Szép, felújított épület, tisztaság, nyugalom. Tizennégy negyven. Zöld - fehér kockás folyosó, ezüstösen csillogó korlátok. Nem akarok csokrot adni, egyébként is utálom az ilyen helyzeteket.  Nem, nincs a családban tűzoltó, rendőr. Nem valami otthonos, pedig az otthon nálunk jó dolog. Várakozás. A gép hangja hol kiszűrődik, hol csend van. Az ajtón piros táblán: „Belépés csak hívásra!” Néha jön- megy egy két ember. Beleegyezek a kontrasztanyagba, szükség esetére. Állni látszik az idő, pedig telnek a percek, csak a sor nem halad. Elolvasom az ateista Öcsikét. A telefonomat már rég kikapcsoltam, bár nem értek a fizikához, de nehogy zavarja a mágneses teret… Karórám általános óta nincs.

 Nem szeretem az orchideát. Az az érzésem, hogy semmi köze az élethez. Semmi finomság és kedvesség nincsen benne. Őszinteség sem. Mennyi ideje ülhetünk itt? Betoppan egy zilált hölgy. Időpontot akar. Nyílik az ajtó, és lassan záródik. Ő belép, neki időpont kell. A haja rendezetlenül kesze-kusza, erős festék, feltűnő megjelenés, élénk gesztikuláció és mimika, kritikátlanság. Mániás fázis. Megint csipog a gép. Nem lehet több negyed ötnél, az öt húszast simán elérhetem. Most egy másik nő jön. Kedves-szemű, kicsit megfáradt.

Kiderül, hogy a csokrot úgysem fogadnák el. Megöröklöm az orchideát. Most már mágnesesség ide-oda bekapcsolom a telefont. Öt óra lesz öt perc múlva. Anna BT tárcsázva. Még várok.

Na, most jövök én. Oda fogok érni! Bemegyek, kijövök, futás. Nem igaz, hogy most késik tíz percet. Indul.  

Anna BT tárcsázva: Megyek!

Vonat megáll. Vonatra vár. Vonat jön-megy. Tovább áll. Mi lesz már? Indulj! Még egyet megvárunk? Ilyen nincs. Most ne. Elaludt a kaller vállán a masiniszta?! Oda fogok menni, és szólok. Na. Még nem most. Még várok egy kicsit. Nincs is olyan, hogy még egyet megvárunk! Tuti elaludtak. Most engem szivatnak?! Fogadjunk, nézik a tükörből, hogy már mindenem megfeszül a türelmetlenségtől. Oké-oké. Nyugi. Még nagyonmax 10 perc innen.