HTML

PPKE-BTK SzóSz blog

A SzóSzerint Keresztény Közösség, a PPKE-BTK bibliaköre. A diákkör a PPKE Egyetemi Lelkészségének része, és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagja. Egy mókás egyetemi keresztény közösség napi hírei, csodái, bánatai.

Friss topikok

  • Az Úr íródeákja: @izemize: Az "Isten nevében" nem prófétai önmeghatározás, hanem annak a leszögezése, hogy az Ő cso... (2012.02.18. 23:55) február 15.
  • rapapampam: Az előítéletekről nem tehetünk. Az ítéletes érzésekről, gondolatokról sem, más kérdés, hogy mit ke... (2012.02.08. 08:43) A hajléktalan és a patkány
  • Az0r: 'obein'??? vagy ez csak egy figyelemteszt volt? :) (2011.09.13. 13:33) A Bibliatanulmányozás lényege
  • Az0r: Tetszett. (2010.08.23. 19:18) A Csata
  • Gyogyó: Azt ajánlotta az oldal: "Szólj hozzá!" Nem lehet. (2010.07.18. 19:21) A búcsúzás – Csobánka, 2010

Linkblog

2012.03.03. 21:35 Az Úr íródeákja

március 3.

 A jó Isten nevében.

 

– Gyere, menjünk ki az erdőbe – mondta Göndörhajú Tavasztündér – ülhetsz még eleget a gép előtt. Most gyere!

Persze, akik ismernek, már el is döntötték magukban, hogy ismerik ők ezt a Göndörhajút. Nekik be kell vallanom, én is ezt gondoltam...

Hát mentünk. Ki a városból, fel a hegyre, a tóhoz. Menet közben választottam magamnak egy sétapálcát az erdő talajáról, egy kétméteres fenyőbotot. Erre támaszkodva követtem Tavasztündér előttem haladó fürtjeit. Ami őt illeti, ruganyosan lépkedett a nedves talajon, tán még nyomot sem hagyott maga után, mint már ez a tündéreknek szokásuk. Aztán az út elágazott, mi rátértünk a fönti ágra, s mentünk csendesen. Nemigen szóltunk egymáshoz az egész út alatt. Gyönyörködtünk a fákban, az avarban, az itt-ott meglapuló maradvány hókupacokban... én még az előttem haladóban.

Langyos szellőapródok ugrálták körbe Tavasztündért, különféle illatokkal kedveskedve neki, s a Nap jelére színek százai villantak fel, hogy köszöntsék. Ő csak elmosolyodott, és a fák, amelyek mellett elhaladtunk, megrázták magukat, kiroppantották nyikorgó bütykeiket, s úgy hajlongtak előtte, mint valami udvaroncok.

– Fel kell ébresztenünk a tavat – fordult hátra, és ahogy rám nézett, bennem is elkezdett buzogni valami, mint a vén fákban.Úgy éreztem, ha maga a nagy világtenger szunnyadt volna el, őt is felráznám téli álmából.

Aztán megérkeztünk. Úgy húsz-harminc méterrel a tó fölött voltunk a hegyoldalban. Ott feküdt lenn, s nagy jégpáncélba burkolózva aludt. Hortyogni nem hortyogott, de ez nem is meglepő, hiszen a tavak nem úgy lélegeznek, mint mi.

Tavasztündér bólintott, én elindultam lefelé, ő pedig követett. Olykor segítettem neki a botomat nyújtva felé, hogy abba kapaszkodjon. Szívesen nyújtottam volna a kezemet is, de nem tehettem. Hiszen ti is tudjátok, hogy a tündérek olyan tiszta teremtmények, hogy senki nem érhet hozzájuk, csak a férjük, máskülönben megszűnnének tündérnek lenni.

– Törj le egy darabot a takarójából! – mondta, mikor leértünk. Fogtam hát a sétapálcám, és nagyot ütöttem a tó jegére. Aztán, mivel az nem tört szét, még párszor megismételtem a mozdulatot. Ekkor egy kisebb rész leszakadt belőle. Azt kihalásztam, és átnyújtottam vezetőmnek. Ő fogta, és bedobta a tó közepére. Ott aztán nagy csattanással ezer darabra hullott, s a darabok csilingelő pattogással gurultak szerteszét. Törtem egy újabbat, az én dobtam el. Igézően szép volt, ahogy a kis jégdarabok szinte szabályos kör alakban távolodnak egymástól.

– Mehetünk – mondta Tavasztündér –, most már kilóg a lába a paplan alól, úgy meg nem sokáig tud aludni. Sőt, szerintem már a kongatástól felébredt. Gyere, most elviszlek a palotámba. De vigyázz, tudod, amíg feleséged nem vagyok, nem érinthetsz meg.

Bólintottam, s elindultunk. Mi mást tehettem volna, mikor megtudtam, hogy egyenest a tündérpalotába megyünk?

Visszakapaszkodtunk hát a hegyoldalra, és folytattuk utunkat. Jó száz méter után egy forráshoz értünk. Megálltunk.

– Ez az élet forrása – mondta. Odaléptem, belekortyoltam.

– Miből van? – kérdeztem.

– Vízből – felelte –, az az egyik legfontosabb, ami az élethez kell.

Mikor egy jót ittam, továbbmentünk. Ő sem szólt semmit, én sem kérdeztem. Pedig lett volna mit. A tóról, a forrásról, a palotáról. De éreztem, hogy ezek nem olyan dolgok, amiket szavakkal meg lehet ragadni, hát inkább csak vártam izgatottan. Közben egy másik tó fölé értünk.

– Arra menjünk! – mutatott a tó felé. Elindultunk újra lefelé. Ez a tó egészen más volt mint az előző. Nem volt rajta jégtakaró, vidáman hullámzott, látszott, hogy nagyon is ébren van. Az egyik oldalán egy patak táplálta, a másikon egy kis kör alakú zsilip ügyelt arra, hogy nehogy túlnőjön a medrén. A zsilip aztán oldalra kivezette a vizet, hogy ott patak formájában ismét útjára bocsássa. Ehhez az alsó patakhoz mentünk le.

– Gyere, itt van a bejárat – mondta Tavasztündér, és beszökkent a zsilip kivezető csövébe. Botomat letéve követtem. Ahogy beértünk a tó alá, szemkápráztató látvány fogadott. A tóból vastag sugárban ömlött be a napfénnyel kevert víz, az világította be a termet. – Ezen a vízsugáron át kell bemenni a palotámba. Gyere!

Amikor kiléptünk a palotából, már ereszkedett le a Nap. Megfogtam a botot, és elindultunk hazafelé. Ismerős szellők röpködtek körülöttünk, esti madárdal kísért bennünket, és mentünk csendesen, vigyázva, nehogy egymáshoz érjünk. Aztán kiértünk a városba – a botot még az erdőben letettem –, és a szembejövők mind egyszerű fiúnak és lánynak láttak minket. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez a pár nem más, mint Tavasztündér és vőlegénye.

Köszönöm, Uram!

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://szosz.blog.hu/api/trackback/id/tr604286996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása