PPKE-BTK SzóSz blog

"Senki pedig, ha gyertyát gyújt, be nem fedi azt valami edénnyel, sem az ágy alá nem rejti; hanem a gyertyatartóba teszi, hogy a kik bemennek, lássák a világot."

Lukács 8,16

Krakkóban voltunk, a Jagelló Egyetem auditorium maximumában. Utolsó előtti este mellettem ült Hejreczki Kornél, s azt mondta, ő már most azon gondolkodik, mit visz majd haza abból, amit az IFES Világtalálkozón kapott Istentől. Nem szeretné ugyanis, ha a madarak felcsipegetnék a magokat.

Ilyen szépen és szemléletesen még nem hallottam, hogy megmagyarázzák nekem a Magvető példázatát. Én is imádkoztam azért, hogy az ott kapott ajándékokat ne veszítsem el, hanem használjam, másrészt pedig megtaláljuk az útját, ahogy minél több emberhez eljut valami erről a találkozóról. Mivel nem lehetett minden MEKDSZ-es ott ezen a konferencián, úgy éreztem, kötelességünk használni az ott kapott dolgokat, átadni valamit az Krakkóban tapasztaltakból. Azt mondta Járay Marci, a tollammal tudom ezt tenni. Hát én igyekszem megosztani, ami bennem van. Örömmel adom, én is kaptam, igyekszem nem takargatni.

*

No, ha itt befejezném, akkor egy mínusz egyedik bejegyzést is kellene írnom arról, mi is volt ez az IFES Világtalálkozó. Azok kedvéért, akik még nem hallottak róla: A SzóSzerint Keresztény Diákkör (SzóSz) a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagja. Ilyen diákszövetség még százötvennyolc országában van a világnak, ezeket a Nemzetközi Evangéliumi Diákok Szövetség (IFES) fogja össze. A nemzetközi szövetség és az országos szervezetek azért dolgoznak, hogy az egyetemeken tanuló keresztény diákokat segítsék, akik közösséget építenek, hívő és nem hívő társaikért fáradoznak. Az IFES négy évente szervez világtalálkozót, akkor az összes diákszövetség delegáltjai találkoznak - főleg munkatársak, de diákok is -, hogy hálát adjanak Isten munkájáért, megtartsák a szervezet közgyűlését, megismerjék egymást és közösségben legyenek.

A legutóbbi ilyen World Assembly 2011. július 24. és augusztus 3. között volt Krakkóban (először poszt-kommunista országban), ezen heten képviseltük a MEKDSZ-t: Kornél, Bernhardt Dóra és Anna-Marie Kohl - akik a mozgalom rendszerváltozás utáni újraindulás úttörői voltak, Marci - a MEKDSZ főtitkára, Győri Ági - aki most önkéntes a MEKDSZ-ben, végül két diák: Zaharia Juli - evangélikus teológa és én. Hétszáz keresztény ember gyűlt össze Krakkóban, hogy dicsérje Krisztust, aki a világegyetem és az egyetem Ura. Tizenegy nap alatt sok élményben, találkozásban, beszélgetésben, tanúságtételben volt részünk, érzések, gondolatok, felismerések kavarogtak bennünk. Hallottuk, Isten hogy működik az különböző népek között. Ezeket szeretném megosztani veletek, nem feltétlenül időrendi sorrendben és milliméteres pontossággal. Inkább azt szeretném, ha a történetek, gondolatok mondanivalóját vinnétek magatokkal. Adja ehhez a Jó Isten az Ő Lelkét.
 

 Mindannyiunkban vannak félig-meddig megfogalmazott kérdések Isten felé - feltéve, ha létezik. 

Végre itt az ELSŐ fórum, ahol ezeket felteheted. Az egykerdes.hu januárban indult, és már több, mint 700 kérdés került fel rá. Bármit kérdezhetsz, lehet az speciális, általános, provokatív, vagy éppen filozofikus. A program március elején 3 napos fesztivállal zárul - fergeteges koncertek, meglepetések, móka és kacagás meg persze hangulatos beszélgetések kíséretében.

További infók folyamatosan, kísérd figyelemmel! 

Nagy a készülődés, az izgalom mindenhol. Már csak két hét van hátra az év születésnapi bulijáig. Már két hete tart a visszaszámlálás. Mindenki készül rá, mert tudja, hogy ez az a buli, amit egyszerűen nem lehet kihagyni, hiszen erre az ünnepre mindenki hivatalos, december 24-én este lesz.

Az advent az az időszak, amikor készülünk erre a „bulira”.

Advent van. Égnek a gyertyák a koszorún. Már kigyúltak a fények az utcákon, a kirakatokban is megjelent a karácsonyi dekoráció, a bevásárló központok is fel vannak díszítve. Listát írunk, megpróbálunk pompás ajándékokat vásárolni, vagy a legújabb, legdrágább műszaki cikkeket, ruhákat, parfümöket beszerezni. Mindenképpen keressük a tökéletes ajándékot, majd amikor nem találjuk meg, akkor megalkudunk valami mással. Lehet, hogy a pénztárcánk nem engedi meg, hogy megvegyük, amit kinéztünk… Ilyenkor persze a bankok rögtön a rendelkezésünkre állnak új hitelajánlatainkkal, hogy azért a karácsonyi akciók keretében mi is meg tudjuk venni a legújabb technikai vívmányt, „ami nélkül nem lehet élni”.

A karácsony csak egy nagy rohanás. Futunk az ajándékok után, megpróbáljuk összeállítani a tökéletes menüt, süti hegyeket sütünk (hogy utána küzdhessünk a felszedett kilókkal…).

Időben megveszünk mindent, be is csomagoljuk, december 23-án már szinte kész is vagyunk… Másnap feldíszítjük a fát. Persze azt is rohanva, hiszen jön a család. Elvégre a karácsony egy családi ünnep, hiszen a szeretet ünnepe. Milyen jó dolog újra látni a családtagokat, a régi ismerősöket. Az sem baj, hogy vagyonokat kell költenünk rájuk, hiszen ők is ezt teszik, de bár csak tudnák, hogy nincs szükségünk egy tizedik ízléstelen edénykészletre, és vázánk is van elég. Komolyan nem értem, hogy miért nem veszik észre, hogy mennyivel jobb az a porszívó, amit ők kaptak tőlünk. Persze úgy tettünk, mintha örülnénk annak a „porcelán csodának”, hiszen a szeretet ünnepén már csak nem bánthatom meg azzal, hogy őszinte leszek vele…

Ugye ismerősek az iménti sorok?

Pedig nem kellene így lennie. Van valami a karácsonyban, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, amit kevésbé domborítanak ki az amerikai karácsonyi filmek. Nem a karácsonyfa meg az ajándék  a lényeg.

Mi van a középpontban? Ki van a középpontban?

A nagy rohanásban el is feledkeztünk arról, hogy egy születésnapi bulira vagyunk hivatalosak. Már úgy megszoktuk, hogy egymást ajándékozzuk meg, hogy az ünnepeltről meg is feledkeztünk. Neki nem vettünk ajándékot, de még meghívót se kapott, pedig már az ünnep napja van.

Nem lesz ez így jó. Nem ünnepelhetjük Jézus Krisztus születésnapját nélküle, hiszen ez olyan lenne, mintha rólunk feledkeznének el a születésnapunkon. Egészen más az az ünnep, az a karácsony, aminek a Megváltó is a része. Számomra az az Igazi karácsony. Egy nap az évben, amikor szeretettel fordulunk egymás felé, amikor nem a rohanásról szól minden, amikor ünnep van a szívünkben is. Nem szabad elfeledkeznünk róla.
„Vártam egy ajándékot, ami boldoggá tehet. Olyan jó volt várni és örülni annak, mit nem is reméltem. Mindig újra vártam, valami nagyon fontosat, de egyszer megértettem, hogy Jézus az igazi ajándék nekem.”

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit.

Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba.

Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt. „Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva. „Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „Elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa.” „Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?” „Katika a nevem s Budapestről jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet. „Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet. „Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?” „Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt. „Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?” A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt. „Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. „Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?” „Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan. „S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…”

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. „Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. „Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!
 

Már napok óta mentek az erdőben. Elöl az Anyóka: még az erdőszélen, a réten kihúzott egy kalászos fűszálat, arra görnyedt rá, mint egy sétapálcára; mögötte az Ifjú. Csak mentek, mentek, nem gyorsan, de pihenők nélkül.

Az Ifjú semmit nem értett az egészből. Hogy ki ez az Anyóka, hová vezeti, és különben is miért nem lehet néha öt percre megállni… De valahányszor szóra nyitotta a száját, és nagy levegőt vett, hogy kifakadjon, az Anyóka – anélkül, hogy hátrafordult volna – egy kézmozdulattal csendre intette. Hát csak gyalogoltak tovább szótlanul; hol vadcsapásokon haladva, hol egy patakon átgázolva, kidőlt fákon átszökkenve, erdőmélyi hűs tavakat megkerülve.

Itt egy hangyavár mellet haladtak el, amott egy dagonya partján vezetett az útjuk, a patakokban apró halak fickándoztak, a nedvesebb részeken brekegés kísérte útjukat.

De az Ifjú csak a csatára tudott gondolni. Százszor is megfordult a fejében, hogy otthagyja az Anyókát, nekivág az erdőnek, valahogy csak kitalál belőle, onnan pedig egyedül is tud tájékozódni. Aztán mégiscsak ment tovább; előtte az Anyóka a fűszálra támaszkodva.

Így ment ez napokig. Csak mentek, mentek, és az erdő sehogy sem akart elfogyni. Sokszor, ha egymáshoz közel növő fák között haladtak, az Ifjú pókhálóba akadt bele. Eleinte dühösen letépte őket magáról, de aztán belefáradt, s hagyta, hogy újabb és újabb pókhálók tapadjanak ruhájára, kezére, nyakára, arcára. Arról már letett, hogy beszéljen.

Az Anyóka csak ment, olyan fürgén, mintha csak a szomszédba sietne, s az Ifjú utána.

Egyébként furcsa változásokat kezdett észlelni magán. Érzékei részint eltompultak (már nem érezte a bőrére tapadó pókhálót, az arcán, nyakán sétáló legyeket, szúnyogokat), részint élesebbé váltak. Már meg tudta különböztetni a fákról lehulló gally recsegését a vaddisznó csörtetésétől, szeme is hozzászokott, hogy ne keverje össze a gombát a törött ágak előfehérlő belsejével, s a szagokat is sokkal pontosabban el tudta különíteni egymástól. Érezte, ha szarvas vagy őz mellett mentek el, tudta, mikor van dagonya a közelben, vagy hogy milyen messze folyik patak.

Aztán az erdő is kezdte megszokni a jelenlétüket. Néha egy-egy vadcsapáson muflonok szegődtek melléjük, s a fák madarai sem jelezték olyan vésztjóslóan a jelenlétüket.

Végül, ki tudja, hányadik napon, egy óriási tölgyhöz értek. Itt az Anyóka megállt, egy ajtót nyitott ki a fa törzsén, s belépett. Az Ifjú utána.

Odabent tágas szobácska volt két székkel, és néhány ablaknak is beillő lyukkal,amik a helyiség fényellátását biztosították. A padló puha avar volt, a mennyezet pedig jóval a fejük felé emelkedett, túl azon amit a kívülről jövő fény be tudott világítani.

Az Anyóka behúzta a fakéreg-ajtót, leült, az egyik székbe, és intett az Ifjúnak, hogy tegyen hasonlóképpen. Aztán lefejtett egy keveset az Ifjúra ragadt pókhálóból, fogta fűszálbotját, kettétörte, és elkezdett kötni. Kötött, megint lefejtett egy kevés pókhálót, majd megint kötött.

Közben mesélni kezdett. Halk, kántálásszerűen mormoló hangon beszélt az erdőről, a fákról, az avarról, a talajról, madarakról és négylábúakról, gombákról és vizekről. Ahogy beszélt, úgy tűnt az Ifjúnak, hogy minden szótól megfiatalodik egy kicsit. Hol egy ránc tűnt el, hol egy bibircsók húzódott vissza, s a haja is mintha egyre sötétebbé vált volna.

De nem szemlélhette sokáig a változást, mert az Anyóka szavai nyomán újra kinn találta magát az erdőben. Ugyanazt az utat járta be, mint előzőleg, de már nem gyalog. Apró vízcseppként futkározott a fák leveleiben, mókusként ugrált a vadcsapás mellett, szellőként bukfencezett az avarban. Hol hangya volt, és hegynyi várat épített több ezer társával, hol kavics, amely egy mély tó fenekéről figyelte a távoli napot, hol száraz ágként élvezte a zuhanást, hol szarvasbőgésként járta be az erdőt. Lebukott a föld mélyére, hogy onnan gombaként kinőjön, majd a fák fölött köröző sas szeméből lássa a világot. Aztán pók lett, és hálót szőtt, majd leveli béka, és szerelmi dalt kuruttyolt. Ezután hernyóként kezdett bebábozódni, majd esőcseppként pocsolyába csobbant, hogy egy pillanat múlva már csillagfényként mosolyogjon – ahogy épp az Anyóka mesélt.

Aztán egyszerre vége szakadt a mesélésnek, s megint ott ült a nagy tölgyfa aljában a székben. A kis ablakok még mindíg ugyanoda vetették lágy fényüket: mintha megállt volna az idő.

Megdörzsölte állát, és megállapította, hogy kinőtt a szakálla. De egyúttal azt is érezte, hogy nincs több pókháló a nyakán, az arcán, a kezein.

Az Anyókára nézett. De a másik széken most egy fiatal leány ült: hosszú, sötétszőke haja vízesésként folyt lenge, zöld ruhába bújtatott vállára, s le egészen a derekáig; falomb-szín szeme mosolygott. Kezében egy inget tartott.

– Tessék, vedd fel! – mondta, és hangja úgy csilingelt, mint a vén földből előtörő pajkos forrás. A Férfi átvette az inget, és belebújt. A könnyű, szürkés-ezüstös anyag puha volt, mégis erősebb az acélnál.

A Leány felkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Most már mehetsz a csatába – mondta, és megcsókolta a Férfi homlokát. – Várlak vissza.

Vasárnap este van. Útitársam épp most szállt le Gödöllőn, a vonat - szokás szerint késve - robog tovább Budapest felé. Kilenc is elmúlt már, mégsem értünk be a Keletibe. Vegyes érzelmek vannak bennem. Vágyom látni a barátaimat, újra találkozni a SzóSz-osokkal, és félek is kicsit. Nyugtalan vagyok. Részben azért, mert nem tudom még, hogy jutok el a táborig. Metró, HÉV, busz. Küzdelmes utazásnak ígérkezik. Ezt el is mondom a Jóistennek, beszélgetni úgysincs kivel. Mellettem egy gyermeket ébreszt nagymamája, a kisfiú  nem hiszi el, hogy már vasárnap van. A kedves szép öreg hölgy (aki feltűnően hasonlít Misu nagyijához) próbálja meggyőzni, bizony, ez a hetedik nap. Én is helyeselek. Közben erőt vesz rajtam egy furcsa érzés. Nem is hiszem, tudom, hogy oda fogok érni. Ha törik, ha szakad, ma Csobánkán hajtom álomra a fejem. Nem amolyan reménykedés ez, bizonyosság. Olyan, mint amikor Péter apostol a Quo Vadisban megígéri a főhősnek, hogy szerelmével boldog lesz. Ezzel a jó érzéssel indulok neki az éjszakának. A hívom Misut, ki van kapcsolva. Zolit is - tőle tudom, mise van. Misu visszahív. Fiúk, jó hallani a hangotokat. Fél tizenegykor szállok le a HÉV-ről Pomázon. Sétálok a buszmegállóba, fürkészem a menetrendet, ebben az órában nincs busz. Akkor sétálunk. Hívom Zolit, jófej, elindul velem szemben. Igazi nagytestvér. Még Pomázon belül találkozunk, végigbeszélgetjük az utat. Még szivacsot is szerez nekem. A sátornál szembe jön Misu, Paczy, Bella Évi, Nóri és barátnője. Hihetetlenül örülök nekik. Mint egy gyerek, levágódom a matracra, vetek egy pillantást a csillagos égre, majd boldogan fekszem le a sátorban aludni. Isten ígéreteiben lehet bízni. :)

A Hallgatói Önkormányzat és a SzóSzerint Keresztény Diákkör adománygyűjtést rendez az árvízkárosultak megsegítésére 2010.06.11.-06.18. között.


Tárgybeli adományaitokat 11:00 és 15:30 között adhatjátok le a Stephaneum aulájában felállított standnál. Elsősorban tartós élelmiszert, ruhát valamint tisztítószereket várnak. Felajánlásaitokat a rászorulók nevében köszönjük!
 

Vasárnap éjfél.

Illetve hétfő, egy óra.

Egy jó kápolnázás után igen fáradtan, ámde felüdült lélekkel benyitok üres szobámba. Első próbálkozásra felkapcsolom a villanyt. Aztán a fogkefémért nyúlok, majd megpróbálom a levegőben elkapni. Csak annyira tellik, hogy kitérítem eredeti függőleges irányú pályájából, és nem a földön landol, hanem az asztalomon.

Ajjaj… Misukám, ez nem jött össze… nem kaptad el…

Bár… legalább nem esett le.

Kezdek fogat mosni. Közben az iméntieken morfondírozom. Végülis… bőven elég volt, amit sikerült tennem. A koszos föld helyett az asztalra esett. Onnan már könnyű volt felvenni.

Mint régen azon a majálison…

Kint voltunk Blahán, mint mindig.

Fociztunk.

A kapuban álltam, mivel bárhol máshol csak bénáztam volna. Vagy talán védő voltam. Szinte mindegy. Édesapám az ellenfél csapatban játszott. Egyszer úgy hozta a sors, hogy ő rálőtte, én pedig ki akartam fejelni. Közeledett a labda, én pedig tartottam a fejemet, de valahogy lecsúszott. Ahelyett, hogy visszapattant volna a fejemről, enyhén kitért eredeti pályájából, és az alapvonalon ment ki szögletrúgásra jogosítva fel az ellen csapatot.

Meccs után édesapa odajött hozzám, hogy gratuláljon a fejesemhez. Mondtam neki, hogy elég rosszul sikerült, mert lecsúszott. Nevetett. Azt mondta, ekkora hárítást már rég látott. Majd hozzátette, lehet, hogy ha telibe kapom, nem úszom meg agyrázkódás nélkül.

A legjobb volt így.

A legjobb…

Mostanában a mennyei édesapámmal szoktam perlekedni. Nem értem. Látom, hogy zuhan lefelé az az ember, tudom, hogy küld hozzá, de nem tudom elkapni.

Kérdezem az Urat, hogy miért.

Mit nem csinálok jól? Miért nem hallom tisztábban a hangját? Miért nem mondja hangosabban, hogy mit kellene tennem? Miért nem sikerül? Miért?

Aztán mindig kitérő válaszokat kapok. Megköszöni, hogy ennyit megtettem, megnyugtat, hogy nála van az irányítás.

Most a fogkeféből szólt. Azt mondta, nem bírnám el. És hogy így a legjobb.

Pont így.

Egyszer az Ember elment a Bölcshöz.

Illetve csak ment volna, de nem tudta, hogy hol lakik a bölcs. Hát amint keresgéli szerte a nagy világban, elérkezik egy Faluba. Ott megszólít egy helybélit:

– Nem tudod, merre lakik a Bölcs?

– Már hogyne tudnám – válaszolt a helybéli –, ott lakik fenn a Hegyen.

– Hogy juthatok el hozzá?

– Ott, látod a Hegy lábánál kezdődik az Ösvény. Az spirál alakban felvezet a csúcsra. Lankás, jól karbantartott Ösvényke. Könnyedén eljutsz rajta a Bölcshöz.

Elindult az  Ember, de magában nagyokat hőbörgött.

– Méghogy Ösvény, meg lankák! Dehogy megyek én az Ösvényen, hiszen nekem sietnem kell!

Neki is vágott a Hegynek. Ösvénnyel, lankával mit sem törődve, csak úgy egyenest, csúcsiránt.

No, hát ha nem az Ösvényen ment, bele is keveredett a legsűrűbb bozótosba, a legtocsogósabb susnyásba, a legmélyebb árokba, a leggurulósabb kőgörgetegbe. S mindemellé még meredek is volt a Hegy oldala. De az ember csak ment. Néha keresztezte az Ösvényt, de nem indult el rajta csak azért se.

Végül szakadtan, sárosan, tocsogósan, kéken-zölden elérkezett a Bölcshöz.

Éppen hajnalodott. A Bölcs kint ült egyszerű kunyhója mellett, s illatos pipát szipogatva figyelte, hogyan mászik fel egyre magasabbra a Hegy oldalán a Nap.

Az Ember odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Te vagy az a híres Bölcs?

A Bölcs bólintott, és tovább figyelte a Napot.

– Hát először is – mondta az Ember –, elég hülye ötlet volt ide feltelepülnöd. Távol vagy az emberektől, nem ismered a gondjaikat. Ha ismernéd is, nincs akinek segíteni tudnál, mert itt ücsörögsz, ahelyett, hogy lenn tanítanál a Faluban. Egyszerűen nincs élő ember, aki feljönne hozzád erre a rohadt, magas Hegyre. Mindenhol susnyás, meg bozót, meg kőgörgeteg. Nem hiszem, hogy bárki is lenne olyan kitartó, mint én. Szerintem azért nem látogat meg senki, mert félúton feladják, és visszafordulnak. Sokkal bölcsebb lenne lemenned egy nagyvárosba, és reklámtáblákon, tévéműsorokon hirdetned magad. Komolyan rengeteg embernek segíthetnél. Belegondoltál már abba, hogy a legtöbb ember nem is tudja, hogy létezel? Annyira simán megélhetnél belőle, nem kellene bogyókat, meg gyökereket enned, normális házad lehetne. Neked is jobb lenne, meg az emberiségnek is.

Másodszor: tudhatnád bölcs létedre, hogy az a pipa, amit szívsz, nagyon káros az egészségre. Nem csak a tiédre, az enyémre is. Felmászok erre a hülye Hegyre, alig kapok levegőt, és ezt az egészségtelen füstöt kell letüdőznöm. De neked is ártalmas, le kellene szoknod róla. Tudod, hány évvel élhetnél tovább, ha letennéd a pipát? És a gondolkodásodnak is jót tenne, mellesleg. Nem is beszélve arról, hogy környezetszennyező.

Harmadszor, pedig…

A Bölcs hirtelen felemelte a kezét, mire az ember elhallgatott. Egy kismadár csiripelt az egyik fán. A Bölcs behúnyt szemmel hallgatta, és csöndben mosolygott sárgásfehér bajusza és szakálla közt. A madárkának egy másik felelt, majd egy harmadik is csatlakozott, s kórusban zengték hajnali himnuszukat.

– Te Bölcs, mondd csak, figyelsz te rám? Idejövök, megmászom ezt a Hegyedet, átverekszem magam minden akadályon, te pedig…

– Mondd csak, fiam – szólalt meg halkan a Bölcs –, miért jöttél?

Április kilenc, péntek.

Délután.

Deák tér.

Átszállunk a hármas metróból a kettesbe. Útközben a Jobbik kampányplakátja üti meg a szemem. „Kérjük a politikus-bűnözőket, hogy készítsék elő kezeiket!” és a képen egy bilincs.

Megyünk tovább. Kettes metró. Ahogy a szerelvényt várjuk, egyszercsak vagy húsz rendőr állít be a peronra teljes felszerelésben. Kék egyenruha sárga láthatósági mellénnyel, gumibot pisztoly. Na, gondoltam magamban, jó mélyen, hogy ne hallatsszon ki, ez igen. Nézek másokat is. Teljes faarc. De mintha mögötte nekik is ott feszülne a kérdés, ezek meg mit akarnak itt ennyien?

Megjön a metró. Beszállunk. A rendőrök is mind. Nem ülnek le, hagyják a civil utasokat ülni. Mondjuk még szép. Ahogy üldögélünk kedvesemmel az egyiknek pisztolytáskája épp az orrunk előtt van. Kedvesem megjegyzi halkan, szinte nem is suttogva, hogy csak én halljam, hogy így bárki kiveheti egy tömött metrón.

Ülünk tovább, ők állnak. Megszólal az egyik rádió adó-vevője. Egy-két szót sikerül elcsípnem. „… szakasz … jelentést várom … menjenek … jelentést…” Megvilágosodom. Portyáznak. Mindjárt itt a választás, zavargások várhatók, hát most ilyen szakaszok cirkálnak mindenfelé.

Kőkemény.

Megcsörren egy telefon. Az egyik kékruhás kotorászni kezd az alsó zsebeiben. Megtalálja, felveszi. „Halló, szervusz! Hogy vagy? …”

Fordul egyet velem a világ. Jé, ezek emberek! Még akkor is, ha az egyenruha ezt igyekszik elfedni. De ez nem a ruha hibája. Nem is az övék… Hú, ez sokáig tartott. Emberek…

Eltűnődöm. Nekem, mint polgárnak örülnöm kellene, hogy ilyen rendőrökkel tömött kocsiban utazhatok. Elvégre elvileg ő engem véd, a biztonságomat, épségemet, a jogaimat… Örülnöm kéne, nem pedig rettegnem, és gondolatban nagyokat köpködnöm…

Édesapám egyik története jut eszembe. Még a nyolcvanas évek elején esett meg, amikor kint volt Moszkvában. Egy orosz lánnyal sétált az utcákon. Mikor egy egyenkucsmás orosz járőr tűnt fel, leendő édesapám javasolta, hogy menjenek át a túloldalra. A lány meglepődött. „Miért? Én örülök neki. Ő engem véd…”

„… örülök … véd …” Én meg rettegek.

Szegény rendőrök… Ezt az intézményt is jól szétverték, megalázták, porba döngölték. Nem pénzelvonással, mint az iskolákat, kórházakat. Tőlük mást vettek el. A lakosság szeretetét. A lakosság örömét.

Ej, milyen társadalomban élünk. Rettegünk, ahelyett, hogy örülnénk. Eszembe jut a plakát. Hát aki ezért felelős… De vajon a teljes megtorlás megoldja a problémákat? A történelem sajnos mutatja, hogy hosszú távon nem. Ami hosszú távra megoldás, az a teljes Isten felé fordulás. Arra lenne nagy szükségünk. És avval együtt örömre. Rengeteg örömre.

Uram, én így imádkozom Magyarországért.

Ámen.

„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja hogy "Jézus Krisztus az Úr!"az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,5-11)

A keddi imaest fényében hallgattam ezt az igerészt, amikor felolvasták a tegnapi misén. Minden szava fény és igazság volt. Nagyon örültem, mert mostanában szkepticizmus jellemez, nehéz bármiben hinnem. Súlyos igazság volt, ami más térbe és időbe emelt. Ez az igazság tökéletesen abszolútnak tűnt, amiből nem hiányzik semmi, ami önmagában minden – mindent tartalmaz, mindenre kiterjed. Hála, Uram, hogy felfedted előttem…

A mai misén szintén felolvasták. Egy egészen csöpp kisfiú olvasta. A szentmise vége felé azt éltem meg, hogy Jézus egy fikarsznyit sem szeret kevésbé, mint amikor teljes létemmel viszonoztam szeretetét. Hűséges az Isten, és nincs értelme bizalmatlannak lenni Vele szemben. Ha már az emberekkel szemben is jogtalan bizalmatlanságom, mennyire nincs érvénye az Istennel szemben! Ő nem érdemeink szerint szeret, s nem úgy lát minket, mint mi magunkat. Egyszerűen képtelen nem bízni bennünk. Ő az Örök Más, a Groteszk, aki még meg is hal saját szabadságából, mert nem kértünk Belőle, minden harag nélkül, hogy teljes létének feláldozásával teljes életet kapjunk, amiből nem hiányzik semmi. Mert az Isten, aki teremtett, vállalta a nemlétet, hogy teremtményének értéket adjon, és elvegye bűneit, amik a nemlétbe vonják vissza…

Kell, hogy legyen Isten, mert különben ki lenne, aki így szeret?