HTML

PPKE-BTK SzóSz blog

A SzóSzerint Keresztény Közösség, a PPKE-BTK bibliaköre. A diákkör a PPKE Egyetemi Lelkészségének része, és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) tagja. Egy mókás egyetemi keresztény közösség napi hírei, csodái, bánatai.

Friss topikok

  • Az Úr íródeákja: @izemize: Az "Isten nevében" nem prófétai önmeghatározás, hanem annak a leszögezése, hogy az Ő cso... (2012.02.18. 23:55) február 15.
  • rapapampam: Az előítéletekről nem tehetünk. Az ítéletes érzésekről, gondolatokról sem, más kérdés, hogy mit ke... (2012.02.08. 08:43) A hajléktalan és a patkány
  • Az0r: 'obein'??? vagy ez csak egy figyelemteszt volt? :) (2011.09.13. 13:33) A Bibliatanulmányozás lényege
  • Az0r: Tetszett. (2010.08.23. 19:18) A Csata
  • Gyogyó: Azt ajánlotta az oldal: "Szólj hozzá!" Nem lehet. (2010.07.18. 19:21) A búcsúzás – Csobánka, 2010

Linkblog

2010.07.15. 22:58 Az Úr íródeákja

A búcsúzás – Csobánka, 2010

 

Furán szorít az ember torka,
a patak csobog, mintha tegnap sose lett volna,
s párájában már ott a holnap szelleme.
Mosolygok… pedig sírnom kellene.
 
Aztán persze sírtam is.
Mert hát azt nem lehet száraz szemmel kibírni, hogy a kis tízéves porcelánbaba-arcú Cselina, aki pár nappal ezelőtt mondta ki először magyarul, hogy szeretlek, most ötpercenként nyakamba borul, és sírva ismételgeti a tanult szót: Szeretlek, szeretlek, szeretlek… S a tizenhét éves Gyuszi, akiről kiderült, hogy a világ legjobb embere, noha csak két-három napja tanult meg símogatni, s tán mosolyogni is, cirógatja a kislány haját, és románul vígasztalja: Nu mai plânge! Ne sírj! Misu, te se…
De nem lehet megállni a sírást… főleg, ha az ember nem is akarja.
S aztán Roxika ölel meg, mintha sosem akarna elengedni. Kis Roxi! Hogy félt a víztől, aztán meg majdnem megtanult úszni… aki csak csütörtökön s szombaton hajlandó hajat mosni… Rajzolt a karomra egy igazi Roxi-virágot… s most itt csüng ő is a nyakamon, s úgy fáj tőle is elválni, mintha édesgyermekem lenne…
Aztán ott a gettó, a tesók. Akikkel először kölcsönösen megijedtünk egymástól, s most egyre azt ígérgetik, s ígértetik velem is, hogy jövőre megint egy csapat leszünk…
 
A búcsúzkodásnak csak az első felét bírtam ki, aztán elmentem sátrat bontani, szivacsot hordani. Majdnem olyan jól esett, mint a sírás, és közben gondolkodni is volt időm. Gondolkodni azokról, akik egy hétig most a családom voltak, s tán most láttam őket utoljára. Emberek, arcok, történetek, emlékek…
Furcsamód mind közül a kis Máriusz hatott meg leginkább. Ő volt talán a legvadabb gyermek a táborban. Legtöbben valószínűleg csak a körmeire emlékeznek, nekem a karomat tépte le majdnem, jelezvén, hogy lovagolni akar a nyakamban. (Vagyis a vállaimon ülve beakasztani a lábát a lapockáim alá, és felsőtestével előreszorítani a nyakamat, hogy az lehetőleg kitörjön…) Erről a kis erőművészről most mindenki előtt ki kell jelentenem, hogy egy angyal.
A következő miatt.
Három plüssmacit vittünk a táborba, hátha valakinek szülinapja lesz a csapatunkból. Aztán megkaptuk a gettót, és a macik feledésbe merültek. Utolsó előtti napon kedvesem azzal állított hozzám, hogy az egyik legyen Cselináé, a másik Roxié, s a harmdik Korináé, aki a hajunkat fonogatta. Búcsúzáskor szépen át is adtuk Cselinának, s Korinának, de Roxit nem találtuk. Míg őt kerestem, Máriusz kisakkozta, hogy a harmadik macit csak neki szánhattuk, s ennek értelmében el is vette egy óvatlan pillanatban. Mire visszaértem Roxival, már boldogan szorongatta új szerzeményét. Roxi viszont amint meglátta a kis plüssállatot, rájött, hogy olyan neki is kell, s mikor megtudta, hogy eredetileg neki szántuk, nem tudott letenni arról, hogy macival térjen haza.
Odamentem Máriuszhoz, hogy visszakérjem, s jogos tulajdonosának adjam zsákmányát. Mikor közelebb értem, láttam, hogy sír. Éppen megértette, hogy mit jelent: hazamenni.
Tehetetlenül álltam. Egy síró gyerektől vegyem el a játékát? Másfelől Roxi szempillái is rezegni kezdtek. Végül bután odaléptem Máriuszhoz, s elkértem tőle. Azt mondta, Zsófi neki adta.
Ekkor nagy kupaktanácsok kezdődtek Ágival, Zsófival, hogy mit lehetne tenni, kinek mit lehetne még adni, hogy helyrebillenjen a kínos helyzet. De minden hiába volt: mindketten a macit akarták. Roxi annyira megsértődött, hogy nem volt hajlandó ebédelni. Később valahogy sikerült meggyőznünk Roxit, hogy hosszú út vár rá, s szüksége van a táplálékra, de továbbra is sértődötten méregette a maci jelenlegi tulajdonosát, és nem volt hajlandó beleegyezni, hogy megköszönje Máriusznak, ha az neki adja.
Aztán Zsófi kedvesem lépett hozzám, s a fülembe súgta, hogy Máriusznál kellene hagyni a játékot, mert Roxit meglátogatták a keresztszülei, s Máriusz öccsét, Misit is, de Máriusznak nem volt ilyenben része. Szomorúan állapítottam meg, hogy kevés macit hoztunk…
Nem tudom, hogy történt a dolog, de ebéd után, mikor már a csapat nagy része szállt fel a buszokra, láttam Roxit a macival, s mögötte Máriuszt csöndesen sétálgatva. Első pillantásra világos volt: Máriusz lemondott a macijáról.
Odaléptem hozzá. Tényleg nem tudom, mi történt, s hogy történt. Csak azt tudom, hogy akkor, ott egy angyallal fogtam kezet.

1 komment

Címkék: csobánka sírás búcsúzás plüssmaci


A bejegyzés trackback címe:

https://szosz.blog.hu/api/trackback/id/tr232154502

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyogyó · http://www.rikkancs.szm.sk 2010.07.18. 19:21:03

Azt ajánlotta az oldal: "Szólj hozzá!"
Nem lehet.
süti beállítások módosítása