Mindnyájan csukott szemmel ültek. Kezük a térdükön, két talpuk a földön. Lélegzetük egyenletes, és csendes, akárcsak ők maguk.
Így ültek egy kis körben. Úgy tizenöten lehettek.
Imádkoztak.
Nem fennhangon, csak magukban.
Nem szavakkal, hanem a szívükkel. Nem beszéltek Istenhez, hanem hallgatták Őt.
És Isten szólt.
Megjelent a körben, és ő látta. Látta lehunyt szemhéján keresztül, amint az Írás beteljesedett:
„Ahol ketten, vagy hárman összegyűltök az Én nevemben, ott vagyok köztetek!”
Látta, hogy odamegy az egyik imádkozóhoz, hozzá hajol, és fülébe súg valamit; majd a következőhöz lép, és neki is a fülébe súgja.
Ugyanazt.
A következőnek is és sorra az utána következőknek.
Ugyanazt.
Az, aki látta, nem hallotta. De tudta, hogy mindenki ugyanazt az Üzenetet kapja. Kíváncsi lett.
Ekkor lépett hozzá Ő.
Végtelen boldogság töltötte el, hogy végre ő is megtudhatja a Titkot.
A Középen Álló hozzáhajolt.
Csak ennyit mondott: "Szeretlek!"