– Az interneten azt olvastam, hogy egy parkon kell keresztül menni, hogy a buszpályaudvarra jussunk, de a park előttünk van, a pályaudvarnak pedig jobbra kell lennie…

Valahol itt kezdődött el a tábor: Kecskeméten, a vasútállomáson. Oda Bella Évi vezetésével jutottam el. Be Pestre, megtalálni Évit, el Zuglóba, fel az InterCityre, le Kecskemétre. Mindez sima ügy volt, de itt kissé elakadtunk. Illetve megtorpantunk.

Morfondírozva bambultam az előttünk elsuhanó autókat, mintha tőlük várnék tanácsot, vagy megoldást, vagy valamit.

És csodák csodája – vagy inkább Isten csodája – a válasz tényleg onnan érkezett.

– Kérdezzük meg Hajnit! – Javasoltam tűnődő útitársamnak. Nem értette.

– Miért, hol van?

– Itt megy előttünk – és vadul integettem az úton haladó kispolszkinak. Évi is integetni kezdett.

Mint jóval később megtudtam, a parányi autó utasterében erre a következő párbeszéd hangzott el.

Hajni anyukája a volán mellől: Nézd meg, nem neked integetnek?

Hajni az anyósülésről: Kik?

Anyukája: Ott, az a két fiatal gitárral.

Hajni: Gitárral? Álljunk meg gyorsan!

Megálltak. Egy merész fékezéssel befordultak a legközelebbi parkolóba. Mi rohantunk oda. Örömujjongások közepette üdvözöltük egymást, majd búcsúztunk Hajni édesanyjától, aki rögtön hazavonatozott. Miután elmeséltük bánatunkat, Hajni nemcsak a buszvég pontos koordinátáit adta meg, hanem még Évi csomagját, és Ubul gitáromat is levette a vállunkról, mondván, hogy van még hely a kocsiban.

Aztán búcsúztunk. Hajnit legközelebb a buszról láttam, amint szorosan tapad rá a polákkal, nehogy eltévedjen. De addig még rengeteg dolog történt.

Marcsi még előzőleg egy telefonbeszélgetés alkalmával javasolta, hogy fussunk össze egy bizonyos Stumpf Juliannával, aki ugyanazzal a busszal jön, mint mi. Emiatt az első gyanúsan sok csomaggal üldögélő hölgynek nekiszegeztem a kérdést, hogy merő véletlenségből nem Stumpf Juli-e. Szegény annyira megijedt, hogy még azt is bevallotta, hogy ő az.

Időközben újra felhívtam Marcsit, hogy melyik busszal is induljunk. Ez alkalommal jegyezte meg, hogy még egy fiú meg egy lány csatlakozik majd hozzánk.

Megjött a busz. Elkezdtünk felszállni, jegyeket venni. Évi már túljutott a buszsofőr képezte akadályon, Juli épp küzdött a továbbjutásért, amikor hátranézve a mögöttem lévő hat ember közül a két legközelebb állót kipécézve feltettem a nagy kérdést:

– Ti is a zenetáborba jöttök?

A reakció elsősorban hirtelen kibukó nevetés volt. Aztán a fiú két levegővétel között kibökte:

– Ennyire látszik?

Együtt volt a csapat negyede. Vidáman, ámde hallgatagon, a ránk váró megpróbáltatásokon elmélkedve utaztunk a buszon.

Megérkeztünk. Bemutatkozások, a közösségi ház bevétele, újabb tagok üdvözlése tette ki minden feladatunkat.

Mikor mindnyájan együtt voltunk, két dolog bökött szemen. Az egyik, hogy nagyon sok az ismeretlen. Jóformán csak Évit, Hajnit és Marcsit ismertem. Egy tanár néni külsejű hölgy azzal jött nekem, hogy "Szervusz, Misu, tegezzél nyugodtan!" és én teljesen nyugodtan tegeztem is, de sajnos nem tudtam a nevét sem. Mindazonáltal ismeretségi problémáim szép lassan elmúltak már az első két nap folyamán.

A másik észrevételem, ami viszont nagyon nem múlt el, hogy összesen ketten vagyunk fiúk a táborban. A nevető srác – időközben megtudtam, hogy Peti – és én. Ezt a fájdalmat azért néha enyhítette Jébé.

Jébé… Ő volt a tábor lelki felelőse. Igazából Józsi bácsinak hívják, házas diakónus, és hiányolja a bajuszát. Első nekifutásra ennyit mondott el magából. A napi két tanítás alkalmával azért sok más is napvilágra került. Mint például, hogy nagyon felekezetközi, szereti a vicceket, és azt is szereti, ha az emberek nevetnek a vicceken. Az első vicce előtt megkért, hogy majd nevessünk, a következőknél már csak ravaszul figyelt, hogy emlékszünk-e még, hogy nevetni is szabad.

Az első nagy bemutatkozás után hirtelen csapatokba lettünk osztva. Mivel Dávid király volt a tábor témája, én a Góliát csapatba kerültem. Azután már csak a csapatnevekre hivatkoztak a vezetők, amikor a mosogatást, terítést, ébresztést, imát osztották ki.

Emellett csapatban mentünk az éjszakai akadályversenyre, és úgy teljesítettük a Marcsiék által elénk tárt, szerintük igen vicces feladatokat. A mi véleményünk sokkal inkább hajlott afelé, hogy a vicces előtti igen szócskát változtassuk nem-re, de legalábbis töröljük el. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, és a csoport pillanatok alatt remekül összemelegedett.

Ahogy az első éjszaka is előre jelezte, nem alvásból állt a tábor. Azazhogy inkább alvásból nem állt a tábor. Mondjuk pont rá ez nem állt. Én Csobánka és a Galgamenti Nagytábor után minden pillanatot kihasználtam, hogy kimerültségemet enyhítsem. A többiek ellenben inkább ezalatt is beszélgettek. Ez azt eredményezte, hogy szembesültek ama jeles tulajdonságommal, hogy álmomban beszélek, és reggel versenyt kacagva mondták vissza, amit éjszaka elárultam.

Közben dicsőítettünk egy keveset. Olyannyira, hogy második estére teljesen begyulladtak az ujjvégeim, de még Hajni is megemlítette, hogy nagyon nincs hozzászokva a keze az egész napos folyamatos gitározáshoz.

Mellesleg a gitárosokat – Marcsit, Hajnit és a többi, nálam képzettebb akkordistát – főleg türelem jellemezte. Mindig örömmel fogadták, ha én is beálltam pengetni, és szemük se rebbent, mikor egészen kitartóan csapkodtam az ütem mellé.

Az egyébként egy egészen más létállapot, amikor az ember az egész napját – szinte szó szerint napkeltétől napnyugtáig – dicsőítéssel töltheti. Négy gitárral, két fuvolával, csörgődobbal, esőbottal, tikfával, többféle dobbal, többszólamban. S ha elfogyott egy kicsit a szuflánk, már jött is Jébé, hogy amíg ő töltögeti a lelkünket, a testünk szusszanhasson egy cseppet.

A tábor ívét kiválóan jellemezte a kedv-létra. Első nap mindenki kapott egy Marcsi-rajzolta, laminált kis papírfigurát, amit bluetech-hel egy létrára ragasztottunk, olyan magasra, amilyenre jelenlegi hangulatunk engedte. Az első napon középtájon tömörülő figurák először a hirtelen elfáradás illetve a fantasztikus élmények függvényében előbb szétszóródtak, majd a tábor végére ismét összetorlódtak – immár a létra tetején. Na, nem mind. Egy-kettő ugyanis kitört a létra korlátaiból, és a fal magasába emelkedett, jóval a többi fölé.

Mondanom sem kell, kiértékeléskor egyetlen negatív vélemény hangzott el, de azt mindenki osztotta: rövid volt az az egy hét. Pozitív annál több volt. Számomra az egyik legkedvesebb élmény a tapsolás volt. Ezt többször is előadtuk, mint remekbe sikerült színművet: névnapokon, szülinapon, konyhásnéniknek, Jébének, szervezőknek, mindenkinek, sőt, egyszer még magunknak is.

Az eset a következőképpen festett: Valakit fergetegesen megtapsoltunk. Vastaps volt, ahogy kell. Aztán kezdődött a zenetáboros része. Valaki alattomban lecsapott egy dobra. Többször is. Ritmikusan. Erre egy másik valaki elkezdett ütemre tapsolni. A többiek is hamar átvették az ütemet. Az ütemet, de nem a ritmust. Tapsolva, dobolva, combot csapkodva, tikfát ütögetve, esőbotot rázva mindenki a saját ritmusát, azonos tempóban. Az eredmény olyan fület cirógató ritmuskavalkád volt, hogy percek kellettek, hogy abbahagyjuk, és amikor ez végül összejött, egyikünk megjegyezte, hogy ezért megtapsolhatnánk magunkat…

De ha magunkat nem is, egy Valakit mindenképpen megtapsolhattunk: Őt. A tábor minden mozzanata, minden pillanata, a fáradtság, a beszélgetések, a dicsőítés, a játékok, a Szentmisék, a tanítások, az énektanulások, a közbenjáró ima, a szakállam össze-csokifagyizása, az imák, az étkezések mind-mind egy precízen kitervelt és elhelyezett ajándéka volt a nagy Akaratnak, amely akkor és ott összegyűjtött tizenhat fiatalt egy hétre, hogy megmutassa, milyen porcikákat átjáró, zsigerekig hatoló, felejthetetlen boldogság Őt dicsőíteni.