Vasárnap éjfél.

Illetve hétfő, egy óra.

Egy jó kápolnázás után igen fáradtan, ámde felüdült lélekkel benyitok üres szobámba. Első próbálkozásra felkapcsolom a villanyt. Aztán a fogkefémért nyúlok, majd megpróbálom a levegőben elkapni. Csak annyira tellik, hogy kitérítem eredeti függőleges irányú pályájából, és nem a földön landol, hanem az asztalomon.

Ajjaj… Misukám, ez nem jött össze… nem kaptad el…

Bár… legalább nem esett le.

Kezdek fogat mosni. Közben az iméntieken morfondírozom. Végülis… bőven elég volt, amit sikerült tennem. A koszos föld helyett az asztalra esett. Onnan már könnyű volt felvenni.

Mint régen azon a majálison…

Kint voltunk Blahán, mint mindig.

Fociztunk.

A kapuban álltam, mivel bárhol máshol csak bénáztam volna. Vagy talán védő voltam. Szinte mindegy. Édesapám az ellenfél csapatban játszott. Egyszer úgy hozta a sors, hogy ő rálőtte, én pedig ki akartam fejelni. Közeledett a labda, én pedig tartottam a fejemet, de valahogy lecsúszott. Ahelyett, hogy visszapattant volna a fejemről, enyhén kitért eredeti pályájából, és az alapvonalon ment ki szögletrúgásra jogosítva fel az ellen csapatot.

Meccs után édesapa odajött hozzám, hogy gratuláljon a fejesemhez. Mondtam neki, hogy elég rosszul sikerült, mert lecsúszott. Nevetett. Azt mondta, ekkora hárítást már rég látott. Majd hozzátette, lehet, hogy ha telibe kapom, nem úszom meg agyrázkódás nélkül.

A legjobb volt így.

A legjobb…

Mostanában a mennyei édesapámmal szoktam perlekedni. Nem értem. Látom, hogy zuhan lefelé az az ember, tudom, hogy küld hozzá, de nem tudom elkapni.

Kérdezem az Urat, hogy miért.

Mit nem csinálok jól? Miért nem hallom tisztábban a hangját? Miért nem mondja hangosabban, hogy mit kellene tennem? Miért nem sikerül? Miért?

Aztán mindig kitérő válaszokat kapok. Megköszöni, hogy ennyit megtettem, megnyugtat, hogy nála van az irányítás.

Most a fogkeféből szólt. Azt mondta, nem bírnám el. És hogy így a legjobb.

Pont így.