HTML

PPKE-BTK SzóSz blog

A SzóSzerint Keresztény Közösség, a PPKE-BTK bibliaköre. A diákkör a PPKE Egyetemi Lelkészségének része, és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagja. Egy mókás egyetemi keresztény közösség napi hírei, csodái, bánatai.

Friss topikok

  • Az Úr íródeákja: @izemize: Az "Isten nevében" nem prófétai önmeghatározás, hanem annak a leszögezése, hogy az Ő cso... (2012.02.18. 23:55) február 15.
  • rapapampam: Az előítéletekről nem tehetünk. Az ítéletes érzésekről, gondolatokról sem, más kérdés, hogy mit ke... (2012.02.08. 08:43) A hajléktalan és a patkány
  • Az0r: 'obein'??? vagy ez csak egy figyelemteszt volt? :) (2011.09.13. 13:33) A Bibliatanulmányozás lényege
  • Az0r: Tetszett. (2010.08.23. 19:18) A Csata
  • Gyogyó: Azt ajánlotta az oldal: "Szólj hozzá!" Nem lehet. (2010.07.18. 19:21) A búcsúzás – Csobánka, 2010

Linkblog

2012.02.06. 22:15 gugielek

A hajléktalan és a patkány

Ritkán jön rám az írhatnék, de ez ma egy ilyen nap. Sokat szembejön velem mostanában a hajléktalanság, a kérdésekkel, érzésekkel együtt. Nyilván a hideg is teszi, meg a pesti lét.

Nem tudom, mire akarok kilyukadni, lehet, hogy csak felvetek és közzéteszek néhány gondolatot, kérdést. Hátha valaki válaszol. Valószínűleg, van, akinek nem fog jól esni. Senkinek, akinek előítéletei vannak.

Keresztény körökben az általános, hogy a szenvedőben, szegényben, rászorulóban, Jézust kéne látnunk. Már túl általános is, néha annyira, hogy elsikkad. Vagy csak nagyon nem sikerül.

Hogyan lehet ezt megélni igazán?

Jézus is hajléktalan volt, de biztos nem volt büdös (bárha ésszel felmérjük a körülményeit…, igaz a kornak is mások voltak a „higiéniai elvárásai” valószínűleg). És nem volt alkoholista sem. Tehát biztos könnyebb lett volna Vele együtt utazni egy villamos légterében.

Bár Ő is gyakran olyasmit tett, ami az emberek szemében…..hát, nem a legkívánatosabb. Sokszor a határok átlépésére hívta meg az embereket. Kellemetlen lehetett a tanítványoknak, mikor „jelenetet rendezett” a templomi árusok között. Tudjátok, olyan „jaj, de lennék valahol máshol, elég kínos, hogy mindenki minket néz” átfuthatott az agyukon. Olyan helyzetekbe kerültek, amikben az addigi hozzáállásukat alaposan át kellett gondolniuk.

Változik az, ahogy a hajléktalan helyzetet látom. Egy alapvető kérdés, hogy adjak-e alamizsnát, mit, kinek, mikor?

Eleinte csak pénzt adtam, elég ad hoc módon. Aztán átszoktam az ételre, több okból is. Mert, akkor ugye nem költheti másra, másrészt, nem vehetik el tőle, ha a „hajléktalanmaffiában” szenvedő fél (nem tudom, hogy hívják pontosan, mikor beszedik a kéregetők napi keresményét). És persze szívesebben adok, (lassan adtam) olyannak, akin látszik, hogy nem iszik. Aztán ráéreztem valami olyasmire, hogy semmilyen jogom nincsen megítélni a helyzetét, az embert, (már csak azért sem, mert az alkohol tagadhatatlanul melegít), arról nem is beszélve, hogy nem tudhatom, hogyan került az utcára (nagyon könnyű), és ha tudhatom, akkor sem.  Örülhetek, amíg van miből adnom.

Persze, hogy sokszor alábbszáll az elszántságom és megtorpan az adakozó kedvem, mikor a  Fedél nélkül árulóinak borvirágos az arca (elvileg azok vehetnek részt, az árulásában, akik mentesek az ilyen szenvedélyektől, legalábbis bódult állapotban nem terjeszthetik a lapot).

Szóval szeretek, vagyis inkább önkéntelenül feltételt szabok egy-egy szeretet akciónak. Jó, adok, de nem ingyen. Legalább azt kapjam vissza, hogy kedvesen megköszöni, vagy legalább azt, hogy előre láthatom rajta, hogy valami szerintem számára hasznosra költi majd. Így már mindjárt egy újabb kérdés, hogy tudok-e ingyen, szeretetből adni. Hogyan kell?

Ma már szeretek-szeretnék Velük beszélgetni, meglátni bennük az embert, és ezt ki is fejezni (azon túl, hogy eszköznek látom Őket, akiken ad hoc gyakorolhatom a keresztényi szeretetet, amitől jobbnak érezhetem MAGAM).

És akkor nézzük, úgy fest, lassan levetkőzöm az előítéletet. De már is kopogtat egy másik ajtón. Bent is van. Kegyetlenül meg tudom vetni azokat, és hihetetlenül gúnyosan tudok beszélni azokról a SZERINTEM „kultúr keresztényekről”, akik ugyanezt teszik a hajléktalanokkal és (hát igen a másik kritikus csoport) a cigányokkal, amit én Velük. Hát igen, könnyen osztanám az igazságot ostorral. Bár lassan változik ez fájdalommá, a megértés felett, hogy mennyire nem találjuk Jézust.

Az úttesten totyog egy hajléktalan, sötét van, és hó. Lehívom egy kis apróval. Nagyon fázom. Elkezd arról beszélni, hogy nem lesz hideg az éjszaka…. Legyen Neki igaza. Aztán azt kezdi ismételgetni, hogy Ő nem fog megfagyni. Beszélgetek Vele egy kicsit. Este még dolgozok, ezért lassan hátat fordítok. Még utánam int, hogy megköszönje az aprót is. Nagyon egyértelmű, hogy ma este az volt a kevésbé fontos Neki.

A villamoson áll a hólé. Egy megtermett férfi áll a kocsikban egy patkánnyal a vállán, a Fedél nélkül egy számával a kezében. Távolabbról egész rendezettnek tűnik, azt gondolom egy átlagos utas, egy nem annyira átlagos házi kedvenccel. Ki tart patkányt?! Undorító, büdös, és mindenféle betegséget terjeszt. Hozzá nem tudnék nyúlni egy ujjal sem. A közelébe se szeretek menni. Jobb csak tisztes távolból, ha már muszáj látnom. Egyébként is, mindenféle lyukakba, összehord minden szemetet, amiből otthont tud magának építeni. Szeret befészkelni olyan helyekre, ahol gyomorforgató szembesülni vele. 

A hajléktalan közelebb jön. Persze elkedvetlenedek, már csak egy picikét és rövid időre, mert innen már nem tűnik annyira rendezettnek és józannak. Adok neki aprót. Megáll fölöttem, és megkérdezi, hogy miért félek. Azt gondolja, félek a patkányától.  Hogy megmutassa, nem kell tartanom tőle, elkezdi puszilgatni az állat bundáját, aki nyugodtan mosakszik a karján. Az állat és a gazdája. Mindenkinek szüksége van valakire, akit szerethet, és olyanra, aki viszont szereti.

Sokszor saját magunk vagyunk a középpontja, az alfája és ómegája a gondolatainknak, érzéseinknek. Végül is azt hiszem, így is el lehet indulni ezen az úton. Arra ránézni, hogy nekem milyen szerencsések a körülményeim, hogy nekem mennyi ingyenes szeretetben van részem. Persze könnyebb, ha megtalálom az ingyenesség Forrását, mert ha tapasztalom, van miből adni. Nem azért, mert keresztény vagyok, és ez a dolgom. Azért mert én annyit kapok, amit egyedül el sem bírok. Végső soron, ha ezt sem tudom megtenni, csak szemlélem, hogy milyen csodálatosan gazdag mondatot választottunk annak idején a pólónk hátára. „Az irgalmasság azonban győzelmet arat az ítélet fölött.” Jak, 2,13.

1 komment

Címkék: előítélet hajléktalan szeretet adakozás


A bejegyzés trackback címe:

https://szosz.blog.hu/api/trackback/id/tr694073215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rapapampam 2012.02.08. 08:43:00

Az előítéletekről nem tehetünk. Az ítéletes érzésekről, gondolatokról sem, más kérdés, hogy mit kezdünk velük. De bármit csinálunk, kopogtatni fognak újabbak - ilyen ez a lelki út nevű popszakma. Ha pl rendesen imádkozunk, bekopogtathat a gőg - akkor ne imádkozzunk? - ez költői kérdés volt. Már a 3-4. sz-i sivatagi atyák észlelték ezt: újabb és újabb kísértő és küzdelmes gondolatok jönnek, de egy a lényeg: a cellában maradni, magyarul kitartani, és hagyni, hogy Isten szép lassan átalakítsa a szívünket.
Amúgy a Férfi útjában - nem tudom, hogy a nő útjában is így van-e ez, az van, hogy 40 éves kor alatt nem nagyon lehetsz király, aki mindenkit integrál birodalmába, tehát nem ítélkezik, azzal együtt, hogy határozott. Ilyen idősen alapvetően a harcos útját szoktuk járni, aki karddal a kezében megkülönböztet, szétválaszt, ítéletet alkot, lelkesedik és küzd - persze, hogy ebben megjelenik az ítélkezés érzése, de majd idővel csitul.
Teljesen normális, hogy fáj, ha látom, hogy vannak rászoruló testvéreim, akik ugyanúgy Isten gyermekei, és ugyanannak az Országnak tagjai, és én mondjuk max havi 40 ezerrel tudom támogatni őket, vagy még kevesebbel, és ne fájna látni, hogy mások mennyi szükségtelen dologra költenek, milyen kocsival járnak, stb? Persze, hogy fáj, mert számomra fontos személyeket látok szenvedni, és látom, hogy ha igazságosabban lennének elosztva a javak, ez kevésbé lenne így.
Az ítélet kezelésében talán az segíthet, hogy ez strukturális bűn - ez a nem tudják, mit cselekszenek: a fogyasztói "kultúra", a média iszonyat hatásos, és olyan szinten mozgatja meg a felszínt, hogy nehéz közben a szív mélyére figyelni.
süti beállítások módosítása