Már napok óta mentek az erdőben. Elöl az Anyóka: még az erdőszélen, a réten kihúzott egy kalászos fűszálat, arra görnyedt rá, mint egy sétapálcára; mögötte az Ifjú. Csak mentek, mentek, nem gyorsan, de pihenők nélkül.

Az Ifjú semmit nem értett az egészből. Hogy ki ez az Anyóka, hová vezeti, és különben is miért nem lehet néha öt percre megállni… De valahányszor szóra nyitotta a száját, és nagy levegőt vett, hogy kifakadjon, az Anyóka – anélkül, hogy hátrafordult volna – egy kézmozdulattal csendre intette. Hát csak gyalogoltak tovább szótlanul; hol vadcsapásokon haladva, hol egy patakon átgázolva, kidőlt fákon átszökkenve, erdőmélyi hűs tavakat megkerülve.

Itt egy hangyavár mellet haladtak el, amott egy dagonya partján vezetett az útjuk, a patakokban apró halak fickándoztak, a nedvesebb részeken brekegés kísérte útjukat.

De az Ifjú csak a csatára tudott gondolni. Százszor is megfordult a fejében, hogy otthagyja az Anyókát, nekivág az erdőnek, valahogy csak kitalál belőle, onnan pedig egyedül is tud tájékozódni. Aztán mégiscsak ment tovább; előtte az Anyóka a fűszálra támaszkodva.

Így ment ez napokig. Csak mentek, mentek, és az erdő sehogy sem akart elfogyni. Sokszor, ha egymáshoz közel növő fák között haladtak, az Ifjú pókhálóba akadt bele. Eleinte dühösen letépte őket magáról, de aztán belefáradt, s hagyta, hogy újabb és újabb pókhálók tapadjanak ruhájára, kezére, nyakára, arcára. Arról már letett, hogy beszéljen.

Az Anyóka csak ment, olyan fürgén, mintha csak a szomszédba sietne, s az Ifjú utána.

Egyébként furcsa változásokat kezdett észlelni magán. Érzékei részint eltompultak (már nem érezte a bőrére tapadó pókhálót, az arcán, nyakán sétáló legyeket, szúnyogokat), részint élesebbé váltak. Már meg tudta különböztetni a fákról lehulló gally recsegését a vaddisznó csörtetésétől, szeme is hozzászokott, hogy ne keverje össze a gombát a törött ágak előfehérlő belsejével, s a szagokat is sokkal pontosabban el tudta különíteni egymástól. Érezte, ha szarvas vagy őz mellett mentek el, tudta, mikor van dagonya a közelben, vagy hogy milyen messze folyik patak.

Aztán az erdő is kezdte megszokni a jelenlétüket. Néha egy-egy vadcsapáson muflonok szegődtek melléjük, s a fák madarai sem jelezték olyan vésztjóslóan a jelenlétüket.

Végül, ki tudja, hányadik napon, egy óriási tölgyhöz értek. Itt az Anyóka megállt, egy ajtót nyitott ki a fa törzsén, s belépett. Az Ifjú utána.

Odabent tágas szobácska volt két székkel, és néhány ablaknak is beillő lyukkal,amik a helyiség fényellátását biztosították. A padló puha avar volt, a mennyezet pedig jóval a fejük felé emelkedett, túl azon amit a kívülről jövő fény be tudott világítani.

Az Anyóka behúzta a fakéreg-ajtót, leült, az egyik székbe, és intett az Ifjúnak, hogy tegyen hasonlóképpen. Aztán lefejtett egy keveset az Ifjúra ragadt pókhálóból, fogta fűszálbotját, kettétörte, és elkezdett kötni. Kötött, megint lefejtett egy kevés pókhálót, majd megint kötött.

Közben mesélni kezdett. Halk, kántálásszerűen mormoló hangon beszélt az erdőről, a fákról, az avarról, a talajról, madarakról és négylábúakról, gombákról és vizekről. Ahogy beszélt, úgy tűnt az Ifjúnak, hogy minden szótól megfiatalodik egy kicsit. Hol egy ránc tűnt el, hol egy bibircsók húzódott vissza, s a haja is mintha egyre sötétebbé vált volna.

De nem szemlélhette sokáig a változást, mert az Anyóka szavai nyomán újra kinn találta magát az erdőben. Ugyanazt az utat járta be, mint előzőleg, de már nem gyalog. Apró vízcseppként futkározott a fák leveleiben, mókusként ugrált a vadcsapás mellett, szellőként bukfencezett az avarban. Hol hangya volt, és hegynyi várat épített több ezer társával, hol kavics, amely egy mély tó fenekéről figyelte a távoli napot, hol száraz ágként élvezte a zuhanást, hol szarvasbőgésként járta be az erdőt. Lebukott a föld mélyére, hogy onnan gombaként kinőjön, majd a fák fölött köröző sas szeméből lássa a világot. Aztán pók lett, és hálót szőtt, majd leveli béka, és szerelmi dalt kuruttyolt. Ezután hernyóként kezdett bebábozódni, majd esőcseppként pocsolyába csobbant, hogy egy pillanat múlva már csillagfényként mosolyogjon – ahogy épp az Anyóka mesélt.

Aztán egyszerre vége szakadt a mesélésnek, s megint ott ült a nagy tölgyfa aljában a székben. A kis ablakok még mindíg ugyanoda vetették lágy fényüket: mintha megállt volna az idő.

Megdörzsölte állát, és megállapította, hogy kinőtt a szakálla. De egyúttal azt is érezte, hogy nincs több pókháló a nyakán, az arcán, a kezein.

Az Anyókára nézett. De a másik széken most egy fiatal leány ült: hosszú, sötétszőke haja vízesésként folyt lenge, zöld ruhába bújtatott vállára, s le egészen a derekáig; falomb-szín szeme mosolygott. Kezében egy inget tartott.

– Tessék, vedd fel! – mondta, és hangja úgy csilingelt, mint a vén földből előtörő pajkos forrás. A Férfi átvette az inget, és belebújt. A könnyű, szürkés-ezüstös anyag puha volt, mégis erősebb az acélnál.

A Leány felkelt, és kinyitotta az ajtót.

– Most már mehetsz a csatába – mondta, és megcsókolta a Férfi homlokát. – Várlak vissza.