlanok… Gyuri nem dícsérte akkor halálra azt a Dorina-félét…

Leteszem a palackot a szekrény mellé, ami már úgymond a törzshelye. Törzshelye, mert már egy ideje ott van, és még egy darabig ott is marad. Valahogy nem akar elfogyni.

Nem is csoda.

Emlékszem, ez volt életemben az első bor, amit befogott orral hajtottam le. Semmi ízlelgetés, szagolgatás, szájban megforgatás. Mint a vizet, csak gyorsabban… Ebből ivott Kata egy pohárral, és a szűk negyedórás hazaséta közben háromszor kapott röhögőgörcsöt…

Az asztalon egy csomó papír alatt megtalálom Ági műanyag dobozát, amiben a szószvacsiról hoztuk el a sültalmát. Nem tudtuk elfogyasztani, olyan bőséges volt a vacsora. Sült krumpli, mindenféle szendvicsek, palacsinta minden mennyiségben. Utána játék, móka, kacagás.

A mosogatnivalót pedig otthagytuk a házigazdáknak…

Nosztalgikus mosollyal nézek a mosogatóban feltornyozott bögrehalomra. Még semmi kedvem elmosogatni, inkább rendezgetem tovább az asztalt.

Papírok, könyvek, szemetek… Egy kis fehér és zöld papírból hajtogatott dobozka. Benne a szószpecsét! Amit karácsonyra kapott a SzóSz gondos angyalkájától…

Gyufasercenésszag emlékét érzem, és újra hallom, ahogy azon az estén Isti, Anna és Ági olvas. Eszembe jut a vers, amit én mondtam a negyedik gyertya meggyújtása előtt. És itt van az adventi koszorú is…

Végre rászánom magam a mosogatásra. Zsíroldót pöttyintek a szivacsra, majd megeresztem a jéghideg csapvizet. Kézbe veszek egy bögrét.

Egy vonat suhan el Budapest felé. Az ablakain kiszűrődő fényben néhány pillanatra felsejlenek a kinti bokrok. Megáll az egyetemi megállóban, majd továbbindul végcélja felé.

Ezzel a vonattal mentünk kétszer is a Gödörbe ropni. Közös tánc, közös ivás, közös éneklés, közös frizbizés.

Frizbizés… Frizbizéssel kezdtük az első szószalkalmat is… Mennyire mások voltak ugyanazok az arcok! Ismeretlenek voltak. Először annyit sikerült megjegyeznem, hogy Áron a vezető, Isti váciegyházmegyés, és imeri Laci atyát, Dorina pedig cserkész.

Ez még nyáron volt, szeptember elején.

Aztán jött Berta Peti is, megismertetett Gyurival, majd csatlakozott Anna, már tudtam, ki az az Emőke, és hogy Zolinál mindig van frizbi.

És frizbiztünk éjjel-nappal. Alkalmak előtt, után, közben; Kúmi-koncert után, táncház szüneteiben és utána a bazilika előtti téren…

Aztán megjöttek a fagyok, leesett az első hó, és a frizbizést felváltotta a hócsata. Órákon át röpkedtek a hógolyók a pirosra fagyott kezekből, a legkülönfélébb helyekre.

És bárhol, bármikor, bármilyen hidegben voltunk együtt, mindig ugyanaz a melegség volt köztünk, mint azon az első, nyárutói délutánon…

Kész a mosogatás, megtörlöm fázó kezeimet.

Felveszem a sálam, kabátom, sapkám, kesztyűm, és elindulok kifelé. Az ajtóból még egyszer visszanézek.

„Hát ez a titka, Uram? A nyár melegét átmenteni a télbe?”

És leoltom a villanyt.