Pár éve voltam agy fesztiválon. Ez a Komp fesztivál volt, amiről én úgy tudtam cserkészszervezés, de kiderült, hogy több keresztény közösség is képviseltette magát (igen Isti, még bogarak is voltak!)
Itt különböző programok voltak, több napon keresztül. És az egyik nap különböző önkéntes tevékenységekre volt lehetőseg. Voltak akik börtönbe mentek látogatásra, volt aki patakmedert takarított, mi pedig egy gyerekotthonba mentünk, ahol fogyatékkal élőkről gondoskodtak.
Kicsit -be kell valljam- féltem a dologtól. Addig nem is nagyon volt közvetlen kapcsolatom hátrányos emberekkel. Mikor odaértünk a gyerekek rávetették magukat az egyik fiúra, aki elég magas volt. Persze egyből elnevezték zsiráfnak... (nem, nem Misu volt az...) És persze a félelmem alaptalannak bizonyult. Érdekes gyerekek voltak, de csupán mert nem olyanok mint mi. Volt egy kislány aki azt képzelte hallja a knight rider autóját. De hát tudtam, éreztem mikor odaértünk, hogy mennyire igénylik a szeretetet, a törődést, azt hogy valaki foglalkozzon belük. És annyira jó volt adni nekik. Egész délután foglalkoztunk velük. Az egyik kislánnyal virágot szedtünk, és sétálgattunk a többiekkel játszottunk. Öröm volt látni a sok mosolyt az arcukon, hogy mindezt mi csinálhattuk.
Igazából persze nem emlékszem már pontosan az egész délutánra. DE azt tudom, hogy nagyon örültek nekünk. Az teljesen emgmaradt. És az, hogy nem igazán akaródzott elmenni tőlük.
És így utólag észrevehető Isten is a dologban. Akkor nem láttam benne, de biztos hogy ott volt, és segített... :o)

pont ma gondolkodtam rajta, hogy ajánljam Mindenkinek, aki fel tudja venni szocos tanegység - Szociálismunka címen, Farkas Péter a tanár, és van gyakorlati része, ami nekem nagyon nagy élmény volt
siketek intézetében voltam, ahol mindenféle más fogyatékosok is voltak. Én azt éltem meg köztük, amit a székely csemetékkel is, amit Zoli írt le, hogy igen jó szeretve lenni, hogy nem én tettem jót, hanem ők.... húúú gyönyörű kis süket gyerekek voltak....

Én is találkoztam már Bárkásokkal. Tavaly, egy őszi hétvégén, épphogy beléptem a Stepháneum aulájába, amit azokon a napokon Jean Vanier vezetésével ők vettek birtokba, rögtön odajött hozzám egy kedves tagjuk, átkarolt, invitált a programjaikra, elmagyarázta, hogy most éppen interjút ad Jean a Duna TVnek és szeretettel körbevezetett. Talán túlságosan furának tűnik így távolról és idegenül hat, hogy ennyire közvetlen volt velem, de ott annyira természetesen jött. Annyira családias hangulat volt az egész aulában: a hideg falakat valami meleg elfogadás és jóindulat töltötte meg. Mindenhol kis műtárgyakat, színesebbnél színesebb füzeteket és könyveket árultak, amit maguk a fogyatékkal élők készítettek. Magam is vettem egy könyvet, amiből nagyon sokat tanultam magunkról - emberekről, gyengeségeink és sötét oldalunk elfogadásáról. Hazatérésünk volt a címe.