Amikor egy Down-kórostól megkérdezték, szeret-e imádkozni,
így válaszolt:
"-Igen-felelte Pierre, mire a segítő folytatta:
-És mit csinálsz, amikor imádkozol?
-Hallgatok-felelte Pierre.
_És mit mond neked az Úr?
-Azt mondja: "Te vagy az én szeretett fiam."
(Jean Vanier: A könnyek forrása)
Egyszer találkoztam a Bárkával és a Hit és fénnyel. Egy dolog volt tapasztalható és tapintható a szeretet, mert azért érzed, hogy sokat lehet beszélni a toleranciáról, de megélni, megtanulni, átélni csak ilyen közösségekben lehet. De erről majd egyszer mások, talán valaki más billenytűzetéből.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Andorin 2008.12.29. 22:17:31
Itt különböző programok voltak, több napon keresztül. És az egyik nap különböző önkéntes tevékenységekre volt lehetőseg. Voltak akik börtönbe mentek látogatásra, volt aki patakmedert takarított, mi pedig egy gyerekotthonba mentünk, ahol fogyatékkal élőkről gondoskodtak.
Kicsit -be kell valljam- féltem a dologtól. Addig nem is nagyon volt közvetlen kapcsolatom hátrányos emberekkel. Mikor odaértünk a gyerekek rávetették magukat az egyik fiúra, aki elég magas volt. Persze egyből elnevezték zsiráfnak... (nem, nem Misu volt az...) És persze a félelmem alaptalannak bizonyult. Érdekes gyerekek voltak, de csupán mert nem olyanok mint mi. Volt egy kislány aki azt képzelte hallja a knight rider autóját. De hát tudtam, éreztem mikor odaértünk, hogy mennyire igénylik a szeretetet, a törődést, azt hogy valaki foglalkozzon belük. És annyira jó volt adni nekik. Egész délután foglalkoztunk velük. Az egyik kislánnyal virágot szedtünk, és sétálgattunk a többiekkel játszottunk. Öröm volt látni a sok mosolyt az arcukon, hogy mindezt mi csinálhattuk.
Igazából persze nem emlékszem már pontosan az egész délutánra. DE azt tudom, hogy nagyon örültek nekünk. Az teljesen emgmaradt. És az, hogy nem igazán akaródzott elmenni tőlük.
És így utólag észrevehető Isten is a dologban. Akkor nem láttam benne, de biztos hogy ott volt, és segített... :o)
gugielek 2008.12.29. 23:06:58
siketek intézetében voltam, ahol mindenféle más fogyatékosok is voltak. Én azt éltem meg köztük, amit a székely csemetékkel is, amit Zoli írt le, hogy igen jó szeretve lenni, hogy nem én tettem jót, hanem ők.... húúú gyönyörű kis süket gyerekek voltak....
Lilie 2009.01.03. 18:47:03