Elég szubjektív írás következik. Mégis úgy érzem, itt a helye. Kis visszatekintés arra a csütörtökre, amikor Vakond színház lett a Láthatatlan színházból.

 

Noha az egész nap merő rohanásból állt nekem, azt sem tudtam, hol áll a fejem…Csak az motoszkált a fejemben, menyi minden van aznapra kijelölve, mennyi mindent kell még tennem.

Nem is gondoltam volna, és mégis, ez volt az egyetlen biztos pont a napban. Egész végig mintha gyorsítva éltem volna meg, aztán végre 4 óra lett, beléptem a lelkészségre, és megpihentem, lelassult a nap. Ott voltatok mind, épp szünet volt. És én csak örültem, hogy ott vagytok mind. Noha Ti is siettetek kicsit, épp fordítani kellett, de olyan megnyugvást hozott nekem. Még kinn maradtam egy kicsit, vártunk Groszek-kel. Aztán sikerült lefordítani mindent, és akkor benn maradtam, végignéztem, először, angolul. És nagyon jó volt. És egyre többen jöttek, aztán szerepet is kaptam. Hihetetlenül izgultam, pedig nem először játszottam. Mégis, ez most valahogy más volt. Itt nem egy velem szemben ülő, figyelő embercsoport volt a közönség...És talán ezért volt, hogy bárhányszor játszottam el a szerepet, az izgalom nem enyhült, minden egyes előadás egy újabb próbatétel volt. És az utolsónál éppannyira remegett talán a hangom, mint az elsőnél. És igazán jól esett, hogy az első után azt mondtátok: „Hiteles rokon vagy.” Más érzés volt ugyan a gólyatáborban, végigélni az egészet, és persze teljesen más belülről látni…a mechanikáját, a metódust, ahogy összeáll részekből az egész. Mégis az a rész, amikor Arnold megszólalt, és azt mondta: „Ne vétkezz, nehogy rosszabb dolog történjék veled.” Akkor valahogy mindig megállt egy kicsit az idő, és mintha nem egy átlagos csütörtöki napon későig bennmaradó diákok lettünk volna. Hanem valami egészen más.

 

 

Meséltem valakinek a színházról. És ő ezt kérdezte: azt nem értem, mi visz rá valakit arra, hogy ennyi időt és végig ott legyen? Nem rosszindulatból kérdezte, csak meg akarta érteni, talán átélni kicsit, azt, amin mi ott voltunk, de neki csak az én szavaim adhatták vissza, elég szegényesen. És fura, de eszembe sem jutott kihagyni…eszembe sem jutott, hogy későig ott leszünk, vagy fáradtak leszünk, vagy bármi. Nem tűnt fel az sem, hogy közben sötét lett. És a válasz talán egyszerűen ez lehetne: hogy ott éreztem magam teljesnek, ott éreztem a helyem, köztetek, veletek. A gólyatáborban én is nehezen értettem meg, hogyan bírtátok, hogy szinte 20-asával jöttek az emberek, és alig álltatok meg. De most éreztem a saját bőrömön, hogy valahogy ez az izgalom és Ti, és az együttlét (vagy inkább valaki más) olyan szinten ott tart, és éberen, hogy mindezt nem venni észre.  

Nagyon hálás vagyok, hogy részese lehettem, hogy veletek lehettem, és feltöltődhettem.

Köszönöm Istennek, hogy lehetőséget adott mindnyájunknak, hogy véghezvigyük ezt.

Hálás vagyok azért, hogy jöttek olyan emberek is, akikre nem is gondoltam volna.

Csupán azt sajnálom, hogy két, a szívemnek nagyon kedves ember, nem lehetett ott. De, talán, legközelebb.