„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja hogy "Jézus Krisztus az Úr!"az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,5-11)

A keddi imaest fényében hallgattam ezt az igerészt, amikor felolvasták a tegnapi misén. Minden szava fény és igazság volt. Nagyon örültem, mert mostanában szkepticizmus jellemez, nehéz bármiben hinnem. Súlyos igazság volt, ami más térbe és időbe emelt. Ez az igazság tökéletesen abszolútnak tűnt, amiből nem hiányzik semmi, ami önmagában minden – mindent tartalmaz, mindenre kiterjed. Hála, Uram, hogy felfedted előttem…

A mai misén szintén felolvasták. Egy egészen csöpp kisfiú olvasta. A szentmise vége felé azt éltem meg, hogy Jézus egy fikarsznyit sem szeret kevésbé, mint amikor teljes létemmel viszonoztam szeretetét. Hűséges az Isten, és nincs értelme bizalmatlannak lenni Vele szemben. Ha már az emberekkel szemben is jogtalan bizalmatlanságom, mennyire nincs érvénye az Istennel szemben! Ő nem érdemeink szerint szeret, s nem úgy lát minket, mint mi magunkat. Egyszerűen képtelen nem bízni bennünk. Ő az Örök Más, a Groteszk, aki még meg is hal saját szabadságából, mert nem kértünk Belőle, minden harag nélkül, hogy teljes létének feláldozásával teljes életet kapjunk, amiből nem hiányzik semmi. Mert az Isten, aki teremtett, vállalta a nemlétet, hogy teremtményének értéket adjon, és elvegye bűneit, amik a nemlétbe vonják vissza…

Kell, hogy legyen Isten, mert különben ki lenne, aki így szeret?